Dacia-kaland – 7-8. nap – Király-hágó, Torda
Kérjük támogasd a Dacia-kaland kezdeményezésén keresztül a Kis Szent Teréz Gyermekotthont, köszönjük! Részletek, további információk ide kattintva érhetőek el.
Elindult a Dacia-kaland erdélyi etapja, két napja vagyunk úton, és már most megteltünk élményekkel, úgyhogy itt az ideje, hogy belevágjunk a szokásos összefoglalókba. Igyekeztem néhány olyan infót is belefűzni, ami hasznos lehet számotokra, ha a környékre látogattok.
Igazából már vasárnap délután elkezdődtek az újabb kalandok, hiszen Perger Zoli és családja érkezésével egyből el is kötöttük a Dustert egy Körös környéki próbaútra, hadd szokják az autót, mégis csak ők fognak a Duna Autó Zrt. által biztosított kísérőautóval „üldözni” minket. Volt ott kinn minden, vízpart, Angus marha, millió szúnyog, de ami a legfontosabb: a hamisíthatatlan Alföldi táj, egy még hamisíthatatlanabb, némi borúval átitatott naplementével. Kellett ez a kis ráhangolódás az erdélyi út előtt, hosszú kilométerek következtek…
Hétfő reggel Icu is befutott a 10-es gyorssal, majd némi rendezkedést követően elindultunk Szentmihály felé, nagyjából 320 kilométeres út várt ránk. Ártándnál mosolygó rendőrök fogadtak, átkelés után kötelező Rovinyeta vásárlás következett (online olcsóbb, átkelés után, papír alapon még rátettek, érdekes, hogy itt még forinttal kellett fizetni).
Nagyvárad szövevényes körforgalmai után nyugodtabb részek következtek, a közel 650 kilométer hosszú 1-es főút általunk használt szakasza kitűnő minőségű volt, ráadásul széles, tempósan közlekedhető, így még a jelentős kamionforgalom sem hátráltatta utunkat.
Az időeltolódás már annál inkább, helyi idő szerint valamikor 6-körül érkeztünk meg a Király-hágóra, az Erdély kapujának is nevezett, megyehatárokon is áthaladó, szerpentinekkel tarkított helyszínen az volt a minimum, hogy megálljunk néhány fotóra. Egy közeli étterem melletti parkolóban ez a kilátás fogadott minket.
Ismerősökkel is találkoztunk, ismeretlenek is fotózták az autónkat, és valóban, már errefelé sem mindennapos egy 1310-es, egyfajta retró látványosság lett belőle erre a pár percre. Aztán nyugodtabb vizekre eveztünk, egy murvás úton, régi fakerítés mellett araszolgatva talán még szebb volt a környék panorámája. Az út mellett apró patak csörgedezett, megérkeztünk…
Kerestünk egy szimpatikus fogadót, gyors vacsora következett, melynek tanulsága az volt, hogy a csorba leves bizony a helyi gulyásleves, és ritkán lehet jót találni. Most is csak egy utánzatot kaptunk, lestyánt például hírből sem látott. Azért ezt valahogy túl lehetett élni, főleg ilyen kilátások mellett.
A kolozsvári elkerülő után az alkonyat színei festették meg a tájat, lassan feltűntek Torda fényei, majd egy kevésbé lelkesítő ipartelepi mellékútvonalat követően megérkeztünk Szentmihályra. Hibátlan út volt, az 1310 jelesre vizsgázott, a Duster pedig 1.6-os szívó létére 6.8 literes átlagot produkált, ez a hegymeneteket nézve egy igen kellemes adat.
Másnap a szállásadónk tanácsát megfogadva a Tordai sóbányában kezdtük a napot, már délelőtt is sokan voltak. Ide amúgy érdemes magunkkal legalább egy vastagabb pólót vinni, mert a lenti hőmérséklet valahol 10-12 fok között van. Lifttel is le lehet menni a Rudolf tárnába, de általában hatalmas a sor, a sóval borított falépcsőkig átvezető, 42 méteres mélységet maga alatt tudó állványzat jóval hangulatosabb.
Odalenn függőlámpák, óriáskerék, itt-ott biliárd- és pingpongasztalok, utóbbi egy kicsit már sok, ellenben a hangversenyeknek kialakított sarok remek ötlet. Még lejjebb, a Terézia tárna egy helyenként akár 8 méteres mélységet is elérő tavat rejt, amin csónakázni is lehet, illetve a legkülönbözőbb alakzatú padokon pihenhetnek meg a látogatók. Az ide vezető lépcső szűkös és zsúfolt, érdemes a liftet választani.
Gyors ebéd után egy a Torda belvárosát (itt is rengeteg az értelmetlen körforgalom) elkerülő, kavicsos úton haladtunk tovább a Tordai-hasadékhoz, és milyen jól tettük. Bár rázós volt, a hasadékra való rálátás miatt mégis ez a legszebb út.
A túraútvonalon haladva eleinte könnyű szakaszokkal találkozhatunk, hidakkal, árnyas ösvényekkel szegélyezve. Az első híd után fizetőpont…tavaly októberben vezették be, 4 LEI egy felnőttnek, ennek ellenére a Hesdát-patakot mégis helyenként gondozatlanság, szemétkupacok övezték. Nyilván ne szemeteljünk (bár a környéken a szemetelési kultúráról is lenne véleményem, de azt most hagyjuk), de ha már belépőt kérnek egy túraútvonalra, akkor jó lenne azt legalább látszólag tisztán is tartani. Mindezen túllépve a látvány felejthetetlen, sokadjára is tartogatott bámulni valót, a mezei turisták mellett a sziklamászók is remekül megfértek.
Amire érdemes ügyelni, hogy túracipőben érkezzünk és mindig nézzünk a lábunk elé, mert a könnyed kezdet után komoly sziklaösvényeken is kell haladni, amik – főleg ha kicsit megáznak – elég veszélyesek tudnak lenni. Embert, de leginkább cipőt és lábujjakat próbáló útvonalról van szó. A hejceiektől kapott túrabotom engem is megmentett egy alapos csúszástól, hálás köszönetem érte!
A hasadék végéhez érve felfelé, a sziklaperemen is vissza lehet menni a kiindulási pontunkhoz, mi azonban ugyanazt az utat választottuk, így közel 5 kilométer és néhány száz méter szintemelkedés lett a vége. Simán teljesíthető, néha álljatok meg nézelődni is, a meredek sziklafalak csodás látványt nyújtanak.
Szerdán Torockóra látogatunk, a Kis Szent Teréz gyermekotthonba, majd a Székelykőre, aztán nagyjából a túrázós része véget is ér a kalandnak, és a két Daciával újból hosszabb utakra kerekedünk, többek között Nagyszeben és a Transzfogarasi út környékét is megnézzük.
Cikk | fotók: Bense Róbert
A Dacia-kaland fő támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu