Zaporozsec 966 – az utolsó mohikán

Oldalbeömlők, farmotor, hátsókerék-meghajtás, ezekkel a tulajdonságokkal könnyen eszünkbe juthat, hogy a továbbiakban szóban forgó tárgy akár egy ikonikus sportautó is lehetne. Kontrázhatnék azzal is, hogy kupé, hiszen mindössze kétajtós a karosszéria. De nem, nem Porsche, annál egy mára sokkal ritkább látvánnyá érett dologról fogok írni. Esetleg egy Chevy Corvair? Pár lépés távolságból, erősen hunyorogva, félhomályban még esetleg az is lehetne, de nem, ez amerikai tepsinek kicsi – bár a Corvair sem volt túlzó méretű 4,5 méteres hosszával saját korában a maga közegében. Azonban hagyjuk most a nyugatot. Amiről szó esik a bemutató keretei között, az kérem keleti romantika a javából, ugyanis az ország egyetlen rendszámos, működőképes (sőt, veterán vizsga közeli) állapotú Zaporozsec 966-osához volt szerencsém.

A tulajdonos már régóta vonzódik a márka iránt, de azt hiszem, birtokolni és életben tartani, avagy járóképessé tenni hosszútávra egy ilyen autót csak így, erős elhivatottság mellett lehet. A sztori szinte klasszikus, a gyökerek még a gyerekkorra nyúlnak vissza, mikor a család szolgálatába állt egy azonos típusú Zaporozsec. Az 1970-es kocsi több, mint 10 év használat után került új gazdához, Tibor pedig elhatározta, hogy egyszer még lesz olyan autója, mint édesapjának annak idején. Pár évtized elteltével először egy ’72-es 968-asra csapott le, azonban a titkos szerelem mindig is a 966-os volt, mint amin anno vezetni is megtanult. Körülbelül 3 évvel ezelőtt el is érkezett az igazság pillanata, amikor sikerült egy ’71-es magyar példányra lecsapnia.

Gyakorlatilag roncs állapotból másfél év alatt sikerült egy a képeken is látható, gusztusos veteránná érett tárgyat alkotni, mely ugyan még nem esett át a muzeális minősítésen, de nem titkolt cél az okmány megszerzése a jövőben. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy a projektbe ölt energia és pénz sosem fog megtérülni, már ha pusztán a számokat nézzük, azonban pont ettől szépek az ilyen történetek. Ha valaki ennek ellenére a piaci érték akár dupláját is rászánja, csak hogy teljesüljön vágyálma, az bizony tényleg elhivatott rajongó, ez pedig elismerésre méltó. Nem mellesleg, az ilyen emberek nélkül már rég kipusztultak volna a 966-oshoz hasonló fajok a földről. Az eszmei érték számít, én pedig szerencsés vagyok, hogy a négy keréken mozgó történelem egy újabb ritkaságát csodálhattam meg. Bár alapvetően rengeteg Zaporozsec hagyta el az Ukrajna területén (Zaporizzsjában) található gyár kapuját, nagy többségük már rég elrohadt és a bontóban végezte. Igaz, a 966-os korai és egyben ritka típus, különösképp itthon, ahol 1970-72 között nagyjából háromezer példány talált gazdára belőle.

Az alkatrészek nagy többsége külföldről, jellemzően Ukrajnából jött az autóhoz, azonban az is óriási szerencse, hogy egyáltalán van olyan szeglete a világnak, ahol még szinte mindent lehet kapni ésszerű áron a modellhez. Az egyik legizgalmasabb összetevője a konstrukciónak az 1196 köbcentis, V4-es elrendezésű motor, mely az autó farában kapott helyet. 4400-as fordulatnál 45 lóerőt ad le, az igazi vájtfülű pedig nem is érzésből, hanem hallásból kapcsol fel a teljesítménycsúcs után fordulatszámmérő híján. 8-9 litert is képes benyelni 100 kilométeren a narancs csodabogár, ami 30 literes tankkal számolva nem ad túl acélos hatótávot. Azonban ez nem is lényeg, tulajdonosa bár tervez nagyobb túrákat is autójával, az elmúlt 1-1,5 évben 1600 kilométert tett meg kedvencével, amit jellemzően a környéken használ veterántalálkozók és családi fagyizások alkalmával. No meg persze, ha újságírók zaklatják, mint ahogy én is tettem.

