„Egyszerű, valódi érték” – egy kombi Trabant története

Mi egy Trabi kombival erőlködünk, Ő a kis retro gyűjtemény fő darabja egy Simson, pár épülgető kismotor, néhány Csepel és egyéb márkájú bringa mellett. Bátyámé (volt) a Trabi, de kategória váltás miatt meg kellett válnia tőle, pedig nagyon szerette. Bontó érett állapotba került (mármint a Trabika), de mivel nem látta volna szívesen (mármint tesóm) lavórként újragondolva a kisautót, ezért a bontó szóba se jött. Mivel ismerte az öccsét (engem), aki már általános suliban tudta, hogy Trabantot szeretne, kifejezetten fehér kombit, nem volt kérdés, hogy felajánlotta nekem. A kb. két hónapnyi megmaradt műszaki alatt gyors beavatkozásoknak köszönhetően volt pár boldog -és hát be kell valljam, bosszantó közös kilométerünk. De a szerelem a Trabika kemény hiszijei ellenére is lángolt, legalább is az én részemről. Viszonzásra eleinte nem számíthattam…

A szerelem vak, tehát bele is vágtunk a műszakira történő felkészítésbe egy kedves barátommal, akit szintén a Trabantozás révén ismerhettem meg. A felkészítés egy kisebb restaurálássá nőtte ki magát, gyakorlatilag a kiindulási autóból nem maradt meg túl sok darab. Sok esély nem volt mindezt megúszni, körbe mindenhol rohadások burjánzottak, a külső elemek levétele után további rohadások jelentették a kellemes meglepetést. Szerencsére a hattyúnyak legalább rendben volt. De még a hátsó lengősz@rok is kirohadtak, fokozva a lelkesedést. Hallottam valakitől, hogy a Trabant azért jó, mert nem rohad. Valóban jó a Trabant, de bizton állíthatom, hogy nem emiatt.

Volt ennek az autónak motorja is. Teljesített vagy 10 lóerőt, hidegben szerintem még annyit se. Végsebesség 70 km/h (ha éppen volt 4. sebesség, erről majd később). Szóval a szegény kis fáradt reaktorból a végére darabkák kerültek elő a gyertyahézagokba ékelődve (!), ezelőtt sose láttam még ilyet. Nem meglepő, hogy volt mit csinálni vele: a blokkfeleken kívül minden cserélve, a vezérlőtárcsa futófelületén lévő árokrendszer felszabályozva. Utána viszont mint a Doxa óra, az új kipufogó rendszerrel igen szépen adta a pop-corn hangeffektet.

Erő már van, csak a kerekekig kéne eljuttatni: az eredeti váltóban volt egyes és hármas, ha kézzel tartottuk a botot a helyén, mert különben kihajigálta üresbe. A negyedik pedig természetesen a szabadonfutó hiánya miatt volt mesebeli. „R” és kettes volt rendesen, ha ügyesen áthidaltuk a visszaváltás nehézségeit a szinkrongyűrűk sztrájkja ellenére, egyébként ennél többre amúgy is csak az amatőröknek van szüksége. 🙂 Miután sikerült rábukkanni egy gyári állapotú, sose használt váltóra, el is ment a kedvem a legózástól, régi váltó kifelé, úgy, ahogy volt, új váltó befelé, olajcsere, oszt kész. Csak a rózsakerekeket kellett kicserélnem újabb fajtájúakra, de ez igazán semmiség.

További lelkesítő hír, hogy a futómű minden irányba lógott, főleg olyanokba, amerre nem is kéne mozognia egyáltalán. De ha már elkezdtük, fejezzük be! Úgyhogy perselyezés, szilent cserék, csapágyazás, kormánymű felújítás, lengéscsillapító csere, időközben kirohadt hátsó lengőkarok cseréje. A dörzsárazás a kedvencem, legközelebb csak akkor leszek hajlandó ilyenre, ha sikerül összeszednem egy bronz persely készletet. Mondjuk a hátsó lengéscsillapító cserét is élveztem, a kis drága ugyanis spirál rugós. De nem baj, kész van, megérte.

És hát a fék. Valamivel vissza kell fogni a tomboló ménest, úgyhogy annak is nekiestünk. Sajnos gyári munkahengereket nem sikerült beújítani, ami nem meglepő, maradt az utántrágyott, mert még az is jobb, mint a semmi. Később kiderült, hogy nem sokkal… A műszakiztatást éppen kibírta, csak otthon eresztette ki az összes olajat az egyik, természetesen rá a becsiszolt fékpofákra. Hurrá, bódottá. Meg persze fékdob szabályzás, és a többi apróság is színesítette a mókát. De végül majdnem egy évnyi sz…, akarom mondani szívás után megkaptuk a tanácstú a zengedélyt, azóta már többször is, a szerelem töretlen.
Talán már viszonzásra is számíthatok.

A kezdeti nehézségek óta már elvitt minket szerte az országban, gyűjtjük vele az új ismerősöket. Nászautóként is kitűnően vizsgázott, a 800 km-es nászút is felejthetetlen élmény volt. Cserébe folyamatosan kapja a 80-as 90-es évekből származó autós extrákat, hogy egy kicsit egyedi lehessen. Nem vitrin autónak szántuk, hanem egyszerű használósnak, ennek ellenére „legeredetibb motorhang” díjat kétszer is nyert az autó találkozókon, egy veterán szemlén közönségdíjat kapott, úgyhogy büszkék vagyunk rá, mint apa a hülye fiára. 🙂

Kaptunk már néhány vételi ajánlatot, de szerintem nem tudnának annyit adni, ami felérne az eszmei értékével. De a legjobbak az ismeretlenül is azonnal barátságosan közelítő emberek, akik boldog félmosollyal arcukon felelevenítik, hogy „jajj, nekem is volt”, meg „bejártuk vele egész Ukrajnát”, meg hogy „de kár, hogy eladtam”. Én nem fogok ebbe a hibába esni. 😀

Kérdezték már azt is, hogy miért pont Trabanttal járok. A válasz elég egyszerű: természetesen nem kényszerből, hanem azért, mert illik a világlátásomba. Annak ellenére, hogy kicsi, büdös, lassú, és a működése is olyan darabos, mint a sóder, mégis megbízható, aranyos, vidám kis autó, jól érzem magam attól, hogy vele mászkálhatok és hogy nem csak nekem, hanem a nosztalgiázó, régi Trabant tulajoknak is örömet okoz ez a füstös kis szerencsétlenség.

Én az egyszerű, valódi értékek mellett teszem le a voksomat.
Az autók világában nekem ezt testesíti meg a Trabant.

Bernula Péter