fbpx

Szemben a Nappal – A harmadik kör

Duna Auto

Szoktuk mondani, hogy minden kezdet nehéz, én is ebből indultam ki. Arra gondoltam, hogy idén harmadik alkalommal indulunk neki közösen a Magyar Tenger kerülőnek, kár izgulni bármin is, van a zsebemben elég rutin.
Az éjszaka nem úgy sikerült, mint vártam. Bár nem volt lámpalázam – persze minimális azért mindig van -, nem jött álom a szememre. A szomszéd kutyájának hisztérikus ugatása, a nejem motoszkálása, a macska ritmikus nyalakodása valahogy kizökkentett a zen állapotából, aminek az eredménye – fölfelé kerekítve – háromórányi alvás lett. Augusztus 14.-én 3:10-kor lecsörgött a vekker, reggeli, kávé, mosdó. Időben összeszedtem magam, mert amit csak lehetett, előző nap előkészítettem már. Sikerült is valamivel a tervezett négy óra előtt elindulnom.
Az első megállót időben elértem, ami a körmendi Tesco romantikus lámpafényben derengő parkolóját jelentette. Pár perc várakozás és intenzív ásítozás után érkezett meg Balázs, az új útitársunk, akivel az út nagy részét együtt tettük meg. Örültem neki, mikor rábólintott a túrára, mert így nem egyedül kell mennem, viszont ugyanettől szokatlan is volt kicsit.

Idén valahogy későn kaptunk észbe, talán a pandémia aktuális hullámának lassú lecsengése miatt, és nem igazán sikerült olyan időpontot találni, ami mindenkinek egyöntetűen jó lett volna. A 2019-es túrához hasonlóan ismét egy nap alatt gurultunk végig a távon.

Balázs piros S51-esét nagy vonalakban vettem csak szemügyre, mielőtt tovább indultunk. Azért is sürgettem a dolgot, mert amikor a motoron ültem, nem éreztem magam olyan nyomorultul, mint mellette állva. Meg azért is, mert új útvonalon mentünk – ellentétben a két ezt megelőző túrával. Mikor egyedül mentem, Sümegen át rövidebb és egyszerűbb volt, de így, hogy ketten megyünk, célszerűnek tűnt Körmenden találkozni, és Zalaegerszegen át menni Keszthelyre. Olyan kompromisszum ez, ami egyikünknek sem jelentett komolyabb kitérőt, viszont a két említett zalai város közt erősen dombokkal tarkított útszakasz húzódik, ami az én motoromnak nem kis kihívást jelent. Balázsnak ezt előre vetítettem, de mikor azt mondta, az ő gépe is háromsebességes, kissé megnyugodtam. Inkább attól tartott, hogy az út nagy részén szembe süt majd a Nap, ezért napszemüveget, sőt naptejet is hozott magával, mert ugye eső előtt köpönyeg.

Támogass minket! https://retrovasak.hu/wp-content/uploads/RetroVasak-tamogatas-High-Quality.jpg

Kikanyarodva Körmendről, még korom sötétben haladtunk szinte egészen Zalaegerszegig. Igaz, hogy a tervezettnél öt perccel előbb érkeztünk, de mosdó reményében megvártuk a célul kitűzött hipermarket hat órás nyitását, így kissé megcsúszva vágtunk neki a hegyes-völgyesnek. Elég vacakul voltam még mindig, így a menetlevelemre a részidőket sem volt kedvem felvezetni. Ezt végül úgy oldottam meg, hogy a készített fényképek adataiból halásztam ki a megfelelő számokat.

Zalaegerszeget elhagyva nem csak szép, de izgalmas is a táj. Hol lejt, hol emelkedik, máshol meg olyan kanyarok vannak, hogy a hátsó rendszámot is le lehetne olvasni menet közben – ha lenne. Az utat gyönyörűen megcsinálták, sok a kapaszkodósáv, a legtöbb helyen messze belátható az út. A megbeszéltek alapján én mentem elől és diktáltam a tempót. Balázstól nem is kérdeztem, hogy mennyire volt unalmas mindig a hátamat néznie, de mivel alattam volt a lassabb gép, így egyeztünk meg. Nagyon örültem, amikor egyszer csak bal felől megláttam a valamikori Bethlen Gábor laktanya még álló betonkerítését.

Keszthelyen a sétáló utcán támasztottuk le a motorokat, 7:10-kor, ami tíz perc késést jelent, de még így is nagyon jó időt futottunk, hiszen későn indultunk Zalaegerszegről. Ez volt az a pont, amikor először fellélegeztem. Itt már határozottan jobban éreztem magam, majd kiugrottam a bőrömből – de menni kellett tovább. Pár fénykép és egy kis kutyasimogatás után lóra pattantunk.

