Dacia-kaland – 11-12-13. nap – Segesvár, Nagyszeben, Vajdahunyad

Erdélyi kalandozásaink utolsó három napja is tartogatott magában bőven izgalmakat, a „lábas” túrázások után az autós-városnézős fejezetek következtek, aztán egy hosszú és tartalmas hazaút. Egy hét és stílszerűen cirka 1300 kilométer után zárult a Dacia-kaland második fő etapja, de még mindig nincs vége!

Többek között az is nagyon jó Erdélyben, hogy bármerre mész, előbb-utóbb valamilyen látnivalóba botlasz. A nagyobb programok, illetve utazásunk fő szálai mellett így számos, alapvetően kevesebb időt felemésztő nevezetességet is útba tudtunk ejteni.

Csütörtökön már Nagytalmácson ébredtünk, és Medgyesen keresztül Segesvárra vezetett az utunk. Ám mielőtt a bő 100 kilométeres utat megtettük volna, még beugrottunk az asszonyfalvi erődtemplomba. Az 1300-as években épült, majd a 15. században erődített templom önmagában is kellemes látvány, de a falakon belül a környék kulturális jellegzetességeiről, valamint a mezőgazdasági jellemzőkről is berendeztek egy-egy kiállítást. A templom is látogatható, illetve a toronyba is fel lehet mászni, 1-2 órát kényelmesen el lehet itt tölteni, a belső kert gondozott, a pár lejes belépő pedig jelképes.

A környékbeli falvak rendezettek, egymást érik az alacsony, díszes házikók, de erre a környékre is jellemző az a kettősség, amit ezzel a képpel szerettem volna szimbolizálni. A kedves települések hirtelen váltanak át ipari telepekbe, az Asszonyfalva és Kiskapus közötti füstkoromgyár és színesfém-feldolgozó hosszú ideig szennyezte a környéket és a mai napig káros hatással vannak az ott élőkre a korábban kibocsátott mérgező anyagok.

Utunkat folytatva, a kedélyes kanyarok közül egyszer csak előbukkant Segesvár. Az óvárosba autóval ugyan nem mehettünk fel, de gyalogosan sincsenek messze a sétálóutcák. A történelmi városközpont régi utcáinak legszembetűnőbb építménye a szászok sokszínű kultúráját dicsérő, mintegy 64 méter magas Óratorony. A többször megsérült, átépített, restaurált toronyba akár fel is mehetünk, és a fa korlátokra illesztett plakettekről az is kiderül, hogy Budapest légvonalban 456 kilométerre van Segesvártól.

A toronyban kiállítás, mellette fegyvergyűjtemény, kicsivel arrébb pedig a kínzókamra is látogatható, huszonpár lejért cserébe, de ha csak a macskaköves utcákon sétálgatnátok egyet, már azért is megéri.

Másnap autózás szempontjából egy kicsit közelebbi helyet választottunk. Nagyszeben belvárosa tökéletesnek tűnt az utolsó teljes napunk eltöltésére, aztán persze nyilván éjszakába nyúló programok lettek belőle…de ne szaladjunk ennyire előre.

A sandán néző, de annál kedvesebb „szemes” házak szomszédságában sétáltunk fel a Hazugok hídjához, ami a legenda szerint összeomlik, ha rálép egy hantás ember. Alattunk nem omlott össze, szerencsére mások alatt sem, ebből következik, hogy aki Nagyszebenbe látogat, az csak jó ember lehet.

Ha jól rémlik, talán még a 2007-es Európa kulturális fővárosa címet megelőző nagy felújítási hullám előtt voltam utoljára itt, a főtér és környéke ma is gyönyörű képet mutat, akármelyik sarkából is nézzük. Hétvégéhez képest is teljesen élhető mértékű volt a turisták száma, ugyanakkor a csecsebecse árusok portékáit kicsit jobban is szűrhetnék, a Szaddám Huszeines és a Pol Potos hűtőmágneseknél azért már felszisszentem. Hűtőmágnesekben amúgy is elég…hát hogy is fejezzem ki magam, egyszerű sémákra épül a kínálat. Éppen ezért örültem, amikor egy félreeső zugban megláttam egy kedves, idős művészember portékáit. Kisebb grafikákat, festményeket, kerámiából készült, kézzel festett nagyszebeni épületek másait lehetett nála megvásárolni.

A sétálóutcákból kisebb-nagyobb udvarokba lehetett belátni, az egyiken meg is akadt a szemünk. Itt, a „turistaútvonal” kellős közepén, egy vadregényes kis lyukban egy 1300-as Dacia földi maradványa viselte az elmúlt évtizedek nyomait. Szürreális élmény volt, körbe is fotóztam, aztán visszalépdeltem a forgatagba…mint egy időutazás.

