Az 1950-es évek végére a három nagy amerikai gyártó mindegyike más design elemekben látott fantáziát. A MOPAR-ok az uszonyos trendet követték, a General Motors márkái a mértéktelen krómfelületekre esküdtek, míg amennyire csak lehetett, Fordék ki akartak maradni a versengésből. Ha MOPAR rajongó vagy, olvasd el a Chrysler 1957-es palettájáról írt cikkemet, ha pedig a GM az eseted, olvass tovább.

Chevrolet Impala

Az ’58-as modellévre a Chevrolet-kat teljesen áttervezték, már nem is hasonlítottak az ’55 és ’57 között gyártott szériákra. Ebben az évben jelentek meg az ikerlámpák, ráadásul az autó orrára tekintetes hűtőrácsot illesztettek. Az Impalák formaterve szinte egyezett a választék többi tagjáéval, viszont ezek 3-3 hátsó lámpát, míg az olcsóbbak 2-2-t kaptak.

További újdonságnak számított, hogy ebben az évben vált önálló típussá az Impala, előtte a Bel Airek sportmodelljeinek jelzője volt. Az ’58-ban kizárólag kétajtós, B-oszlop nélküli hardtop kupé és kabrió kivitelben rendelhető csúcsmodellt 20 féle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni, melyek legfürgébbike az 5.694 köbcentis Super Turbo-Thrust V8-assal és 3 sebességes kézi kormányváltóval szerelt változata volt.

Ez a motor-váltó páros 280 LE és 481 Nm nyomaték leadását tette lehetővé, ami egy 193 km/h-s csúcssebességet tett lehetővé. 8,4 mp alatt gyorsult állóhelyből 100-ra, átlagfogyasztása 22,3 liter körül lehetett. Persze a sportos Corvette-ek ennél nagyobb teljesítményre is képesek voltak, viszont ebben a listában nem szerepelnek, mert rájuk a design-osztály nem „krómozta túl” őket.

Pontiac Bonneville

Akárcsak a Chevrolet-kat, ’58-ra a GM eggyel drágább márkájának autóit is áttervezték. A két márka formaterve némileg hasonlít egymásra, viszont a Pontiac kasztnija jóval díszesebb, ráadásul ami külön érdekesség, hogy a tanksapkát, a bal hátsó lámpák mögé rejtették el.

1958-ban a Pontiac csúcsmodellje a kétajtós hardtop és puhatetős kabrió kivitelben rendelhető Bonneville volt, amit a következő évben az újonnan megjelenő Catalina váltott le. Az Impala és Bonneville kupé érdekessége, hogy az opciónális légkondi esetén a légbeömlőt a hátsó szélvédő fölé illesztették.

Ebben az évben a Bonneville-eket ötféle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni, ami a vele párhuzamosan gyártott Impalák választékának negyede volt. Erőforrás tekintetében egy lehetőség létezett, ami egy 6.041 köbcentis V8-as változat volt, aminek a teljesítménye a porlasztók és váltók függvényében változott. A legerőteljesebb változat 310 LE-s és 542 Nm-es volt, amit a GM 4 sebességes Hydra-Matic automatájával párosítottak. Csúcssebessége 208 km/h volt és 8,6 mp alatt érte el a 100-a tempót. A nagyobb motor, teljesítmény és automataváltó ellenére a Bonneville átlagfogyasztása 20,3 liter volt, ami 2 literrel kevesebb, mint a fentebb ismertetett Impaláé.

Oldsmobile 98-as széria

A belépő szintű luxusautók esetén a GM már nem vacakolt a sportos modellek önálló névadásával. Az Olds csúcsmodelljei a 98-as széria tagjai voltak, amiket az ’58-as modellévre teljesen átterveztek. A széria érdekessége, hogy ezeket az Olds-okat kezdték „krómmobil”-ként gúnyolni, majd idővel a kifejezés a Gm többi márkájának típusaira is ráragadt.

Az ’58-as Olds-ok hatalmas krómozott lökhárítókat és hűtőrácsot kaptak, ráadásul az első lámpákból egy krómozz lángcsóva is hátrafelé nyúlik. Mi több, a géptest hátsó részletén megfigyelhetőek az un. „gitárhúrok”, a tanksapkát pedig a bal uszony lámpája mögé rejtették.

