Mitsubishi Sigma (1995) – a teljes teszt ide kattintva érhető el

„Cikáztak a gondolatok és a kérdőjelek a fejemben, mikor megtudtam, hogy egy Sigmát fogok tesztelni. Kissrác koromban a Lancert választottam a Colin McRae Rally 2-ben, az ablakon kinézve pedig galambok helyett inkább a Galantokat fürkésztem, egyszerűen nem tudtam betelni a kilencvenes évek Mitsubishieinek formavilágával, robusztus megjelenésükkel. Éppen ezért roppant módon bánt, hogy már csak nagyon kevés szép példányt látni, a korszak Mitsujainak többségét ugyanis szétbohóckodták, vagy addig használták, amíg már csak horror összegekből lehetett volna talpra állítani.”

Toyota Carina (1992) – a teljes teszt ide kattintva érhető el

„Ha van olyan autó, amiről tényleg elhiszem, hogy kimegy a világból, és még vissza is jön, akkor ez az! Elmondhatatlanul vártam a teszthetet, közben pedig folyamatosan azt éreztem, hogy minden megvan a Carinában, amire csak szükségem lehet, és még a stílusa is magával ragadó. ’92-ben maga lehetett a megtestesült álom egy ilyen Toyota, és az egészben az a legmeglepőbb, hogy 25 évvel később is meg lehet élni ezeket a pillanatokat. Egy féltve őrzött, garázsban élő darabbal volt dolgom, ami a mára letűnt, illetve átalakult „japánautó”-korszak egyik jelképe is lehetne, már ami a kategóriáját illeti.”

Nissan Sunny B Coupé (1984) – a teljes teszt ide kattintva érhető el

„A nyolcvanas évek dereka előtt gyártott japán autók hazánkban ritkaságszámba mennek, a már eleve többéves késéssel hozzánk érkező szögletes – de bizonyos pontjait nézve még mai szemmel nézve is modernnek ható – csodák nagyobbik hányadát ugyanis kegyetlenül felzabálta a rozsda, használható darabjaik pedig szétkapva várták, hogy beépüljenek a még életben lévő társaikba.

Jómagam egy 1983-as, Mazda 323 GT emlékeit őrizgetem, mely sajnos az előbb említett sorsra jutott, de pont ezért is az átlagnál sokkal nagyobb lelkesedés lesz úrrá rajtam, ha meglátok egy szépen fennmaradt japán járgányt ebből a rég letűnt korból. Ezt szorozzuk most meg kettővel, hiszen be is ülhettem, és ki is próbálhattam a képeken látható Sunny-t, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen kívülről is érdemes vetni rá néhány pillantást, mindezek előtt viszont néhány szót megérdemel a modell története is.”

Bense Róbert

The post Tesztkörkép, III. rész – penge japán vasak appeared first on Retrovasak.hu.

Egy ideje már Sigmát is csak egy szerelőműhely falán megsárgult poszteren láttam, az olajos ujjlenyomatokkal tarkított kép olyan volt, mint egy megfakult emlékmű, mely a dinoszaurusz-sorsra jutott autók előtt tiszteleg. A kihalás azonban nem jelenti azt, hogy nem maradt néhány jó állapotban megmaradt lelet az utókornak, melyekből sikeresen következtethetünk arra, hogy milyen érzés is volt beülni egy ilyen autóba, és megtapasztalni annak minden finomságát. Ennél a pontnál kérnék elnézést az elfogult szóvirágokért, de erről a négykerekűről egyszerűen nem lehet érzelemmentesen írni, a Sigmát át kell élni, különben nincs értelme birtokolni, de még a közelébe menni sem. Kell egyfajta egészséges őrültség és kincstári optimizmus ahhoz, hogy egy ilyen vasra rábökjünk „Márpedig ez nekem kell!” felkiáltással, és hatalmas szerencse is szükségeltetik, hogy egy korrekt darabot kifogjunk. Tesztalanyunk pont ebbe a már szinte nem is létező határsávba tartozik.

