Nyári Trabantos emlékek

A hűvösödő, őszi napokon jóleső érzés visszagondolni a nyárra, éppen ezért mai történetünkhöz egészen 2016 júniusáig-júliusáig ugrunk vissza az időben. Főszereplőnk egy Trabant lesz, mellyel három hét alatt körbejártuk az ország nagy részét. Aki kíváncsi a tavalyi Trabi-túránkra, annak ajánlom az alábbi linket, ebben a cikkben viszont nem közvetlenül az utazás alatti főbb élményeket, hanem inkább az autóval kapcsolatos emlékeimet idézném fel. A fotókról annyit megjegyeznék, hogy egy 30 fokos júniusi napon készültek (szándékosan még a szponzori matricák felrakása előtt vittem ki fényképezni), kinn az alföldi pusztán, ahol a ciripelő tücskökön kívül más társaságom nemigen volt. Úgy éreztem, hogy kigurultam a világból.

’89-es “évjáratúként” még bőven vannak emlékeim a keleti autók „uralkodásának” utolsó éveiről. Közelről láttam embereket örülni olyan járgányoknak, melyek korábban még elérhetetlennek számítottak Magyarországon, és láttam kert végében elsorvadt Trabantokat, Wartburgokat, Skodákat. A hétköznapokból ezek az autók – talán a Ladákat kivéve – jóformán kihaltak, hogy aztán édeskés nosztalgiával visszatérjenek. Megértem azokat, akik szerint eljárt az idő azon négykerekűek felett, melyekre annak idején éveket kellett várni, és azokat is, akik jóformán fanatikusként rajonganak ezekért az autókért.

A józan ész teljes joggal diktálja azt, hogy inkább üljek egy újabb autóba a Trabant helyett, ám ha az érzelmi oldalát nézzük, nagyon boldog vagyok, hogy még maradt belőlük néhány, és a tulajdonosok örülnek egymásnak, találkozókra járnak, hobbiszinten életben tartják a járműkultúra ezen formáját. Ebbe magam is szerettem volna belekóstolni, és mivel mással kezdhettem volna, mint egy Trabanttal. Hiszen akit a két ütem képes egyszerre elkapni, az sosem szabadul meg a kis keletnémet „gyösz” emlékétől.

Nem mennék bele mélyebben abba, hogy milyen módon lehet ma Magyarországon épkézláb, rendezett papíros, ne adj’ Isten műszakis 601-est beszerezni. Bármilyen hihetetlen, az árak elszálltak, és vannak bőven buktatók is, úgyhogy a vásárlást tényleg csak megszállottaknak javaslom. Kósza ábrándból nem lesz vidám Trabantozás, arról nem is beszélve, hogy jó néhány alkatrészt, utastéri elemet (pl. szakadásmentes ülést) úgy kell vadászni, és nem ám internetről, hanem szájhagyomány alapján, innen-onnan kapott telefonszámokon próbálkozva. A tapasztalatokat viszont ezek a fel/megismerések is bővítik, sőt, ennél a pontnál kerül bele az ember abba a Trabis körforgásba, ahol egyébként sok rendes és segítőkész tulajdonossal és rajongóval lehet megismerkedni.

A mi, 1990-ből származó 601-esünknek is voltak hasfájásai, de szerencsére mindenre találtunk megoldást, és a túra alatt mindössze a gyertyákat, illetve az elég rossz állapotban lévő, végül magát teljesen megadó kipufogódobot kellett kicserélni.

De vissza a kezdetekhez, sosem fogom elfelejteni az első közös métereket, hogy mennyire butának éreztem magam a kormányváltó mögött, és milyen nehezen hajtogattam be magam a hátsó ülésre. Arról nem is szólva, hogy a Trabantos-kiképzés bizony nem öt perc, bármennyire is egyszerű autónak tűnik, vannak bőven titkai, és meg kell tanulni néhány praktikát, nem elég a bólogatós kutyát felpattintani a kalaptartóra. Persze nem akarok feleslegesen okoskodni, a magam nagyjából 3000 kilométerét tartóstesztnek sem nevezném. Ilyesmikkel még véletlenül sem szeretném azokat magamra haragítani, akik az elmúlt évtizedekben százezer kilométereket tekertek bele Trabantjaikba, sőt, leszögezném, hogy minden tiszteletem ezeké az embereké.