Az ’58-as Ninety-Eight kabriókat kétféle 6.075 köbcentis V8-assal és kizárólag 4 fokozatú Hydra-Matic automata váltóval látták el. A legerőteljesebbek 312 lovasak és 563 newtonosak voltak, csúcssebességük 189 km/h volt. Gyorsulása némileg elmaradt a Chevrolet és Pontiac-étől, 10,1 mp alatt érte el a 100-as tempót –ezért én nem hibáztatnám, mivel a puhatetősök öntömege is meghaladta a 2,1 tonnát.

Buick Roadmaster

Akárcsak az Olds, a Buick sem teketóriázott a sportos csúcsmodellek egyedi jelölésével. A Buick legolcsóbb modellje a Special volt, amit a Century és Super követett, majd a választék csúcsán a Roadmaster helyezkedett el. Ez utóbbiakat két- és négyajtós, B-oszlop nélküli, illetve puhatetős kabrióként is lehetett rendelni.

Az ’58-as Buickok még az Olds-oknál is több krómot kaptak. Mi több, a gyártó olyan büszke volt a 160 darab krómozott négyzetből összeállított hűtőrácsra, hogy saját nevet is adott neki: Fashion-Aire Dynastar Grille.

A Roadmaster kabriók legjobban felszerelt változatait egy 5.957 köbcentis V8-assal és egy 3 sebességes Flight-Pitch-Dynalow automata váltóval látták el. A 300 lóerős és 542 Nm-es erőforrás 7,7 mp alatt gyorsította a 2,2 tonnás kabriót 100 km/h-ra, csúcssebessége 186 km/h volt. Igaz, a Roadmaster kabrió lombább volt, amint a nála olcsóbb Chevrolet-ek és Pontiac-ok, viszont jóval több extrát is kapott, amik sokat dobtak az autó öntömegén.

Cadillac Eldorado Brougham

Az előző négy autóval ellentétben a Cadillac esetén nem egy sportkupéról vagy kabrióról, hanem egy limuzinról ejtünk szót. A Cadillac már az ’50-es évek eleje óta gyártotta az Eldorado kabriókat, amik a paletta legprominánsabb tagjai voltak. ’56-tól kupé formájában is elérhetővé vált, ami a Seville jelzőt kapta, a kabriókat pedig Biarritz néven árusították.

1957-ben jelent meg a limuzin változat, amit a következő év végéig kínáltak. Mivel az Eldorado Brougham még a Rolls Royce-oknál is drágább volt, alig pár száz darabot adtak el. Emiatt ’58-ra nem is tervezték át őket, ebben a modellévben is az ’57-es formatervvel szerelték.

Az Eldorado Broughamok hasonlítanak a jóval olcsóbb Sixty Special limuzinokra, viszont azok eltérő oldalsó krómdíszítést kaptak. A legkönnyebben arról lehet őket megkülönböztetni, hogy míg a Sixty-k hátsó ajtajai előrefelé nyíltak, addig az Eldorado limuzinok hátsó ajtajai hátrafelé nyíló, un. „öngyilkos ajtó”-s elrendezést kaptak.

Ezt a luxusautót kizárólag egy 6,0 literes V8-assal és egy 4 sebességes automata váltóval szerelték. A 335 lovas és 542 newtonos motor 11,3 mp alatt érte el a 100 km-s tempót – ha belegondolsz, ez egy 2,5 tonnás autóhoz képest nem rossz. Csúcssebessége 200 km/h volt.

Azon túl, hogy az alapfelszereltség magába foglalta a szervót, fékrásegítőt, elektromos ablakokat, automata váltót, bőrüléseket és légkondit, az Eldorado Brougham olyan extrákkal is rendelkezett, amik még 70 évvel később is hatalmas szónak számítanak. Ilyen például a három féle báránybőr kárpitozás, a kesztyűtartóba rejtett minibár, vagy az ahhoz mellékelt ezüst poharak, amik mágneses talpat kaptak.

Ha ez még nem lenne elég, az elektromosan nyíló csomagtér ajtó, az aranyozott toll, a bőrkötésű jegyzetfüzet, egy üveg Arpege Extrait De Lanvin parfüm és teljes pipere szett is a csomag részét alkotta.

