Pannóniák nyomában – bemutató és élménybeszámoló

Leginkább autós beállítottságú ember lévén nem sok közöm volt eddig a kétkerekűek világához. Igaz, egy-egy típusra alkalomadtán rákívánok, de motoros jogosítvány hiányában ezek leginkább plátói fellángolások, mintsem reális vágyak. Oké, mondjuk úgy, hogy a gyerekmedencében már pancsoltam egy kicsit, 5 év Simsonozás után nem vagyok kétkerék szűz, de ennyi. Aztán úgy adódott, hogy egy nagy használtautós tesztnap közepette lehetőségem nyílt megnézni egy OT-s Pannóniát. Kell egy kis pihenés, aztán ki tudja, lehet még érdekes anyag lesz belőle, elvégre mégis csak egy magyar járműipari kincsről van szó!

A tulajdonos háza elé érve már kint várt minket a garázs előtt egy gyönyörű állapotú, 1969-es P20-as. A klasszikus sziluett, a gyönyörű fényszóróház és a tankon lévő, piros szegéllyel ellátott króm rész egyből megfogott. Micsoda dolgok készültek kis hazánkban annak idején! A veteránok egyébként is vonzanak, legyen az autó, vagy motor, így gyorsan szívembe lopta magát a fekete Pannónia. Egyszer egy pisztácia zöld TLT-vel már összefutottam pár éve egy szentendrei fagyizás alkalmával, az a gép akkor szinte a retinámba égett. Nagyon megkívántam, ahogy ezt a P20-ast is. Imádom az 1960-70-es évek járműveit, legyen az két vagy négykerekű, talán ebben a korszakban születtek a legegyedibb, legkülönlegesebb és legszebb formák. Finom króm részletek, míves kilométerórák, letaglózó ívek…  Becsüljük meg ezeket a tárgyakat, nem sok maradt már fent belőlük szép állapotban.

246 köbcenti, kb. 23 lóerő és 130 körüli végsebesség, amivel a szóban forgó típus kecsegtet.  A 2,5 lóerős Simsonom után rakéta lehet, gondoltam a próbakör előtt. Nyilván vezetni nem fogom, de a tulajdonos mögé felülhettem egy rövid út erejéig.  Sosem felejtem el… Ritmusosan fújtatott a kétütemű kéthengeres, elő volt melegítve. Felszálltam, megkapaszkodtam az előttem lévő vékonyka bőrszíjban és elképzeltem, milyen lesz lezuhanni és szörnyethalni, ugyanis utoljára nagyapám mögé ültem így fel 5-6 évesen a mattra fakult narancs Schwalbéjára. Egyfelől nagyon rég volt, így rutinom nulla, másfelől az is ijesztő volt. Nem baj, toljuk neki, ahogy a csövön kifér! Illetve, én ilyet nem mondtam és legutolsó gondolataim között szerepelt ez a mondat, de a tulaj odalépett (azaz húzott) neki. Ha már élmény, legyen maradandó.

50 éves technikához mérten tisztességeset verettünk a környező utcákban, majd miután leszálltam, jött a kegyelemdöfés. „– Van még egy piros a garázsban. Kíváncsi vagyok, arra mit mondasz, ha ez tetszett. Ennél már inkább belém kapaszkodj!”. 2 percre rá már járt az 1973-as P21-es motorja, mi pedig rajta ültünk készen az indulásra. Talán nem fogunk vadulni, hisz még hideg… Nem így történt. Hiperűrt ugrottunk, 100 felett bőven volt még benne kraft. Csak gyorsultunk és gyorsultunk szemrebbenés nélkül egy 45 éves, magyar motoron. Stabil, kényelmes és közben micsoda tartalékokat rejt az alattunk robogó két ütem?! Csodálatosan zseniális és használható tud lenni egy ilyen gép. Persze, a pirosban már volt egy kis trükk is, hamarosan ejtünk is róla néhány szót.

A próbakörök után beállítottuk a párost az udvarra néhány kép erejéig és következhetett a sztorizás.  Mindkét járgány a tulajdonos saját keze munkája. A  fekete volt az első klasszikusa otthon, azzal kezdődött a mánia (ma már több, mint 10 darabos gyűjteménye van, Pannóniából épp csak három állt a garázsban – azóta az egyik új gazdára talált, de már folyamatban van a következő projekt). Az egész egy érvényes forgalmival és egy vázzal indult, onnan pedig elég hosszú út vezet a veteránminősítésig. 1-1,5 év volt, míg elnyerte jelenlegi formáját a P20-as (a fotózás óta pedig már felkerült rá egy csomagtartó is).  Az elmúlt években egyszer Bajánál leragadt a motor egy túra során, azonban egy (kényszer)pihenőt és hűlést követően sikerült beindítani, azóta is érintetlen a blokk, alkalmi torpanás volt, magától helyrejött.

A két motor természetesen több dologban is különbözik egymástól. A fekete, 1969-es P20-as még dobozolt vázzal készült, így számos helyen eltér az 1973-as, piros P21-estől. A P20-as nyaka 2 centivel rövidebb, továbbá a teleszkóp is krómozott házban végződik, ellentétben a 21-esével. A motortartó egység felfogatása is más a régebbi típuson, továbbá azon a sztender is dobozolással készült, lemezből van, nem pedig hajlított, hegesztett cső. Ami nem korhű a P20-ason, az például a nagy fékdob, ami erre a típusra/évjáratra nem jellemző, de a nagyobb fékhatás mellett az is emellett szólt az újjáépítés során, hogy jobban tetszett a tulajdonosnak. Hozzá kell tenni, hogy rendőrségi példányokat és exportra szánt darabokat egyaránt szereltek ilyen fékekkel.  Még egy „apróság” a fényezés, ami gyöngyház fekete, de úgy gondolom, az effajta csinosítások mindig elnézhetők, hisz nemes célt szolgálnak. Egy biztos, messziről szemet szúr az igényesen újrafújt, újrakrómozott Pannónia, melynek természetesen az ülése is felújításon esett át, az újrahúzásnál pedig nagyon ízlésesen sikerült a fehér szegély is rajta.

A P21-es a fent említett pontokon kívül még számos helyen különbözik az elődtől. Laikusok is könnyen észrevehetik például a módosított fényszóróházat, vagy a míves kilométeróra helyett lévő egyszerűbb, de tipográfiában így is gyönyörű műszeregységet.  Az igazi turpisság a blokk környékén rejlik esetünkben: többek között Yamaha dugattyúk, Mikuni karburátor és Honda kuplung gondoskodik a nem hétköznapi menetteljesítményről, a Vape gyújtást pedig majdnem elfelejtettem. Mérve sosem volt, de még utasként is nagyon jól érezhető a különbség a P20-ashoz képest.

Fantasztikus korlenyomat mindkét motor. Míg a fekete közel gyári és kifogástalan állapotával hengerel le, a piros kiugró menetteljesítménye és szintén gyönyörű külseje segítségével hódít. Óriási élményt nyújt mindkettő utasként is, ezek után pedig erős késztetést érzek az A-s jogosítány elkezdésére, milyen lehet vezetni egy ilyet? Minden bizonnyal örök élmény, ahogy a két rövid próbaút is az volt számomra. Nagyon rákívántam, már csak az a fránya papír kéne, na meg valamivel több, mint egymilliónyi magyar forint, amit egy ilyen csinos veteránra szánhatnék.

Bacsa Zoltán