V8-as Zaporozsec Amerikából: 1959 Rambler Rebel V8 | Villám Veterán
A legendás Hudson és Nash egyesülését követően született meg a Rambler, az egyik legkisebb presztízsű amerikai márka
A háború lezárását követően az USA ismét engedélyezte a személyautók gyártását. A kezdeti időszakban a független gyártók előnnyel indultak a konszernekkel szemben, viszont az ’50-es évek közepére-végére már nem tudtak lépést tartani.
A legtöbb önálló márka, mint például a Kaiser és Tucker lehúzták a rolót, míg a túlélés reményében mások egyesültek. Ez persze nem mindenkinek sikerült, a Packard az ’50-es évek végén, a Studebaker 1966-ban gyártotta le utolsó autóját.
A Studebakerhez és Packardhoz hasonlóan az ikonikus Hudson Hornet gyártója és a „Kenosha Cadillac” becenéven emlegetett Nash is egyesült. Az új céget American Motors Corporationre nevezték (AMC), ami egy jó ideig Rambler néven forgalmazott autókat.
Annak ellenére, hogy mind a két alapító nagysikerű, elismert márka volt, az utód Ramblerek már kevésbé voltak azok. Célcsoportja a legolcsóbb árkategória vásárlói voltak, többnyire csak a Chevrolet-ékkal és Plymouth-okkal vehette fel a versenyt. A múlt század Ramblerjei sokszor vicc tárgyát képezték, még az egyik kedvenc gyerekkori mesémnek, a Louie életének is volt egy epizódja, ami édesapja leharcolt R logójú limuzinját mutatta be.
Szerencsére a ’60-as évek végén az American Motors megszűntette a Rambler márkát, ami esélyt adott a cég hírnevének javításához. Az AMC márkás autók már sokkal elismertebbek voltak, közéjük tartozik például az AMC Eagle is.
Térjünk is vissza az ’50-es évek második felébe. Az ’59-es modellévben a legjobban felszerelt Rambler az Ambassador volt, majd a Rebel következett. Őket az inkább európaias Rambler American követte, majd a sort a Metropolitanok zárták.
A korszak elvárásai szerint a Rebelt sor-6-os és V8-as erőforrással is lehetett rendelni, ráadásul négyajtós, B-oszlop nélküli „hardtop” limuzin és kombi kivitelben is elérhető volt. Ez előbbiek a „Country Club Hardtop”, utóbbiak a „Cross Country” jelzést kapták.
A B-oszlop elhagyásának célja a kabriózás érzetének keltése volt, ami akkoriban egy drága extrának számított. A cikk képein látható példányt például hagyományos, B oszlopos géptesttel szerelték, viszont díszítettsége és kéttónusú festése azt sugallja, hogy egy jól felszerelt modellel állunk szemben.
Szerintem az ’59-es Rebel V8 egész pofás, viszont nem tudok elsiklani afelett, hogy ez a formaterv már a megjelenése idején is elavultnak számított. Azért ez egy olyan korszakban, mikor a gyártók modellévente állnak elő új designnal, elég nagy gondot jelent.
Igaz, a formaterv 2-3 évvel korábban még újszerű lett volna, az már csak plusz adalék, hogy több elemet a korábbi Chevrolet-ekről másoltak. A hűtőrács és orrszerkezet az ’56-os Chevrolet-ek, az uszonyok az ’57-esek „újragondolt” megfelelője. Azt viszont nem értem, hogy ha a Rambler a konkurens márkát koppintotta, a tanksapkát miért nem rejtették el a stílusosan baloldali uszonyban.
Annak ellenére, hogy az autó külseje a korábbi Chevrolet-eket utánozza, belterét a Hudsonök és Nash-ek kedvelt megoldásai, illetve azok frissítései dominálják, például a korábbi Nash-ekre jellemző fiókszerű és méretű kesztyűtartóval látták el őket.
Ahogy az autó kéttónusú fényezése is utal rá, ezt a példányt számos gyári extrával látták el. Többek között ide sorolható a szervó, rádió és a 3 sebességes Flash-O-Matic nyomógombos automataváltó is. A fentebbi középső képet jól megnézed, 3 pedált láthatsz, pedig automata váltót kapott.
Ez hogy lehet? A gáz és fék melletti pedálra taposva a rádió sávjai között lehetett váltani. Ezt a bizarr, szokatlan megoldást a GM fejlesztette ki, az automata Buickokon már kb. ’53-ban is opcionális extra volt.
További, ám már saját Nash-Rambler fejlesztésű érdekesség az ággyá alakítható két üléssor – mint alapfelszereltség. A Nash ezt már 1950-ben az Airflyte széria esetén is kínálta, ami kifejezetten népszerű volt az utazó ügynökök, szabadba vágyók/ kempingezők és fiatal szerelmesek körében.
Az ’59-es modellévben a Rebeleket sor-6-os és V8-as motorral lehetett rendelni, ami a típusjelölésben is szerepelt: Rambler Rebel Six és Rebel V8. Ezt a példányt az erősebbik, 4.099 köbcentis V8-as változattal szerelték, ami 215 lóerő és 353 Newton nyomaték leadását tette lehetővé.
Ezt az autót a fentebb említett 3 sebességes Flash-O-Matic automatával szerelték, viszont 3 sebességes kézi váltóval is lehetett rendelni. Csúcssebessége 170 km/h volt és 9,5 mp alatt érte el a 100-as tempót.
Az ’59-es Rambler Rebel formaterve már megjelenése idején is elavult volt, ráadásul amerikai viszonylatban a márka presztízse a KGST modelljeihez hasonlítva nagyjából a Zaporozsecével és Trabantéval mérhető össze.
Ennek ellenére, a Rebel egy nagyszerű ár-érték arányú autó volt, amit ha kizárólag helyváltoztatás céljából vettél volna meg, nagyon jól teljesítette volna a feladatát. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az alacsony árkategóriában versengett, így több olyan kiegészítőt, pl. rádió, óra, többtónusú festés, kellett az alapcsomaghoz adni, vagy legalábbis olcsóbban adnia, ami a Chevrolet és Plymouth modelleken drága extrának számított!
Mit gondolsz, ha Te 1959-ben olcsó családi autót akartál volna venni, Te a Ramblert választottad volna, vagy inkább a Chevrolet, Plymouth, Ford és Studebaker modelljei közül válogattál volna? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!
A típus fontosabb adatai röviden
Az alábbi adatok a cikkben bemutatott példányra vonatkoznak!
- Márka és típus: Rambler Rebel V8
- Kivitel: 4 ajtós (B oszlopos) limuzin
- Gyártási év: 1959
- Formaterv használata: 1959
- Öntömeg: 1.570 kg
- Szállítható személye száma: 6
- Motorelrendezés és térfogat: 4.099 ccm-es V8
- Váltó típusa: 3 sebességes Flash-O-Matic nyomógombos automata
- Maximálisan leadott lóerők száma: 215 LE
- Maximálisan leadott nyomaték: 353 Nm
- Csúcssebesség: 170 km/h
- 0 – 100-as gyorsulás: 9,5 mp
- Átlagfogyasztás: 17,5 liter /100 km
cikk/fotók: Tarsoly Bálint