Mit gondolsz, a fenti öt krómozott batár közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A túl sok króm sosem elég: A General Motors 1958-as csúcsmodelljei appeared first on Retrovasak.hu.

Németes hangzású neve ellenére a Kaiser egy amerikai gyártó volt, aminek a története megérne egy önálló cikket is. Röviden összefoglalva a Kaiser Motors-t Henry J. Kaiser nehézipari mágnás alapította 1945-ben, aki korábban már számos úthálózat, gátrendszerek és hosszú távokat átszelő csőrendszerek rekordidejű kiépítéséről vált híressé.

 A háború pár évében hadihajókat gyártott, majd annak lezárása után a személyautók piacára is be akart törni. Ez sajnos nem sikerült, ’53-ban egyesült a Wyllis-Overlanddel és megalapították a Wyllis Motors-t. 1963-ban a céget Kaiser Jeepre nevezték át, ám akkor már jó ideje nem gyártottak Kaiser márkás autókat, mivel az utolsó darabok 1955-ben hagyták el a gyártósort.

Ugorjunk vissza 1953-ba, mikor még minden jobb volt. A háború után a független gyártók előnnyel indultak, viszont az évtized közepére már nem, vagy csak nehezen tudtak lépést tartani a konszernekkel. Megszűnésükig több olyan modellt is gyártottak, amik sokat lendítettek az amerikai autózás fejlődésén, ám ezek mára már a feledés homályába vesztek. Egyik legkülönlegesebb példájuk a Kaiser Dragon volt, ami évekkel megelőzte saját korát – erről később részletesen.

A „Dragon” elsőként 1951-ben bukkant fel, mint felszereltségi szint, majd az 1953-as modellévben már önálló típusként szerepelt a Kaiser kínálatában. Mivel ez egy egymodelléves típus volt, így nem is meglepő, hogy összesen csak 1.277 darab készült belőle. Termelése idején a Kaiser legdrágább luxusautója volt. A GM választékához viszonyítva 3.924 dolláros árával nem csak, hogy közel 600 dollárral drágább volt, mint a Roadmaster limuzin, a Buick legjobban felszerelt limuzinja, de az alap Cadillac-ekkel is felvette a versenyt.

Ez nem is csoda, hiszen a Dragonok olyan szükségtelen extrákkal rendelkeztek, mint az aranytábla, amibe a megrendelő nevét vésték, illetve az aranyszínű díszek, amik tényleg tartalmaztak aranyat! A kiegészítők kistáját tovább bővíti a vinyllel behúzott tető, ami a ’70-es évek amerikai autóinak egyik jellegzetessége volt, így ezzel a designelemmel nagyjából 20 évvel előzte meg saját korát!

A világháború lezárását követően megkezdődött az űrverseny időszaka, ami a korabeli autók formatervére is hatással volt. Személy szerint azt mondanám, hogy az ’53-as (és ’54-es) Kaiserek formavilága messzemenőkig jobban képviseli a korai jet designt, mint bármelyik más gyártó modellje. Miért?

A többi gyártó ’53-ban még lavírozott az autók és űrhajók formatervi egybeolvasztása között, a Kaiserek orrszerkezete viszont inkább hasonlított egy űrjárműre, mint autóéra. A hatalmas első krómlökhárítón már egyértelműen látszódtak a rakétákat utánzó, un. „dagmar” ütközőbabák, illetve a hátsó löki oldalsó elemei az évekkel későbbi MOPAR és GM modellek változataiéra hasonlítanak.

Ezek mellett az ’53-as Kaiserek már rendelkeztek uszonycsökevényekkel: A hátsólámpák űrhajók lángcsóváira emlékeztetnek. Igaz, ezek még nem uszonyok, viszont ezek a lámpatestek jobban hasonlítottak a későbbi uszonyokra, mint a kortárs automobiloké. Ha Te nem így gondolod, írd meg, hogy miért, kíváncsi vagyok a véleményedre!

