A tulajdonos már régóta vonzódik a márka iránt, de azt hiszem, birtokolni és életben tartani, avagy járóképessé tenni hosszútávra egy ilyen autót csak így, erős elhivatottság mellett lehet. A sztori szinte klasszikus, a gyökerek még a gyerekkorra nyúlnak vissza, mikor a család szolgálatába állt egy azonos típusú Zaporozsec. Az 1970-es kocsi több, mint 10 év használat után került új gazdához, Tibor pedig elhatározta, hogy egyszer még lesz olyan autója, mint édesapjának annak idején. Pár évtized elteltével először egy ’72-es 968-asra csapott le, azonban a titkos szerelem mindig is a 966-os volt, mint amin anno vezetni is megtanult. Körülbelül 3 évvel ezelőtt el is érkezett az igazság pillanata, amikor sikerült egy ’71-es magyar példányra lecsapnia.

Gyakorlatilag roncs állapotból másfél év alatt sikerült egy a képeken is látható, gusztusos veteránná érett tárgyat alkotni, mely ugyan még nem esett át a muzeális minősítésen, de nem titkolt cél az okmány megszerzése a jövőben. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy a projektbe ölt energia és pénz sosem fog megtérülni, már ha pusztán a számokat nézzük, azonban pont ettől szépek az ilyen történetek. Ha valaki ennek ellenére a piaci érték akár dupláját is rászánja, csak hogy teljesüljön vágyálma, az bizony tényleg elhivatott rajongó, ez pedig elismerésre méltó. Nem mellesleg, az ilyen emberek nélkül már rég kipusztultak volna a 966-oshoz hasonló fajok a földről. Az eszmei érték számít, én pedig szerencsés vagyok, hogy a négy keréken mozgó történelem egy újabb ritkaságát csodálhattam meg. Bár alapvetően rengeteg Zaporozsec hagyta el az Ukrajna területén (Zaporizzsjában) található gyár kapuját, nagy többségük már rég elrohadt és a bontóban végezte. Igaz, a 966-os korai és egyben ritka típus, különösképp itthon, ahol 1970-72 között nagyjából háromezer példány talált gazdára belőle.

Az alkatrészek nagy többsége külföldről, jellemzően Ukrajnából jött az autóhoz, azonban az is óriási szerencse, hogy egyáltalán van olyan szeglete a világnak, ahol még szinte mindent lehet kapni ésszerű áron a modellhez. Az egyik legizgalmasabb összetevője a konstrukciónak az 1196 köbcentis, V4-es elrendezésű motor, mely az autó farában kapott helyet. 4400-as fordulatnál 45 lóerőt ad le, az igazi vájtfülű pedig nem is érzésből, hanem hallásból kapcsol fel a teljesítménycsúcs után fordulatszámmérő híján. 8-9 litert is képes benyelni 100 kilométeren a narancs csodabogár, ami 30 literes tankkal számolva nem ad túl acélos hatótávot. Azonban ez nem is lényeg, tulajdonosa bár tervez nagyobb túrákat is autójával, az elmúlt 1-1,5 évben 1600 kilométert tett meg kedvencével, amit jellemzően a környéken használ veterántalálkozók és családi fagyizások alkalmával. No meg persze, ha újságírók zaklatják, mint ahogy én is tettem.

A motorhoz még visszatérnék pár sor erejéig, ugyanis bemutatónk alanyának pikantériája itt rejlik. Tibor egy felszámolásra került, katonai készletből vásárolta meg a kocsiba beépített erőforrást nyíregyházán a váltóval egyetemben (ami szintén különleges, ugyanis fordított kiosztású, az egyes balra lent található). Így egy 1985-ben gyártott, Luaz teherautókhoz készített V4-est sikerült beszereznie magának, ami történetesen megegyezik a Zaporozsec 1,2-esével.

