A Christine tipikusan egy olyan autós film, amit minden veterán-rajongó ismer. Mi több, ennek a mozgófilmnek köszönheti a Plymouth Fury is, hogy az amerikai pop populáris kultúra részesévé vált.

Christine miatt már szinte mindenki ismeri az ’57 és ’59 között gyártott Plymouth-okat, na de mi a helyzet az őseivel? A Fury-k típustörténetének mai részében Christine nagyapjával, a Cranbrookkal ismerkedhetsz meg!

Plymouth Special Deluxe, 1946 – 1950

Ha már más miatt nem is, legalább a részletesség kedvéért ejtsünk pár szót a Cranbrook elődjéről, mondhatjuk, Christine dédapjáról, a Special Deluxe-ról is. A Chrysler legmegfizethetőbb márkája elsőként 1933 és 1942 között gyártotta, majd a háború bejezése után 1946-tól 1950-ig szerepelt a Plymouth kínálatában. A széria második sorozatgyártásba állításával már kétség kívül az alacsony árkategóriás gyártó legjobban felszerelt modellje volt.

A ’46 és ’50 között gyártott Special Deluxe-okat eredetileg egy 3,6 literes erőforrással szerelték, ami 95 lóerő (71 kW) leadását tette lehetővé. A motort ’49-re kissé átdolgozták, a széria utolsó két évében szerelt modellek már 97 lovasak voltak.

Kivitel szempontjából több lehetőség is létezett. A két- és négyajtós limuzinokon túl kombi és kabrió kivitelben is lehetett rendelni. A háború után töretlenül népszerű „Club Coupe” kivitel továbbra is szerepelt a kivitelek listáján. Ez utóbbi kasztni abban különbözik a hagyományos és későbbi 2+2 kupékból, hogy a „club” esetén a hátul ülő utasok is teljes értékű ülést, lábteret és fejmagasságot kaptak. A fenti képen egy 1950-es, utolsó szériás példányt látsz.

Plymouth Cranbrook, 1951 – 1953

A háború lezárását követően az amerikai gyártók igyekeztek a lehető legrövidebb időn belül valami újat, újszerűt, jövőbe mutatót bemutatni. Az ’51-es modellévre a Plymouth átdolgozta kínálatát, illetve típusai is új jelölést kaptak. Így született meg 1951-ben a Special Deluxe utódja, a Cranbrook!

A Cranbrookokat ’51 és ’53 között gyártották, a Plymouth palettájának legjobban felszerelt típusa volt. A modellévenkénti ráncfelvarrások miatt formaterve és megjelenésének főbb elemeiben szinte egyezett az olcsóbb Concord és Cambridge modellekkel, ám azoknál jóval különlegesebb felszereltséget kapott.

Az ’51-es és ’52-es modellév Cranbrookjai csak minimálisan tértek el egymástól, viszont az ’53-as változatok már jóval alacsonyabbak és elnyújtottabbak voltak, ráadásul már megjelenésük is a korszak formatervezői eszméit tükrözte.

Az ’50-es évek elején az amerikaiak, főképp a fizetőképes fiatalok egyre nagyobb rajongást mutattak a kabriózás iránt. Azon túl, hogy a puhatetős változatok nagyon drágák voltak, ráadásul a tető fel-le hajtása körülményes volt, azok megbízhatóságáról már nem is beszélve, a jenki tervezők előálltak a „hardtop” kivitellel, mint „kabrió kompromisszum”. A Cranbrook csúcsmodell, hardtop változatai a Cranbrook Belvedere jelölést kapták.

A hardtop lényege, hogy a tető vonala egy kabrióét utánozza, jobb esetben el is tér a géptest színétől. A B oszlopot elhagyták, így az autó távolról kabriónak tűnik, míg az utasokban azt az érzést kelti, hogy a sofőr egyszerűen csak nem nyitotta le a ponyvát. Ez a kivitel a Cranbrook mind a három évében elérhető extra volt, a fentebbi képen egy ’51-es, az alábbin egy ’53-as Cranbrook Belvedere-t látsz.

De hogyan is kapcsolódik a Cranbrook a Fury-hez? A következő modellévre a Belvedere önálló típussá vált, a Fury megjelenésééig a Plymouth legmenőbb típusa volt. Erről részletesebben a folytatásban olvashatsz!

Neked a Special Deluxe vagy a Cranbrook Belvedere jön be jobban? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Christine és a kuzinok: A Plymouth Fury ősei, 1. rész: Plymouth Cranbrook | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A „Veterán formatervek” sorozat 1. részében 5 olyan formatervvel ismerkedhettél meg, melyeket az autózás hőskorában használtak. Ahogy az évek teltek, ezeket újabb kiviteli formák váltották fel, melyek közül sokat ma már szintén nem használnak.

Mivel a múlt század első felében több, a maiaktól eltérő kivitelt alkalmaztak, nem szerettem volna ezeket egy rövid cikk formájában letudni, ezért ezeket több önálló írásomban fogom bemutatni. Ebben a részben 4 kupé kivitelről olvashatsz!