Volt némi izgalom azért, mikor Balatonederics után egy szembejövő autó utánfutója mögül átlibbent egy létra egészen a mi sávunkig. Intettem a sofőrnek, hogy álljon meg, de ahogy a kezemet fölemeltem, már láttam, hogy fékez. Csak ahogy elhaladtunk mellette, láttuk az árok szélén heverő etetőszéket és egyéb bútordarabokat. Szerencsére nem történt nagyobb baj.

Tihany előtt, a főút kereszteződésénél van egy kis parkoló, itt álltunk meg mi is, fitt kerékpárosok és kocsiban ébredező turisták közt. Miután némiképp kiegyenesedett a gerincünk és az erdőből is visszajöttünk, állapítottuk meg, hogy majdnem negyed óra késésben vagyunk, és hogy Balázsnak volt egy nem fogadott hívás a telefonján.
Kissé elszomorodtunk, mikor visszahívta Tamást, közös fórumos barátunkat – aki a tavalyi körön is meglátogatott bennünket bográcsozás közben -, és megtudtuk, hogy bár elindult elénk, 10km után megállt a motorja. Noha neki nem Simsonja van, hanem egy KTM vázba oltott Puch Maxija, lelkes résztvevője a fórumnak. Sok tanáccsal látott már el minket amatőröket elektronikus kérdésekben, és támogat motorjaink fejlesztésében, amikor csak kell. Most is Balázsnak hozott volna alkatrészt, mi pedig szerettük volna rávenni, hogy tartson velünk pár kilométeren, s így találkozna ismét a teljes csapattal. Sajnos ez most nem sikerült – pedig mint kiderült, lett volna kedve egy kicsit együtt gurulni. Azóta megtudtuk, hogy egy hajtókarcsapágy ment tönkre a gépezetben.

Tehát lógó orral, de tovább kellett indulnunk Balatonfűzfőre, mert késésben voltunk. A reggeli órákban az északi parton nem kell különösen nagy forgalomtól tartani, lehet haladni gond nélkül. Ilyenkor, kilenc és tíz óra között azért már megindulnak a strandolók, de ez nem jelent nagy akadályt.

Nem mondanám, hogy zökkenőmentesen – mert ezen a szakaszon nem a legjobb az útburkolat -, de megérkeztünk Balatonfűzfőre, és behajtottunk a kiszemelt benzinkútra. Körülnézve láttuk, hogy nem kell sokat várni a tankolásra, ám a következő pillanatban begurult mögöttünk egy seregnyi nagymotor, és mi csak néztük a járdaszegélyen állva, kannával a kezünkben, ahogy besorolnak a kutakhoz. Ennek ellenére a tankolás nem vett el sok időt, de találkoztunk egy sráccal, akivel muszáj volt dumálni. Egy S53 Habicht hátán érkezett. Elmondása szerint jobbára az alföldön túrázik, most is épp a haverját várja, aki egy S50-essel tart felénk. Levizslattuk és lefényképeztük egymás motorját, de nem volt időnk megvárni a szóban forgó cimborát – mennünk kellett. Négy percünk maradt az enyingi körforgalomig, meg közel 20km-ünk. Meg kellett tekerni a masinák szarvát, hogy ne késsünk sokat.

Balatonfűzfőn és környékén nyüzsögtek a veteránok. Mondtam is Balázsnak, hogy most van itt oldtimer találkozó – ezúton is elnézést kérek tőle, tévedtem, nem akkor volt, így még sincs magyarázat a jelenségre. Az viszont felejthetetlen pillanat marad, amikor megelőzött bennünket egy gyönyörűen restaurált, világos bézs színű Volvo P1800-as coupe, és a sofőr rövid dudaszó után kiintegetett az ablakon. Hihetetlen, hogy egy ilyen ereklyén utazó pilóta észreveszi, mitöbb, üdvözli az út szélén zümmögő kis ötvenes muslicákat.

Elkéstünk – állapítottuk meg a buszmegállóba érve a nem túl meglepő tényállást, hiszen a kúton bármit is tankoltunk volna Simsonjainkba, nehéz lett volna letudni 4 perc alatt az előttünk álló 20km-t. 10:30-at mutatott az óra, a nagyobb meglepetés azonban az volt, hogy nem várt ránk senki. Itt, a 71-es utat elhagyva, immár a 7-es úton, az enyingi körforgalom utáni buszmegállóban kellett volna – óra és terv szerint – ránk várnia Petinek, Józsinak és Dávidnak. Előkaptuk telefonjainkat, de semmi jel nem érkezett tőlük.