Mivel még bőven volt időnk estig, ezért átgurultunk a közelben lévő Szelindeki várhoz, amit még előző nap láttunk meg a távolból, de annyira megtetszett, hogy muszáj volt beiktatni a programok közé. A várhoz három út vezet fel, amiből az egyik le volt zárva, a másik pedig hatalmas kőlapokkal tette lehetetlenné a továbbhaladást. Nem vagyunk azok a könnyen feladós fajták, így megkerestük a harmadikat, ami végre nagyjából járható volt, így fel is kapaszkodtunk, ahol már az utcából ez a látvány fogadott minket.

Egy látszólag elhagyatott kapun (rajta krétával: 3 LEI) vezetett be az ösvény a várhoz, ahol egy házinéni várta a látogatókat. Odabenn valóságos oázis, sötétzöld, gondozott gyeppel, virágokkal, rohangáló kismacskákkal, lőrésekbe épített nyúlólakkal, baromfiudvarral. Ha a környéken vagytok, ezt semmiképp se hagyjátok ki, igazi feltöltődés volt ott lenni! A 300 éve, pestisjárvány miatt elhagyott félig-meddig rom hangulata magával ragadó, a kalandvágyóbbak a toronyba is fellépcsőzhetnek.

Nagytalmácson aztán egy esküvőbe futottunk bele, este pedig még visszakocsikáztunk Nagyszebenbe, ahol egy helyi táncdalfesztiválos (?) úriember szórakoztatta a több ezres nagyérdeműt. Az éves városi fesztivál másik színpada az Evangélikus székesegyház tövében kapott helyet, ahol feltörekvő rockegyüttesek mutathatták meg tudásukat. Nem mondom, volt egyfajta különleges légköre ennek a kialakításnak is.

Reggel korán begyújtottuk a rakétákat és Vajdahunyad felé vettük az irányt. Az út java eseménytelenül telt, míg egyszer csak megláttunk egy kettes konvojból álló, magyar rendszámos Škodás csapatot…integettünk is. Majd néhány kilométerrel arrébb az tűnt fel, hogy Zoli leáll a Dusterrel egy lerobbant kocsi előtt. A Ford mellett egy hölgy ácsorgott, defekt. Kisvártatva aztán a Škodások is megálltak, együttes erővel pedig leimádkozták az alaposan megtépázott abroncsot, a nem kevésbé viseltes felnivel együtt. Ezúttal is köszi a segítségért és le a kalappal, hogy – mint beszélgetés közben megtudtam – ti is megmásztátok a Transzfogarasi utat!

Mielőtt elindultunk volna, természetesen a lehető legjobbkor futott be egy rendőrautó, amiből kiszállva még majdnem meg is büntettek minket, merthogy a pálya nem egy piknik-helyszín – amiben amúgy volt is igazság. Aztán kimagyaráztam a dolgot, elmondtam, hogy csak segíteni álltunk meg és már mennénk is tovább. A rendőr végül jó fej volt, mutatta, hogy menjünk, a hölgy pedig határtalanul boldog volt. Nem mondom, hogy életem legnyugisabb perceit éltem át a pálya mellett, de minden jó, ha jó a vége.

Végül aztán csak odaértünk a Vajdahunyadi várhoz, a „várak királyának” is nevezett, kőből és téglából készült, monumentális építmény ízlésficamos „cifra paloták” és ipari létesítmények mellett hirdeti a múltat.

Kívülről az égbe meredő tornyok, az udvaron a reneszánsz Mátyás-loggia, belül pedig a hatalmas lovagterem és a várkápolna fogadja az érkezőket. Páratlan látvány, és rendben is van tartva, külön öröm, hogy magyar feliratokkal segítik a tájékozódást és a történelmi visszaemlékezések többsége is olvasható magyarul. Sok-sok témát érintenek a beltéri kiállítások, Mátyás lakosztályától a korabeli építészeti kultúrán át az írásos feljegyzésekig számos érdekes részletet feltárnak a szobák, azok berendezései.

Vajdahunyad után hosszú, egykedvű pályázás vette kezdetét, majd az átkelő előtt még egy kis Dacia-hiszti következett (az erdélyi utunk alatt az egyetlen) – némi megszakító bütykölés után mentünk is tovább. A határnál a második ellenőrzés előtt majdnem átrobogtam (odafele csak egy volt), Zolit meg öt perc múlva lemeszelték a rendőrök, de azt hiszem ezektől is hívhatjuk ezt az egészet kalandnak.

Nagyjából 6 óra fele értünk utunk végére, az utolsó pár kilométert egy kétütemű Trabi mögött tettük meg. Szimbolikus dolog volt ez így, évekkel az első túránk, a Trabant-kaland után. Végül megelőztem a 601-est, ez pedig talán egy új kezdetet is jelent. De még mielőtt ez megtörténne, csütörtökön már robogok is tovább Siófokra. Hogy miért, és mi jön utána, arról kicsit később.

Ezúton is köszönjük a Duna Autó Zrt.-nek, hogy beállt az idei túránk mögé is, valamint köszönet a kísérőautóért is. Továbbá arra kérnék minden kedves olvasót, lehetőségéhez mérten segítse a kaland nemes célját is, amivel a Kis Szent Teréz Gyermekotthont szeretnénk veletek közösen támogatni! Köszönjük!

Cikk | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu