Ford Pinto, 1970 – 1980

Biztos vagyok benne, hogy az egyik első autó, amire a cím hallatán gondoltál a Mustang volt. Nem véletlen, hiszen a Ford izomautója a legismertebb sportautók egyike. Pont emiatt a mai listából kihagyom, és helyette tragikus sorsú kistestvérét, a Pintót mutatom be helyette.

A pintó egy spanyol eredetű miniló, amit szőrzetének színéért tenyésztenek. Az Új Világba érkezve az indiánok évszázadokon át harci célokra használták, 1956 óta pedig törzskönyvezik is őket.

A Ford törpelova 1970-ben, az olajválság miatt született meg, mint a Chevrolet Corvair és Vega, a Bogár, több japán kisautó és a Plymouth/ Dodge Valiant. A kezdeti sikereket hamar beárnyékolta, hogy ha egy karambol esetén az autót hátul találat érte, a géptest fenekébe tervezett benzintank kigyulladt.

Rengeteg utas vesztette életét, ráadásul egyes állítások szerint a Ford tudod a tervezői hibáról, ám olcsóbb volt a perköltségeket fizetni, mint az autót áttervezni. A Pinto számos meme és filmes humor forrását képezi, és mint egy autóipari baklövés tartják számon.

A kétajtós hatchback kivitelen túl furdon, illetve „Pinto Squire” kombik is készültek. A New Jersey-ben, Kaliforniában és Ontarióban szerelt kompakt kisautót háromféle sornégyes és egy 2,8 literes V6-tal is lehetett rendelni. Az alapmodellek egy négyfokozatú manuális váltót kaptak, de háromsebességes automata és Selectshift Cruise-O-Matic-kal is elérhető volt.

Ford Bronco, 1965 – 1977

A bronco kifejezés a „bucking horse”, magyarul „bakugró ló” kifejezésből ered, amit a Ford az 1965 és 1977 között gyártott, első generációs Bronco SUV-ok esetén használt először, ’96-ig öt generációja jelent meg. Az 1. széria hatalmas sikert aratott, vetélytársai között a CJ-5-ös Jeep és az International Harvester Scout is szerepelt.

Az első generációs Broncókat háromajtós kompakt SUV (akkor még „Multi Purpose Vehicle”, röviden MPV), pickup, illetve ajtós és tetőnélküli szabadidő-autó kivitelben lehetett rendelni. A 2,8 és 3,3 literes sorhatos mellett egy 4,7 és 4,9 literes V8-as is szerepelt a palettán, míg váltóból csak két lehetőség volt elérhető. Az alapmodellek egy háromfokozatú kézi váltót kaptak, viszont az extrák között egy háromsebességes automata is szerepelt.

Dodge Charger, 1966 – 1967

Ha már két Fordról szót ejtettünk, a lista utolsó tagjaként emlékezzünk meg a valaha gyártott egyik legsikeresebb MOPAR-ról, a Dodge Charger első generációjáról is. Annak ellenére, hogy a mai köznyelvben a „charger” kifejezést szinte kivétel nélkül a telefon- és egyéb elektronikai cikkek töltőiként azonosítjuk, korábbi értelmezése szerint angolszász területeken a középkori csatalovakra is ezt a szót használták/ -ják.

A Dodge harci paripájának első generációja 1966-ban vált elérhetővé, amit a következő modellév végéig, csak minimális ráncfelvarrással gyártottak. 1967 őszétől már a következő generációt reklámozták, ami már évente új megjelenést kapott.

A ’66-os és ’67-es változatokat a Chrysler B platformjára építették, műszakilag sokban hasonlított a kortárs Coronetekre. Kilencféle motor- és váltókombinációval volt elérhető, melyek közül a legkisebb a 230 lovas, 5.210 köbcentis V8 volt, amit egy háromfokozatú kézi váltóval párosítottak.

A legerőteljesebb 425 lovas, 6.974 köbcentis HEMI V8 volt, amit egy négysebességes manuális váltóval szereltek. Csúcssebessége 236 km/h volt és 5,6 mp alatt érte el a 100-as tempót. A nagy motorhoz és teljesítményhez hatalmas fogyasztás társult, akár 27,7 litert is elpusztíthatott 100 km-en.

Ugyanez a 7,0 literes HEMI háromsebességes Torquflite automatával is rendelhető volt, ami a csúcssebességesn 3 km/h-t, a 100-as gyorsuláson pedig 0,9 mp-et rontott. Fogyasztása is nagyobb volt, átlagfogyasztása 31,3 liter is lehetett. A fenti képeken egy ’66-os és piros ’67-es példányt látsz.

Mit gondolsz, a fenti három vasparipa közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 benzines paripa, avagy 3 klasszikus autó, amiket lovakról neveztek el – 6. rész |Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Plymouth Satellite, 1965-1967

A Chrysler legolcsóbb márkája az 1965-ös modellévben használta elsőként a „Satellite”, vagyis műhold jelzőt, ami a Belvedere széria legjobban felszerelt változata. Az első generációs Belvedere Satellite-okat három éven át gyártották, motor- és váltópalettái évente bővültek.

Összesen nyolcféle V8-as motorral volt rendelhető, amik közül a legkisebb 4,5 literes, a legnagyobb 7,2 literes volt – ez utóbbit a ’67-es modellévben tették elérhetővé. Váltó terén három lehetőség létezett: A háromfokozatú kézi és automataváltók mellett egy négysebességes kézi is szerepelt a palettán.

Dodge Polara, 1962-1964

Ha már MOPAR-ral indítottunk, folytassuk az eggyel drágább, szintén sportos kategóriával. A „Polara” 1960-ban mutatkozott be, ami a harmadik generációs modellek esetén már egyértelműen az izomautók típusjelölése volt, ami a Kis Medve legfényesebb csillagára, a Sarkcsillagra utalt.

A ’62 és ’64 közötti modellek a „Kopasztott csirkék” tagjai voltak. A kifejezés a Jet-korszak egyik legmeghatározóbb formatervezőjéhez, Virgil Exnerhez vezethető vissza, aki egyes állítások szerint nem nyugodott bele az uszonyos formatervek elöregedésébe. Az újabb autókat kopasztott csirkéknek nevezte, mivel rajtuk már nem voltak uszonyok. Egyesek szerint Exner bosszút akart állni a Chrysleren, ezért szándékosan bizarr autókat tervezett, amik nem nyerték el a vásárlók tetszését.

Ebben a három évben a Polarákat a B platformra építették, több részletében is hasonlított a Plymouth Savoy-okra. A hagyományos két- és négyajtós B oszlopos változatok mellett hardtopok is szerepeltek a katalógusokban, ráadásul a puhatetős kabriók mellett kombiként is elérhető volt.

A 3,7 literes sor-6-oson kívül négyféle V8-assal is rendelhető volt, közülük a legnagyobb a 7,0 literes, ami 415 lóerővel és 637 newtonnal dolgozott. A váltókínálat már szegényesebb volt, mivel vagy egy 2 fokozatú automatával vagy egy 3 sebességes kézivel lehetett rendelni. A fenti két képen egy ’63-as B oszlopos kupé és egy ’64-es kombit látsz.

Ford Galaxie, 1959

Akárcsak a legtöbb híres amerikai autó, a Galaxie is mint felszereltségi szint kezdte pályafutását. A Ford „galaxisa” a Fairlane legjobban felszerelt változatát, a 500-ast váltotta, majd csak ’62-ben vált önálló szériává. Az oszlopos, hardtop és kabrió kivitelek mellett olyan extrával is rendelhető volt, ami akkoriban hatalmas durranásnak számított: A Continentaloknak kifejlesztett, azokon viszont nem használt önműködő keménytetővel is rendelhető volt, ami kb. 25 mp alatt nyílt le – igen, ez ma borzasztóan sok időnek tűnhet, de ne feledd el, hogy az elsők egyike volt!

Az ’59-es Galaxie-k hatféle motorral voltak elérhetőek. A legkisebb a 3,7 literes sor6-os volt, amit rögtön a 4,5L-es V8 követett. A legnagyobb az 5,8-as FE szériás V8 volt, ami 300 lóerő leadását tette lehetővé. A 2 és 3 fokozatú automata kormányváltó mellett egy 3 sebességes kézi változattal is elérhető volt.