Számba vettük a lehetőségeket. Jártak itt, de nem találtak bennünket és tovább mentek. Nem, akkor biztosan ránkcsörögtek volna, hogy hol süllyedtünk meg. Másik lehetőség, hogy elindulni sem volt kedvük kora reggel. Ezt a lehetőséget hamar elvetettük. Maradt még az, hogy ők még többet késnek, mint mi. Reméltük, hogy így van, és azt is, hogy ennek ellenére épségben érkeznek meg. Vártunk. Árnyékban, mert már nagyon erős volt a napsütés. Ahogy tanakodtunk, egyszer csak felzümmögött három ismerős motor a körforgalom felől.

Nagy pillanat volt ez, én amolyan összekötőkapocsnak éreztem magam, mert bár az érkezőkkel is találkoztam korábban és Balázzsal is többször, ám ők egymással még személyesen soha. Megtörtént az első pacsi, bemutatkozás, beszélgetés, kötelező időhúzás, élménybeszámoló, stb. Mert volt bizony miről beszámolni, ugyanis Peti S51-esén, nem sokkal a Józsival megbeszélt székesfehérvári találkahely előtt elszakadt a gázbowden. Józsi meghökkenve látta, hogy a két ismerős alak úgy tolja a motorokat. Csak remélte, hogy nem egészen Budapesttől. Szerencse volt viszont, hogy szombat lévén még tudtak keríteni bowdent – amiért Józsi „szaladt” el -, és hamar ki tudták cserélni az elfáradt alkatrészt.

Nagyjából egy óra késésben voltunk így már a megszokotthoz képest. Dél magasságában szoktunk landolni Balatonföldváron a vendéglőben, ami innen 80km, azaz kétórányi út. Szóval tuti, hogy lekéssük a földvári harangszót.

Ennek a szakasznak már együtt vágtunk neki, mind az öten. A két S51-es, az Enduro, meg a két öreg madár: a fecske és a seregély. Tizenegy óra után indultunk.

Esélyünk sem volt. Nem sokkal azután, hogy elindultunk, utolértünk egy kocsisort, aminek nem láttuk az elejét. Szerencsére a jelenlegi szabályok lehetővé teszik, hogy motorral elhaladjunk az álló sor mellett, így ezt az aduászt kihasználva tudtunk valamelyest haladni. Mint kiderült, a több kilométeres sor eleje Siófokig ér. Ez a déli part, de talán az egész balatoni régió legforgalmasabb része. És ha ez még nem lenne elég, itt a legramatyabb az út széle is. Embert és motort egyaránt próbára tevő szakasza a túrának.

Megálltunk még Balatonföldváron, hogy készítsünk közös beállított fotót a motorokról, háttérben a Balatonnal. Itt is csúsztunk egy picit, de jó volt ismét árnyékban pihenni és kinyújtani a végtagjainkat. Miközben lazítottunk, valaki észrevette, hogy Balázs motorján a kipufogót tartó csavar elveszett. Kerestem a szerszámos kannámban csavart, hogy adjak, de nem találtam. Végül aztán lett valahonnan, meg szerszám is, így nem kellett hátizsákban hazavinni a kipufogót. Ezután viszont a leghosszabb etap várt ránk, 50km Balatonszentgyörgyig, ahol megebédelni szándékoztunk.

Lassan hozzászokom, hogy sok motoros, főleg nagymotorosok bajtársilag integetnek. Illik viszonozni ezt a gesztust, nekem még tanulnom kell, hogyan kapjam ki a kezem a tükör és az újonnan szerkesztett telefontartó közül úgy, hogy ne tegyek hirtelen kanyart semerre. Arra viszont nem számítottunk, hogy egy gyönyörű, hófehér Star jön szembe, de a meglepetésből felocsúdva intettünk egymásnak. Csak ezután hasított belém a gondolat, hogy ezt a madarat láttam már, és az is beugrott, hogy hol. Mint tudjuk, a jövő bármit hozhat, lehet, hogy jövőre Ő is velünk jön? Hmm. Meglátjuk.

Valóban ez volt a leghosszabb szakasz, amit egyben tettünk meg, de úgy is éreztük. Talán a felénél kezdtem igen csak fáradt lenni, a vége felé szinte leájultam a motorról. Arra gondoltam, hogy nem hozhatok szégyent magamra, látva a többiek kitartását, össze kell szednem magam. Utólag, a leves kanalazása közben derült ki, hogy nem voltam egyedül a problémával – mindenkit próbált ledönteni az éhség a nyeregből, főleg Petit, aki semmit sem evett még aznap.