Azt viszont megtanultam, hogy indítani, sebességet váltani, a pedálokat kezelni csakis érzékkel lehet (az elején fulladtam le a város közepén is), ám onnantól kezdve, hogy az ember keze/lába rááll, már minden magától értetődőnek tűnik. Őszintén szólva imádtam az apró kis gegeket is, mint a motorháztető trükkös, csavarhúzó segítségével történő kinyitása, amit el is próbáltunk debreceni barátainkkal, hátha egyszer szükség lesz rá a bowden szakadása miatt (nem lett). De szerettem a nap végén elégedetten visszaakasztani a helyére a biztonsági övet, és egy idő után már az is természetessé vált, hogy az indexkapcsoló nem fog magától a helyére kattanni. A benzincsapról már nem is beszélve, előfordult, hogy többszöri ellenőrzés után is kételyeim merültek fel az elzárásával kapcsolatosan, és persze amikor biztos voltam benne, hogy elfordítottam, általában akkor hagytam úgy!

A tankolás is külön rituálévá vált, a skálázott mérőpálcának megvolt a maga helye, szakszerű mérés után pedig fejben ki kellett számolni, hogy mikor kell legközelebb meglátogatni a kutat, és ha az egyenletbe valamilyen véletlen folytán hiba csúszott, még mindig ott volt a tízliteres, töltött kanna a csomagtartóban. A tankolása ráadásul kicsit olyan, mint a Forma-1-ben a kerékcsere, szinte méred a másodperceket magadban, hogy mennyi idő alatt nyitod ki a motorháztetőt, majd szeded elő és öntöd ki a 2T olajat, hogy aztán pontosan annyit tölts a tankba, amennyit kell. A kútkezelők közül az idősebbek megértő mosollyal nyugtázták munkálkodásomat, a fiataloknál volt rá példa, hogy odajöttek felajánlani a tankolást, de látva az őszinte meglepődöttséget az arcukon, inkább a „köszi, intézem” választ alkalmaztam.

A túra 22 napja alatt összesen 2664 kilométert tettünk meg, így aztán volt időm kitapasztalni a 601-es főbb tulajdonságait. A Trabant türelemre tanítja az embert, nem fogsz vele gyorsan hajtani, sem meggondolatlanul előzgetni (amúgy sem kell), méghozzá azért, mert nem tudsz. A 26 lóerős, 595,5 köbcentis kétütemű motor erre elég, ezt el kell fogadni, azért hozzátenném, hogy a szükséges tapasztalat megszerzését követően egész jól lehet vele tartani a forgalom ritmusát. Ennek is köszönhető, hogy soha senki nem dudált le, nem akartak az árokba nyomni, morcos arcok helyett pedig őszinte mosolyokat és hüvelykujjakat láttam az oldalsó ablakból, mikor épp megelőztek. Ami egyébként elég gyakran meg is történt, kivétel nélkül kulturált módon.

Sokan mondogatták a túra előtt, hogy hosszabb távon kényelmetlennek és kicsinek fogom tartani a Trabantot, ám pont ebben az oldalában csalódtam a legkellemesebbet. Nem tudnék olyan esetet mondani, amikor megfáradva szálltam volna ki a járgányból, kedveltem a kurta-furcsa üléseket, ráadásul a lábamnak is bőven volt hely, a kis tárolópolcon is minden elfért, amire csak szükség volt. A csomagtartó pedig mai szemmel nézve is kategóriabajnok lenne a maga 415 literes méretével, az összes cuccunkat elnyelte. Volt még valami, amire minden alkalommal rácsodálkoztam, ez pedig a manőverezhetősége. Kevés olyan parkolóhely volt, ahová ne fértem volna be a mindössze 3.55 méter hosszú és 1.5 méter széles 601-essel, amikor pedig tolatásnál hátrafordultam, olyan érzésem volt, mintha a hátsó szélvédő az orrom előtt lett volna.

2016-ban Trabantozni kicsit olyan érzés volt, mintha beültem volna egy időgépbe, körülöttem minden a múltat jelképezte, a maga jellegzetes aromáját árasztó valójában, az autón kívül pedig pezsgett a modern világ. A Trabi ma már nem szükség, és egy mindössze szűk réteg vágyálma csupán, mégis van benne valami igazán emlékezetes és emberi. Unokaöcsém reakciójával tudom ezt a legjobban példázni, hiszen hiába huppan bele szinte minden hazahordott tesztautóba, mégis a több tucatnyi közül csak egyetlen négykerekű nevét jegyezte meg eddig, és folyton felteszi a kérdést: „Hol van a Trabant?”

Bense Róbert

Címkék

Kapcsolódó tartalmak