Mit gondolsz, a fenti három csillagromboló közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 csillagromboló, avagy 3 klasszikus, aminek a nevét az űrutazás ihlette | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Az állatokról elnevezett cikksorozat első három részében madarakról, az előzőben pedig halakról és vízi állatokról elnevezett klasszikusokról olvashattál. Ma ismét három olyan autót mutatok Neked, melyek nevét a vízi világ ihlette.

Plymouth Barracuda, 1964-1966

A Studebaker Avanti és Pontiac GTO megkezdődött az amerikai izomautók korszaka, amiből a legtöbb gyártó ki akarta venni a részét. Közéjük tartoztak a MOPAR-ok, a Chrysler-konszern 1964-ben mutatta be a sportos Plymouth Barracuda első generációt, amit 3 éven át gyártottak. A széria nagy sikert aratott, az 1973-as olajválságig három generációja, az évenkénti ráncfelvarrás miatt pedig számtalan formaterve jelent meg.

Az első generációs Barracudákat a Virgil Exnert és a Forward Lookot leváltó, a korábbinál szögletesebb vonalvezetést preferáló Elwood Engel és Milton Antonick vázolta fel. Érdekesség, hogy a Chrysler Engelt a Fordtól csábította el, ő tervezte a Lincoln Continentalok negyedik generációját.

Az 1964 és 1966 között gyártott Barracudákat az A platformra építették, amin a kompakt Valianttal osztozott. Ebben a három évben a tengeri ragadozóról elnevezett típust 2,8 és 3,7 literes sorhatossal és 4,5 literes V8-assal is lehetett rendelni.

Az autó teljesítménye mellett a tervezők a részletekre is nagy figyelmet fordítottak. A Chrysler a Pittsburgh Plate Glass közreműködésével fejlesztette ki a termetes hátsó, hajlított szélvédőt. Az 1,34 m² –es üvegfelület nagy durranásnak számított, ez volt az első sorozatgyártású autó, amit ilyen nagy hátsó üveglappal szereltek.

Chevrolet Nova, 1967-1974

A „Nova” jelölés elsőként 1962-ben a Chevrolet Chevy II-eseken jelent meg, mint a széria legsportosabb modellje. 1967-re a Nova önálló típussá vált, a harmadik generáció tagjait kupé, hatchback és limuzin kivitelben is lehetett rendelni.

’67 és ’74 között a Novákat rengeteg motorral és váltóval lehetett rendelni. A legkisebb a 2,5 literes sornégyes volt, amit a 3,1, 3,8 és 4,1 literes sorhatos követett. Persze V8-as erőforrással is rendelhető volt, a legkisebb lökettérfogatú az 5,0 literes volt, de 5,4L, 5,7L, 5,7L, 6,5L és 6,6 literes változatban is elérhető volt.

Váltók közül is bőven lehetett válogatni. Kétféle kettő és háromsebességes automata és egyféle 3 fokozatú és négyféle 4 sebességes kézi váltó szerepelt a palettán.

Miért került a Nova a listára? Annak ellenére, hogy neve sokakat a szupernóvákra emlékeztet, más jelentéssel is bír. A „nova” angolul egy lazacfélének a neve, ami többnyire Kanadában őshonos. Valószínű, hogy a marketingesek az állatról nevezték el a modellt, mivel a ’60-as évek óta trendivé vált gyors, erőteljes állatokról elnevezni az új sportautókat.

Bertone Pirana, 1967

A Bertone Pirana egy tanulmányautó volt, amit az olasz tervezők az 1967-es Londoni Autószalonon mutattak be. A GT a Jaguar E-type kasztniját és hajtásláncát örökölte, amit kissé átterveztek – emiatt Jaguar Piranának is szokták nevezni.

A frontmotoros, hátsókerekes sportautót a Jaguar 4,2 literes XK sorhatos erőforrásával látták el. Az angol kiállításon olyan sikeres volt, hogy a New York-i és Montreali Autószalonon is bemutatták. Később 2+2-es kupévá alakították, viszont sosem került sorozatgyártásba.

