Fiat Uno – vegyes érzések

A Fiat megtépázott hírnevét az Uno állította helyre a nyolcvanas évek elején. A kompakt kisautó sokak szeme fénye volt néhány évtizeddel ezelőtt, ám a csillogás számos esetben rozsdává amortizálódott. Az Uno mégis hagyott maga mögött szép emlékeket, és mint a legtöbb autónál, a Fiat esetében is érvényes volt a szabály: ha sokat törődtek vele, hálás volt, ha csak halogatták a problémákat, egyszerre szakadt minden a tulaj fejére.

uno5

Mi az ami miatt a mai napig felnéznek a Fiat Unora? Egyrészt az olasz gyárat rég nem látott magasságokba emelte az 1983-ban bemutatott jármű, másrészt 8.8 millió értékesített példányával az egyik legkelendőbb autó volt a világon. Sikereit jól példázza, hogy 1984-ben megkapta az Év Autója címet, Brazíliában pedig – igaz 2004-től már egy kis ráncfelvarrással – egészen 2013-ig gyártották (ezt követően a Novo Fiat Uno került gyártásba a dél-amerikai országban, de ez már egy merőben újabb kiadás). Nos, egy ilyen népszerű járműnek értelemszerűen vannak kedvelői bőven, de akadnak olyanok is, akik nem barátkoztak össze vele. Hogy hol dőlt el a rajongás vagy az utálat, ahhoz kicsit érdemes megkapargatni a nosztalgikus felszínt.

uno6

Amit már az elején tudni lehetett róla, hogy egy ötletes, alacsony fenntartási költségekkel rendelkező, minimális dizájnnal bíró, de mégis stílusos autó. Mérete ellenére a beltere nem volt apró, bár kényelméről nem zengtek ódákat, egy nyaralást lazán le lehetett vezényelni az Unoval. Összesen hét benzin és három dízelmotor (ezekről azért lehetne csúnya történeteket is mesélni) közül lehetett választani, ha minden rendben volt az autó motorjával, alacsony fogyasztás és megfelelő dinamika jellemezte a viszonylag könnyű járgányt. Az Uno karosszériája rozsdásodásra igencsak hajlamos volt, és nem is tartozott a legbiztonságosabbak közé a kialakítása, de ezt a huszonéves autók javarészéről elmondhatjuk. Egyébiránt kellemes külsővel rendelkezett, talán az első széria orra kissé régimódinak hatott, ezen 1989-ben egy alapos facelifttel segítettek az olaszok. Belül spártai volt a helyzet (természetesen a fullosabb példányoknál akadtak extrák bőven), kopogós műanyagok, rosszabb utakon meghatározhatatlan helyről érkező zörgő-csörgő hangok, de pozitívum, hogy nem foszlottak szét a gombok/fogantyúk, bár időnként azért helyet változtattak. Elektronikus problémák akadtak, és a Fiatoknál oly jellemző fűtésprobléma is gyakran igényelt szakit, ám a javítási költségek ritkán emésztettek fel nagyobb összegeket, és az alkatrész utánpótlás szintén kifogástalan volt. A váltó sem mindig állt a helyzet magaslatán az Unoban, és 90 felett a szélzaj is jelentős volt, cserébe azonban az országúti 5 liter és a városi 6 liter könnyű csipegetésnek számított néhány akkoriban divatos benzintemetővel szemben.

uno1

A kétezres évek közepére főleg az elsőautósok fordultak az Uno felé, sokan, sokféle módon hajtották szét az olasz masinát, talán ennek is köszönhető, hogy mára kikoptak az utakról, ritkán lehet jó állapotúval találkozni. Közhely, de alapvetően kétfajta embert ismerhetünk, az egyik, aki dicséri, a másik, aki szidja a kis Fiatot, de minden csak hozzáállás kérdése, tény, hogy az Unot szeretni kellett.

Bense Róbert


Címkék

Kapcsolódó tartalmak

Vélemény, hozzászólás?