A technika jó erőben van, és tulajdonosa szerint alapvetően megbízható is. Erről megoszlanak a vélemények, a maga korában sok panasz érkezett a típussal kapcsolatban és szervizigényes autóként tartották számon. Egyszer, mikor apámmal beszélgetve szóba került a típus, csak annyit kérdezett: „Tudod, miért van az oldalán 1-1 lyuk? Azt mondták, azért, mert ott dugja ki a szarvát az a marha, aki megveszi.” Nyilván ez csak humor és erős túlzás, szóval ne érezze senki magát sértve az autójával kapcsolatban, az pedig külön jó hír, hogy ezzel a példánnyal eddig tényleg minden rendben.

A formáról nem időznék sokat mert ez a legszubjektívabb az egészben, szerintem nagyon aranyos minden irányában. Az oldalsó légbeömlők kifejezetten jól és markánsan mutatnak rajta, hátulról pedig „amerikásan” futurisztikus a látvány, kissé megidézve az ’50-es, ’60-as éveket. Amennyire pedig vidám és jópofa a megszeppent kis cukorfalat kívülről, annyira puritán és egyszerű a beltér. Slusszpoén, hogy a műszerfal olyannyira szimmetrikus, hogy még a kormányoszlop helye is jelölve van a jobb oldalon – így olcsóbb volt a gyártás és nem kellett külön jobbkormányra optimalizált belteret fejleszteni.  A látványt a 140 skálázott kilométeróra uralja (papír szerint 120 km/h-s végsebességet tudott a 966-os), de mindenképpen meg kell említeni a középre helyezett kapcsolókat is.

Bajuszkapcsoló nincs, az ablaktörlő és a világítás is innen, a kilométeróra és a kesztyűtartó határolta területről vezérelhető (kivéve a távfényszórót, mely lábbal kapcsolható a pedálok mellett), az index pedig a műszerfal tetején elhelyezett jobbra-balra billenthető kapcsolóval hozható működésbe. Talán ez a kedvencem az egészben, nem láttam még ilyen rendhagyó, egyszerű, de egyben jópofa megoldást. Még egy különlegességet meg kell említenem, ez pedig a motortér nyitása, amit kinyitott ajtónál, baloldalt az autó oldalában lévő karral lehet elvégezni. Az pedig már említettem, hogy a fűtésrendszer álló helyzetben is üzemeltethető eme szovjet legendában? A csomagtérből harap ki apró szeletet a benzinkályha, mely a célt hivatott szolgálni. Hőfokszabályzó nincs a rendszeren, szóval ha fűt, csakis „nyélgázon”, ezzel is elősegítve, hogy minél hamarabb megmelegedjenek a téli fagyból dideregve beszállt utasok.

Hátul még éppen el lehet férni, gyermekeknek különösen – ez egy nem egészen 3,8 méteres autónál úgy gondolom, mindenképpen dicsőség. Nem hiába, ezek régen a családokat szolgáltak! Egyébiránt utazni rövidtávon kényelmes volt, az autóból áradó hangulat pedig egészen megragadó a maga műfajában. A Biatorbágyi forgalom tempóját gond nélkül tartottuk, a 20 centis hasmagasságnak köszönhetően pedig gondolkodás nélkül ugrottuk át a padkát és gurultunk át a füves, emelkedős terepen, hogy elkészülhessenek a viadukt hátteres fényképek.

A maga korában olcsó tömegtermékből közel 50 év elteltével különleges veterán született. A 966-os mára kuriózum lett, ahol pedig feltűnik, ott mosolygó járókelők vetik rá elismerő pillantásaikat egymás után, kérdezősködve, nosztalgiázva. A típus utolsó hazai mohikánjára méltán lehet büszke a gazdája, én pedig elismerően pötyögöm az utolsó sort, le a kalappal kitartása és elhivatottsága előtt.

The post Zaporozsec 966 – az utolsó mohikán appeared first on Retrovasak.hu.