Mit gondolsz, a fenti három közúti kopoltyús közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 közúti kopoltyús, avagy 3 klasszikus, amit halakról neveztek el – 5. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A Plymouth Fury-k eredetét és fejlődését ismertető cikksorozat előző 5 részében a sportmodell ősatyjával, a Cranbrookkal, illetve közvetlen elődjével, a Belvederrel ismerkedhettél meg, illetve a Fury korai változatairól olvashattál. A hatodik részben a harmadik generáció modelljeit mutatom be Neked, amiket 1962 és 1964 között gyártottak.

Plymouth Fury, 1962

A ’62-es évjárat modelljei voltak az első Plymouth-ok, amik szakított a korábbi évtized trendjeivel: Az exneri Forward Look formatervezői irányzat markáns jellemzőit, pl. rakétára emlékeztető géptest és uszonyok, felváltotta a szögletesebb vonalvezetés, míg az uszonyok már csak, mint „elhanyagolható design csökevények” jelentek meg a géptest fenekén.

A ’60-as évek MOPAR-jainak megjelenése már saját korukban is bizarrnak számított. Egyes mendemondák szerint a főtervező Virgil Exner rosszul fogadta, hogy az általa megálmodott Forward Look vonalvezetői irányzat felett eljárt az idő, ezért bosszút állt a MOPAR-okon, és szándékosan furcsa megjelenésű autókkal állt elő – ezt „Exner bosszújának” is szokták nevezni.

Ez persze csak egy városi legenda, sokkal valószínűbb, hogy a Chrysler olyannyira biztos volt benne, hogy formatervezői előnyét nem tudják elvenni tőle, hogy nem számított egy új irányzat kialakulására. A kockaforma térhódítása meglepetésként érte, így rögtönöznie kellett.

Igaz, a ’62-es Fury-k már a 3. generáció tagjai, ebben a cikkben mégsem fogom ismertetni őket. Ha részletesen is utánajárnál az ebben az évben gyártott sportmodelleknek, olvass bele a sorozat előző, ötödik részébe!

Plymouth Fury, 1963

A ’63-re modellévre a Plymouth sportmodelljét némileg áttervezték, külleme már sokkal inkább hasonlított a mai autókéra, mintsem a pár évvel korábbi változatok. Műszakilag több ponton is fejlődött, mivel több, mint 15 féle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni.

A legerőtlenebb változatok egy 3.682 köbcentis motort kaptak, ami 145 lóerős volt. A legádázabb változatokat a 425 lovas, 651 Newtonos, 6.974 köbcentis Super Stock V8-assal szerelték, amihez egy 4 sebességes kézi váltót csatlakoztattak.

A kétajtós kupé Fury-k esetén ez egy 202 km/h-s csúcssebességet, illetve egy elképesztő 5,5 mp-es 100-as gyorsulást jelentett. Természetesen ez a fogyasztásán is meglátszott, átlagosan 28,9 liter benzint pusztított el 100 km-enként.

Plymouth Fury, 1964

Ebben az évben nem, hogy 15, de közel 20 motor- és váltókombináció közül lehetett választani! A csapat leggyengébb változata továbbra is a 3.682 köbcentis erőforrással és 3 sebességes kézi váltóval szerelt lehetőség maradt, ami 12,4 mp alatt érte el a 100-as tempót.

1964-re az erőteljesebb motorokat sem piszkálták meg, a legnagyobb teljesítményt leadó változatok továbbra is 425 lóerősek voltak, paramétereik egyeztek ez előző évi modellekével. Egyedül a 100-as gyorsulást sikerült fél másodperccel alacsonyabbra, 5,0-ra csökkenteni, illetve átlagfogyasztása 29,7 literre növekedett. A motor térfogata, nyomatéka és csúcssebessége változatlan maradt.

Mit gondolsz, a harmadik generációs Fury-k közül Neked melyik az eseted? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Christine és a kuzinok: A Plymouth Fury története, 6. rész: A Fury-k 3. generációja appeared first on Retrovasak.hu.

Ezek a modellek a megszokott kivitelekkel ellentétben a „personal luxury car” kategóriát képviselték, amit nálunk egyszerűen csak „GT”-nek nevezünk. Az amerikai GT-k a „kólásüveg designt” követték, melynek első példája az 1962-es Studebaker Avanti volt. A kivitelt rövidesen a többi gyártó is használni kezdte, ami az 1966-os Olds Toronadón is megmutatkozott.