A motorhoz még visszatérnék pár sor erejéig, ugyanis bemutatónk alanyának pikantériája itt rejlik. Tibor egy felszámolásra került, katonai készletből vásárolta meg a kocsiba beépített erőforrást nyíregyházán a váltóval egyetemben (ami szintén különleges, ugyanis fordított kiosztású, az egyes balra lent található). Így egy 1985-ben gyártott, Luaz teherautókhoz készített V4-est sikerült beszereznie magának, ami történetesen megegyezik a Zaporozsec 1,2-esével.

A technika jó erőben van, és tulajdonosa szerint alapvetően megbízható is. Erről megoszlanak a vélemények, a maga korában sok panasz érkezett a típussal kapcsolatban és szervizigényes autóként tartották számon. Egyszer, mikor apámmal beszélgetve szóba került a típus, csak annyit kérdezett: „Tudod, miért van az oldalán 1-1 lyuk? Azt mondták, azért, mert ott dugja ki a szarvát az a marha, aki megveszi.” Nyilván ez csak humor és erős túlzás, szóval ne érezze senki magát sértve az autójával kapcsolatban, az pedig külön jó hír, hogy ezzel a példánnyal eddig tényleg minden rendben.

A formáról nem időznék sokat mert ez a legszubjektívabb az egészben, szerintem nagyon aranyos minden irányában. Az oldalsó légbeömlők kifejezetten jól és markánsan mutatnak rajta, hátulról pedig „amerikásan” futurisztikus a látvány, kissé megidézve az ’50-es, ’60-as éveket. Amennyire pedig vidám és jópofa a megszeppent kis cukorfalat kívülről, annyira puritán és egyszerű a beltér. Slusszpoén, hogy a műszerfal olyannyira szimmetrikus, hogy még a kormányoszlop helye is jelölve van a jobb oldalon – így olcsóbb volt a gyártás és nem kellett külön jobbkormányra optimalizált belteret fejleszteni.  A látványt a 140 skálázott kilométeróra uralja (papír szerint 120 km/h-s végsebességet tudott a 966-os), de mindenképpen meg kell említeni a középre helyezett kapcsolókat is.

Bajuszkapcsoló nincs, az ablaktörlő és a világítás is innen, a kilométeróra és a kesztyűtartó határolta területről vezérelhető (kivéve a távfényszórót, mely lábbal kapcsolható a pedálok mellett), az index pedig a műszerfal tetején elhelyezett jobbra-balra billenthető kapcsolóval hozható működésbe. Talán ez a kedvencem az egészben, nem láttam még ilyen rendhagyó, egyszerű, de egyben jópofa megoldást. Még egy különlegességet meg kell említenem, ez pedig a motortér nyitása, amit kinyitott ajtónál, baloldalt az autó oldalában lévő karral lehet elvégezni. Az pedig már említettem, hogy a fűtésrendszer álló helyzetben is üzemeltethető eme szovjet legendában? A csomagtérből harap ki apró szeletet a benzinkályha, mely a célt hivatott szolgálni. Hőfokszabályzó nincs a rendszeren, szóval ha fűt, csakis „nyélgázon”, ezzel is elősegítve, hogy minél hamarabb megmelegedjenek a téli fagyból dideregve beszállt utasok.

Hátul még éppen el lehet férni, gyermekeknek különösen – ez egy nem egészen 3,8 méteres autónál úgy gondolom, mindenképpen dicsőség. Nem hiába, ezek régen a családokat szolgáltak! Egyébiránt utazni rövidtávon kényelmes volt, az autóból áradó hangulat pedig egészen megragadó a maga műfajában. A Biatorbágyi forgalom tempóját gond nélkül tartottuk, a 20 centis hasmagasságnak köszönhetően pedig gondolkodás nélkül ugrottuk át a padkát és gurultunk át a füves, emelkedős terepen, hogy elkészülhessenek a viadukt hátteres fényképek.

A maga korában olcsó tömegtermékből közel 50 év elteltével különleges veterán született. A 966-os mára kuriózum lett, ahol pedig feltűnik, ott mosolygó járókelők vetik rá elismerő pillantásaikat egymás után, kérdezősködve, nosztalgiázva. A típus utolsó hazai mohikánjára méltán lehet büszke a gazdája, én pedig elismerően pötyögöm az utolsó sort, le a kalappal kitartása és elhivatottsága előtt.


Címkék

Kapcsolódó tartalmak