A Dragon utastere több érdekességet rejt, mint gondolnánk. Az első, hogy a két üléssoron 6 személy utazhat úgy, hogy egyiküknek sincs helyhiánya. A sebességmérőt és a visszajelzőket egy „Uniscope” stílusú foglalatban egyesítették, ami akkoriban gyakori megoldás volt, ám erre inkább azt mondanám, hogy a kortárs Chryslerekról koppintották. A műszerfalat viszont kipárnázták, hogy egy karambol esetén csökkentse a személyi sérülés lehetőségét. Ezt a konkurencia csak évekkel később kezdte alkalmazni.

A korabeli reklámokban úgy hivatkoztak a Kaiserekre, köztük a Dragonra is, mint az USA első „biztonsági automobilja”. Ez nem igaz, azok az 1948-as Tucker 48-asok voltak. A Kaiser csak lekoppintotta az ötletet, s mivel a Tucker addigra már megszűnt, nem kellett pereskedéstől tartania.

Az ’53-as Dragonokat a Kaiser Supersonic Six fantázianevű erőforrásával szerelték. Itt azért én megjegyezném, hogy ez a megnevezés egy kiváló marketingfogás volt, mivel akkoriban az emberek kaptak minden olyan termékre, ami az űrre, repülésre vagy űrutazásra utalt. A 3.707 köbcentis, sor-6-os motor 118 lóerő és 258 Nm-nyi nyomaték leadását tette lehetővé.

Váltót viszont nem fejlesztettek, a GM 4 fokozatú Hydra-Matic automatáját használták. A „Szuperszonikus Hatos” 19,2 mp alatt gyorsította az 1.590 kg öntömegű géptestet 100-ra, csúcssebessége 142 km/h volt. Ezek nem tragikus, de nem is jó értékek, ráadásul 16,3 literes átlagfogyasztásához képest a 64 literes tank szerintem kicsi – egy teli tankkal 392,6 km-t tudott megtenni.

Összegzésképp csak annyit mondanék, hogy az ’53-sa Kaiser Dragon egy kifejezetten tetszetős luxusautó volt, ami ma már igazi különlegességnek számít. Mit gondolsz, ha Te ’53-ban új luxusautó vásárlásán gondolkodtál volna, Te a Dragont választottad volna, vagy inkább a Buick és Chrysler kínálatában keresgélték volna? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

A típus fontosabb adatai röviden

• Márka és típus: Kaiser Dragon
• Kivitel: limuzin
• Gyártási év: 1953
• Formaterv használata: 1952-1953
• Öntömeg: 1.590 kg
• Szállítható személye száma: 6
• Motorelrendezés és térfogat: 3.707 ccm-es sor-6 (Supersonic Six)
• Váltó típusa: 4 sebességes Hydra-Matic automata
• Maximálisan leadott lóerők száma: 118 LE
• Maximálisan leadott nyomaték: 258 Nm
• Csúcssebesség: 142 km/h
• 0 – 100-as gyorsulás: 19,2 mp
• Átlagfogyasztás: 16,3 liter /100 km

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post 3,7 literes űrsikló vagy 1,5 tonnás őshüllő? – 1953 Kaiser Dragon | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Természetesen állatokról is rengeteg modellt neveztek el, mint például a Mercury Cougart, a Dodge Vipert és a Plymouth Superbirdöt is. Ma ez utóbbi kategóriából, a madrakról elnevezett autók listájából mutatok be párat!

GAZ – 13 „Csajka”

Kezdjük is egy olyan modellel, amit a volt KGST országokban szinte biztos, hogy mindenki ismer. Ez pedig nem más, mint a Gorkij autógyár 13-as számú modellje, a Csajka!

Az 1950-es évekre a GAZ 12-es „ZIM” formaterve már bőven elavulttá vált, így a szovjet pártvezetés utasítást adott a GAZ gyárnak, hogy álljanak elő egy új, naprakészebb megjelenésű modellel, ami átvenné a ’40-es évek végi Buickokról másolt modellek helyét.

Az új luxus limuzin a „Csajka” jelölést kapta, ami magyarul annyit tesz: sirály. Talán nem is meglepő, de a GAZ-13 formaterve is amerikai koppintás. Az ’59-től gyártott szovjet limuzinokat az ’55 és ’56 között szerelt Packardokról másolták, melyek egyrészt a visszafogott, konzervatív luxus megtestesítői voltak, másrészt az elvtársak már jól ismerték a Packardok felhozatalát: Sztálin rajongott a Packardokért, ám mégsem járkálhatott „imperialista hulladékkal”. ’53-as haláláig több ZISZ-t és ZIL-t mintáztak Packardokról, s az orosz tervezők ezt a trendet halála után is követték.