Már a parkolóházban utána fordulnak, kétségtelen, hogy egy igazi jelenség a Sigma, csak nézzetek végig a hátulján, az oldalán, az orrán, autó formája van! Hamisíthatatlan élek, szigorú orr, ebédlőasztal méretű motorháztető, gyári felnik, és az a pazar olajzöld metálfény, ezzel a remek kiállású vassal bizony még mindig lehet egy tisztességeset villantani. A harmadik tulajdonosát fogyasztja, nem vándorolt kézről-kézre a Mitsu, ez meg is látszik rajta, nem mondom, akad azért 1-2 apróbb plezúr, elvégre egy lassan 21 éves autóról beszélünk, ennyi bele kell, hogy férjen. Rozsdának nyoma sincs, egyrészt ez a modell a Galanttal ellentétben sokkal jobb felületkezelést kapott annak idején, másrészt gyanús, hogy élete jelentős hányadát garázsban töltötte.

Az utastér szintén meghazudtolja korát, az akkori japán autókban oly jellemző szürke kárpit 304.000 kilométer után sincs kiszakadva, a fotelek tömése még most is rendben van, jó a tartásuk, és királyi kényelmet biztosítanak. A kormány és a váltógomb bőröztetve lett, rá is fért, viszont minden a helyén van, a faberakások (az ajtóbelsőn is), a könyöklő, a tetőkárpit, minden! Felszereltségét egy mai autó is megirigyelhetné, elektromos ablakok/tükrök/ülések (!), utasoldali légzsák, tempomat, napfénytető, és persze az elmaradhatatlan középkonzoli kvarcóra. A kedvencem viszont a digitális klíma tökéletesen működő panelja, ami a gyerekeknek a tamagochi és a tetris volt akkoriban, az a felnőtteknek a Sigma légkondijának kijelzője lehetett, fantasztikus! A helykínálat átlagon felüli, bár kívülről nagyobbnak gondolná az ember, az egyáltalán nem baj, hogy nem veszünk el a térben, a csomagtér 420 literes, az összes létező pakkot probléma nélkül nyeli el.

Amikor feljön a szó a fenntarthatóságról, az emberek többsége sóhajt egyet, majd a pénztárcagyilkos javítások réme gombócként kezdi szorongatni a torkukat. Erre mit csinál tesztünk főhősének gazdája? Rávágja, hogy „Ha meg tudod tankolni, fenn is tudod tartani!” – lám, így lehet azt a bizonyos gombócot lekvárral és porcukorral tálalni, majd jóízűen felfalni a tányérral és a villával együtt! Az év hátralévő részében vitatkozhatnánk azon, hogy mi és mennyibe kerül, megéri-e foglalkozni egy korosodó Mitsubishivel, csak éppen értelme nincsen. Ha egy ilyen járgány jó karban van, akkor a végtelenségig teszi a dolgát, ha elhanyagoljuk, akkor viszont számíthatunk zsebbenyúlósabb dolgokra, ez az állítás nyilván sok autóra ráhúzható.

Ami hátrány lehet, az az alkatrész-ellátottság – jelen Sigmának (az elöl hűtött) féktárcsáit/betétjeit és a lengéscsillapítóit kellett cserélni, továbbá a futóműve is felújításra szorult -, valamint a fogyasztás, huncutabb lábbal 12 litert simán beszippant a japán masina. Ami előny: minden egyes kilométert élvezel benne! A motortérben egy háromliteres V6-os csücsül a trónján, a 6G72-es blokk megbízható, erős, mégis megfontolt, és hát az a hang, szinte megbabonázza a sofőrt, a talpamtól a fejem búbjáig beleborzongtam, mikor igazán megindult alattam. Székesfehérvárra tartva, pályatempónál éreztem, hogy ebben a 205 lóerős motorban bizony igen komoly tartalékok lakoznak. A közel 1.5 tonnás monstrum jól lép, légies könnyedséggel szedi a kerekeit, megvan a maga jellegzetes dinamikája, ráadásul az úttartása kiváló, semmi nem zökkenti ki a stabilitásából. Az ötsebességes váltó korához képest frissnek és pontosnak érződik, a hangolása ideális, viszonylag hosszú fokozatok jellemzik, de minek is annyira kapkodni a gangolgatással a nagy vonulás közepette, nem igaz?

Nem mondanám senkinek, hogy vadásszon magának egy Sigmát, mert ez a történet nem ilyen egyszerű, érzed, ha kell, és abban a pillanatban el is köszönsz a racionális gondolatoktól, hogy átadd magad az élvezeteknek, vagy éppen a problémahalmazoknak, összességében pedig egy nagy kalandnak, hiszen egy ilyen ritka batárról egészen biztos, hogy még az unokáidnak is mesélni fogsz, pont, ahogy a dinoszauruszokról.

Bense Róbert

The post Mitsubishi Sigma teszt – ragadozó appeared first on Retrovasak.hu.