Az ebédet nem bonyolítottuk túl, mind ugyanazt rendeltük, így hamar elkezdhettünk lapátolni. Miután jóllaktunk és az elvesztett folyadékmennyiséget is pótoltuk, megtárgyaltuk az út hátralevő részét. Keszthelyig együtt haladunk még, onnan ketté oszlunk. Balázs és én Zalaegerszeg felé, Peti, Józsi és Dávid pedig tovább az északi parton. Ezt követően Józsi lekanyarodik és hazafelé veszi az irányt a Balaton északkeleti csücske után. Később pedig Dávid is elkanyarodik, aki még egy fesztiválra hivatalos a kiadós motorozást követően.
Elindultunk hát, átvágtunk Keszthelyen. A Tesco-t csak második próbálkozásra sikerült megtalálnunk, ahol aztán – illetve a mellette álló benzinkúton -feltankoltunk folyadékkal – palackba, és akinek kellett, tankba is. Búcsút vettünk egymástól, és tovább indultunk. Balázzsal itt fejeztük be a „teljes kört”, mintegy 310km-t hagyva magunk mögött. Ám volt még hazáig több mint száz.

A körforgalomból kihajtva immáron újra a 71-es főúton csörtettünk, de aztán leágaztunk, és Hévízen át értük el a 760-as elkerülőt. Ismét a dimbes-dombos kellős közepén jártunk, amikor érezni kezdtem, hogy valami nincs rendben a motorral. Nem húzott még annyira sem, mint addig, néha kapkod, és ha erősebben ráhúzom a gázt, fullad is. Felvergődtünk egy dombtetőre, és félreálltam egy erdőbe futó út aszfaltozott deltájában. Balázs is gondolta, hogy fennforgás van, mert egyre lassabban vettük az emelkedőket.
Nem teketóriáztam sokat, levettem a motortér fedelét, megpróbáltam állítani az alapjárati csavaron, aztán lebontottam a motor jobb felét is, hogy ellenőrizzem a gyújtást, de nem jutottam előbbre. A motor indult rendesen, de nem mindig tartotta az alapjáratot, néha meg égi magasságokba pörgött. A karburátort nem akartam szétdönteni az erdő szélén, szimeringcseréhez pedig nem rendezkedtem be, így nem maradt más: próbaút. Megbeszéltük Balázzsal, hogy nekivágunk, hátha eljutunk még valameddig. Mivelhogy elég sokat pihentünk, úgy döntöttünk, hogy nem állunk meg Zalaegerszegen, hanem egyenesen továbbhaladunk Körmendig.
Nekivágtunk, működött. Nem volt könnyű, mert útközben kellett megtanulnom, hogy kezeljem a motort, és a Nap is egyre laposabb szögben tűzött, de sikeresen eljutottunk Körmendig, ahol meglepődve láttam a kilométerórán, hogy az átlagsebességünk így is marhajó. Balázs pihenőt szeretett volna tartani, én viszont azon voltam, hogy most már szeretném letudni a maradék 34km-t is mihamarabb, ne hogy sötétben kelljen matatnom az út szélén. Elbúcsúztunk egymástól, és mindketten hazafelé vettük az irányt. 19:54-kor értem haza, Balázs valamivel előbb. Részünkről a műszerem szerint 423,81km-t teljesítettünk, az átlagsebességünk 41,7km/h volt.
A többiek is mind hazaértek, kivéve ugye Dávidot – aki ezen a túrán a tavalyival ellentétben már nagykorúként vett részt -, mert ő a Velencei tóhoz gurult egyenesen. Útközben, mikor elkanyarodott, intett Petinek, aki ezt nem vette észre, viszont kicsivel később konstatálta, hogy elvesztette útitársát. Vissza is fordult egy darabon, hogy megkeresse, ám amikor épp egy üzenetet gépelt neki, meglátta az úton száguldó seregélyt. Dávidé volt a csapat legidősebb motorja. Gazdája szerint zökkenőmentesen teljesítette a távot, mindössze egyszer állított útközben az alapjáraton.

Azt hiszem mind elégedetten zártuk a napot. Peti ért haza legkésőbb Budapestre, 22:05-kor vette le a gyújtást, mintegy 430km után. Én azonnal bontottam egy sört a nagy ijedtségre, és kiültem a teraszra. A fejem zúgott, a farom zsibbadt, és nagyothallottam. De tudtam, hogy ezek a tünetek másnapra enyhülnek és eltűnnek, viszont az élmény az nem. Az megmarad a képeken, a videón és a szívünkben is. Őszintén sajnálom, hogy nem tudott velünk jönni mindenki, aki szeretett volna, de reméljük, jövőre ismét találkozunk Norbival és Tamással is, esetleg még másokkal is, akik vannak annyira elvetemültek, mint a mi kis tökkelütött csapatunk, akik képesek vagyunk több száz kilométert zötyögni egy olyan motor nyergében, amit nem pont erre találtak ki.

Köszönjük az összefoglalót, és gratulálunk a túrához!

cikk/fotók: Varga Krisztián

RetrovasakTV

Kapcsolódó tartalmak

'Fel a tetejéhez' gomb