A Coupé de Ville

A lista első tagja a kupé kivitel egyik legrégebbi őse, ami jelentősen eltér a mai változatoktól. A „coupé de ville” kifejezést leginkább a Cadillac-ek egyes típusai esetén hallhatjuk, ám ezek pont annyira azonosak a kivitellel, mint amennyire a Volkswagen Phaeton kabrió limuzin – egyáltalán nem, lásd az előző cikket. A kifejezést angolszász területeken „town car” néven emlegették, amit pedig a Lincoln vett át.

A Coupé de Ville kivitel lényege, hogy a géptestet két részre osztották. A sofőr és a hátsó utasok között üvegezett válaszfal volt. Míg a hátsó utasok rögzítet utastérben és/ vagy puhatető alatt utazhattak, a sofőr legjobb esetben is csak egy elhúzható puhatetőt vagy a feje fölé vízszintesen rögzített „felületet” kapott, ami bár megóvta az esőtől, az oldalszéltől nem védte semmi. A fenti képen látható 1915-ös Peugeot Type DV2 esetén a sofőrt semmi sem védte a környezet viszontagságaitól.

Annak ellenére, hogy a coupé de ville kivitelt a nemesi hintókról mintázták, ami a hőskori, borzasztóan drága automobilok esetén is népszerű kivitelnek számított, néhány népautó estén is felbukkant. Ennek persze egy célja volt, az urizálás. Ez akkoriban kb. olyan volt, mintha vettél volna egy drága autót, de semmilyen extrát nem rendeltél volna bele.

Ez a kék-fekete autó egy 1909-es Ford T-modell, mely, amint lecsúszott a gyártósorról, tulajdonosa vitte is tovább a karosszériaépítőhöz, aki egy új „felépítményt” tett az alvázra – azért így mégis úriasabban néz ki, mint a gyári kiviteli opcióval. Mivel ez egy Ford, tehát amerikai autó, a helyi trendek szerint „town car”, nem pedig coupé de ville néven futott.

A „doktor” coupé

Bár még ez a kivitel sem kifejezetten hasonlít a mai kupék formatervére, inkább maga az elnevezés az érdekes. A Ford T-modell megjelenéséig még csak keveseknek volt személyautója. Az egyes kisebb városokban, gazdagabb kerületekben csak a rendőrök, tűzoltók és orvosok jártak „hivatali autóval”.

Az egészségügyi ellátás felgyorsítása érdekében a (házi) orvosok az elsők között voltak, akik autóhoz jutottak. Mivel a dokik leginkább egyedül utaztak, elég volt nekik egy 1 üléssoros automobil is, ahol maguk mellé tudták szállítani az orvosi felszerelésüket is.

Idővel a kétajtós, zárt utasterű, egy üléspados kiviteleket „doktor kupé” néven kezdték emlegetni, amit luxusautók esetén is alkalmaztak. A fenti képen egy 1923-as Ford T modell látható.

A Business Coupe

A business coupé már közelebb áll a mai változatokhoz, ám ez a kivitel inkább a funkcionalitásáról, mintsem a sportos megjelenéséről vált híressé. Nevében a „business” szó nem véletlen: legnagyobb vásárlóköre a hosszú utakat bejáró kereskedők, városokban házaló ügynökök voltak.

Annak ellenére, hogy a kivitelt kupénak nevezték, a hátsó szélvédő mögött egy hosszan elnyúló csomagtér bújt meg. Ezek a modellek egy üléssorral rendelkeztek, ami egy 3 személyes üléspadból állt.

Miért is volt ez jó? Az utazó ügynök/ házaló kereskedő és társa beugrott az autóba, a tekintélyes csomagtérben miden elfért, ráadásul sokkal elegánsabb és kisebb fogyasztású volt, mint egy furgon vagy platós. A kivitel valamikor az 1920-as évek környékén született és egészen az 1950-es évek elejéig alkalmazták, leginkább az USA-ban.

Bár a fenti képeken látható 1950-es Plymouth DeLuxe esetén a C oszlopba nem illesztettek ablaküvegeket, népszerű kiegészítőnek számított. Ne tévesszen meg, a business coupék utastere túlságosan is szűk volt ahhoz, hogy hátul is szállítson utasokat, így a hátsó üléssor helyén is csomagtér volt.

A Coupe Delivery

Ahogy a business coupe, a coupe delivery is valamikor az 1920-as években születhetett meg, s egészen az ’50-es évekig használták. Gyakorlatilag egyezik a lista előző tagjával: a géptest egy elnyújtott, széles csomagteret kapott, illetve három személyes üléspad mögött plusz rakodótér állt rendelkezésre.

A különbség abban rejlett, hogy a csomagtartót egy, a pickupokéhoz hasonló platóval szerelték fel, amit ponyvával takartak le. Általában az ilyen kiviteleket utólagosan business kupékból alakították át és jóval több rakományt tudott szállítani. A képeken egy 1940-es Studebaker Champion látható.

Még hosszasan beszélhetnénk a kupék elfeledett változatairól, viszont akkor már nem tartozna a „villám veterán” kategóriájába. Szót lehetne még ejteni többek között a Club Coupéról, microcoupéról és a Studebaker Starlight Coupéjáról is, de ezekről majd inkább egy következő cikkben ejtek szót. Addig is írd meg nekünk, hogy a fenti 4 formaterv közül Neked melyik a kedvenced!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Kihalt kasztnik, avagy 3+1 különleges formaterv, amiket már nem gyártanak – 2. rész, kupék | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.