Ezek a modellek a megszokott kivitelekkel ellentétben a „personal luxury car” kategóriát képviselték, amit nálunk egyszerűen csak „GT”-nek nevezünk. Az amerikai GT-k a „kólásüveg designt” követték, melynek első példája az 1962-es Studebaker Avanti volt. A kivitelt rövidesen a többi gyártó is használni kezdte, ami az 1966-os Olds Toronadón is megmutatkozott.

A Toronadóval a General Motors célja az volt, hogy felvegye a versenyt a Ford T-birdökkel, a típust 1966-tól 1992-ig gyártották, s ez idő alatt 4 generációja jelent meg. Az Olds sportautóját a GM E platformjára építették, így alapjaiban egyezett a ’63-tól gyártott Buick Rivierával és ’67-től szerelt Cadillac Eldoradóval.

A Hármójuk között a legszembetűnőbb műszaki különbség, hogy a Rivierát hátsó, addig az Eldoradót és Toronadót elsőkerék hajtással tervezték. Az Olds GT-je borzasztóan koptatta a gumikat, sőt, a GM a Firestone-nal közösen fejlesztett ki a Firestone TFD, vagy is a „Toronado Front Drive” gumikat.  Annak ellenére, hogy a fronthajtás talán izomautók esetén annyira nem előnyös, autótörténetileg kifejezetten jelentős szerepe volt: A ’66-os Toronado volt az második amerikai autó, amit fronthajtással terveztek – az első a ’37-es Cord volt. További érdekesség és menő designelem, hogy bukólámpákat kapott.

Megjelenése idején a ’66-os Toronado kifejezetten stílusosnak számított. Az „Custom” alapmodell felett helyezkedett el a jobban felszerelt „DeLuxe” változat. A jobban felszerelt modellek kartámaszt, első és hátsó biztonsági öveket és, ami ma már viccesen hangozhat, de 2 sebességes ablaktörlő lapátokat kaptak. Ezeken felül persze a DeLuxe modellek gazdagabb krómdíszítést is kaptak.

Ha közelebbről is megnézed a fentebbi képeket, láthatod, hogy a kormány küllői befelé ívelnek. Ez egyfajta biztonsági funkciót töltött be: célja, hogy karambol esetén a kormány/ -rúd ne nyársalja fel a sofőrt. Lehet, hogy ez ma már furának tűnik, de akkoriban még sem a légzsákot, sem pedig a biztonsági kormányrúd nem létezett. Ezt a megoldást amúgy már ’57-ban az Imperialokon is alkalmazták, bár az ő esetükben a kormány közepét ki is párnázták.

A termelés első évében a Toronadókat egy 7,0 literes Rocket V8-assal lehetett rendelni. Váltó terén is csak egy lehetőség létezett, ami egy 3 sebességes TH-425-ös Turbo-Hydramatic automata változat volt. A következő évi modellek formatervét csak minimálisan dolgozták át, ám műszakilag fejlettebbek voltak, mint a ’66-os modellek. Többek között új fékeket kaptak, ráadásul ’67-től már a 7,5 literes Rocket V8-assal is rendelhetőek voltak.

A legelső Toronadók 6 964 köbcentis motorja 385 lóerő és 644 Nm-nyi nyomaték leadását tette lehetővé. 8,0 mp alatt gyorsult állóhelyből 100-ra, csúcssebessége 220 km/h volt. Átlagfogyasztása 25,8 liter körül lehetett.

A fenti képeken látható formatervet ’68-ban átdolgozták, ám többnyire csak a hűtőrácsot változatták meg. Az első 2 évben nagyjából 41 000 példányt gyártottak, ami alulmúlta a tervezett eladások mennyiségét. Annak ellenére, hogy T-birdből több mint 69 000 fogyott, mégsem mondható kudarcnak, hiszen a testvér Rivierából alig több mint 45 300-t adtak el, úgy, hogy a Buick ’66-ra teljesen megújult!

A típus fontosabb adatai röviden

• Márka és típus: Oldsmobile Toronado
• Kivitel: Personal Luxury Car / GT
• Gyártási év: 1966
• Formaterv használata 1966 és 1967
• Motorelrendezés és térfogat: 6964 ccm-es V8 (Rocket V8)
• Váltó típusa: 3 sebességes Turbo-Hydramatic automata
• Maximálisan leadott lóerők száma: 385 LE
• Maximálisan leadott nyomaték: 644 Nm
• Csúcssebesség: 220 km/h
• 0 – 100-as gyorsulás: 8,0 s
• Átlagfogyasztás: 25,8 liter/ 100 km

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A 385 lovas V8-as hurrikán – 1966 Oldsmobile Toronado | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.