A Toronadóval a General Motors célja az volt, hogy felvegye a versenyt a Ford T-birdökkel, a típust 1966-tól 1992-ig gyártották, s ez idő alatt 4 generációja jelent meg. Az Olds sportautóját a GM E platformjára építették, így alapjaiban egyezett a ’63-tól gyártott Buick Rivierával és ’67-től szerelt Cadillac Eldoradóval.

A Hármójuk között a legszembetűnőbb műszaki különbség, hogy a Rivierát hátsó, addig az Eldoradót és Toronadót elsőkerék hajtással tervezték. Az Olds GT-je borzasztóan koptatta a gumikat, sőt, a GM a Firestone-nal közösen fejlesztett ki a Firestone TFD, vagy is a „Toronado Front Drive” gumikat.  Annak ellenére, hogy a fronthajtás talán izomautók esetén annyira nem előnyös, autótörténetileg kifejezetten jelentős szerepe volt: A ’66-os Toronado volt az második amerikai autó, amit fronthajtással terveztek – az első a ’37-es Cord volt. További érdekesség és menő designelem, hogy bukólámpákat kapott.

Megjelenése idején a ’66-os Toronado kifejezetten stílusosnak számított. Az „Custom” alapmodell felett helyezkedett el a jobban felszerelt „DeLuxe” változat. A jobban felszerelt modellek kartámaszt, első és hátsó biztonsági öveket és, ami ma már viccesen hangozhat, de 2 sebességes ablaktörlő lapátokat kaptak. Ezeken felül persze a DeLuxe modellek gazdagabb krómdíszítést is kaptak.

Ha közelebbről is megnézed a fentebbi képeket, láthatod, hogy a kormány küllői befelé ívelnek. Ez egyfajta biztonsági funkciót töltött be: célja, hogy karambol esetén a kormány/ -rúd ne nyársalja fel a sofőrt. Lehet, hogy ez ma már furának tűnik, de akkoriban még sem a légzsákot, sem pedig a biztonsági kormányrúd nem létezett. Ezt a megoldást amúgy már ’57-ban az Imperialokon is alkalmazták, bár az ő esetükben a kormány közepét ki is párnázták.

A termelés első évében a Toronadókat egy 7,0 literes Rocket V8-assal lehetett rendelni. Váltó terén is csak egy lehetőség létezett, ami egy 3 sebességes TH-425-ös Turbo-Hydramatic automata változat volt. A következő évi modellek formatervét csak minimálisan dolgozták át, ám műszakilag fejlettebbek voltak, mint a ’66-os modellek. Többek között új fékeket kaptak, ráadásul ’67-től már a 7,5 literes Rocket V8-assal is rendelhetőek voltak.

A legelső Toronadók 6 964 köbcentis motorja 385 lóerő és 644 Nm-nyi nyomaték leadását tette lehetővé. 8,0 mp alatt gyorsult állóhelyből 100-ra, csúcssebessége 220 km/h volt. Átlagfogyasztása 25,8 liter körül lehetett.

A fenti képeken látható formatervet ’68-ban átdolgozták, ám többnyire csak a hűtőrácsot változatták meg. Az első 2 évben nagyjából 41 000 példányt gyártottak, ami alulmúlta a tervezett eladások mennyiségét. Annak ellenére, hogy T-birdből több mint 69 000 fogyott, mégsem mondható kudarcnak, hiszen a testvér Rivierából alig több mint 45 300-t adtak el, úgy, hogy a Buick ’66-ra teljesen megújult!

A típus fontosabb adatai röviden

• Márka és típus: Oldsmobile Toronado
• Kivitel: Personal Luxury Car / GT
• Gyártási év: 1966
• Formaterv használata 1966 és 1967
• Motorelrendezés és térfogat: 6964 ccm-es V8 (Rocket V8)
• Váltó típusa: 3 sebességes Turbo-Hydramatic automata
• Maximálisan leadott lóerők száma: 385 LE
• Maximálisan leadott nyomaték: 644 Nm
• Csúcssebesség: 220 km/h
• 0 – 100-as gyorsulás: 8,0 s
• Átlagfogyasztás: 25,8 liter/ 100 km

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A 385 lovas V8-as hurrikán – 1966 Oldsmobile Toronado | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.