Humber Super Snipe Mark I & II

Ha már szóba jött az amerikai trendekről másolt design, folytassuk egy előkelő angol limuzinnal, amit állítólag az 1955-ös Chevrolet-król mintáztak – gondolok például a hűtőrácsra és első lámpákra. A Humber egy brit márka volt, ami 1938 és 1967 között Super Snipe, vagyis „Szuper Szalonka” néven gyártott luxus limuzinokat, kombikat és kabriókat.

Az első négy szériát a „Mark” jelöléssel látták el, majd a típus ’58-as újrabemutatása alkalmával már a „Series” jelölést kapták. A Series I és II-es modellek megjelenése csak némileg tért el egymástól, ám a Series III-as modelleket már egy jelentősen átdolgozott külsővel árulták.

A fenti képen látható „Szuper Szalonka” egy 1960-as Series II limuzin, melynek 2.965 köbcentis motorját vagy egy 3 sebességes kézi vagy automata, vagy egy 4 sebességes kézi váltóval lehetett rendelni, melynek legmagasabb fokozata szabadonfutó volt.

Pontiac Firebird

Két limuzin után ideje szót ejtenünk egy sportosabb modellről is. Miután az amerikai tervezők ráuntak az uszonyos batárokra, elkezdtek sportosabb megjelenésű autókat is tervezni.

Az 1960-as évek az izomautók korszaka volt, a legtöbb amerikai gyártó palettáján legalább egy ilyen típus szerepelt. Közéjük tartozott a Pontiac is, aki a bevált Tempest és GTO sikerét követően mutatta be a Firebird modelleket.

A General Motors márkája a „Tűz-/ Lángmadarat” 1967-től egészen 2002-ig gyártotta, s ez idő alatt 4 generációja jelent meg. Annak ellenére, hogy a gyártási időhöz képest ez nem tűnhet soknak, ne felejtsd el, hogy az amerikaiak imádták az autóikat modellévente átdolgozni, így megjelenés terén elég sok változatuk jelent meg –a fenti képen például egy 1967-es változatot látsz.

De mi is az a „Tűz-/ Lángmadár”? A szláv mitológia szerint egy hatalmas, rengeteg színben pompázó madár, ami több mondában és mesében is felbukkan. A történetek kiindulópontja, hogy a király vagy édesapa megbízza a fiát, hogy szerezze meg a madár tollát vagy magát a madarat fogja el.

Azt viszont, hogy az amerikai tervezők hogyan álltak elő egy szláv mitológiai madár megnevezésével, mint típusjelölés, nem tudom. Egyedül arra tudok gondolni, hogy nevét a Ford T-bird ihlette, ami szintén egy sportos modell volt, ráadásul a „Mennydörgésmadár” szintén egy nagy erejű mitológiai lény.

Buick Roadmaster Skylark

Akárcsak a Humber szalonkája, a Buick e század közepi kabriója is megtévesztő lehet: egy termetes, erőteljes autót egy kistermetű madárról neveztek el. A General Motors 1953-ban ünnepelte az 50. évfordulóját, s ez alkalmából mind az 5 márka valamilyen meghökkentően újszerű modellt mutatott be. Ekkor vált önálló típussá a Bel Air, illetve mutatkozott be az Oldsmobile 98 Fiesta és a Cadillac Eldorado is.

A konzervatív luxust megtestesítő divízió ekkor mutatta be a választék csúcsát jelentő Roadmaster kabrió mégelitebb változatát, a Skylarkot. Míg a hagyományos Roadmaster kabrió nagyjából 3.200 dollárba került, a „Pacsirtáért” ennél jóval többet, 5.000-t kértek.

A presztízsmodellt egyedül egy 5.272 köbcentis V8-assal lehetett rendelni, amit egy 2 sebességes Dynaflow automata váltóval párosítottak. Mindez 188 lóerő és 407 Nm-nyi nyomaték leadására volt elegendő. Csúcssebessége 166 km/h volt és 14,4 másodperc alatt gyorsult 100-ra.

Ahogy ez akkoriban természetesnek számított, a következő modellévre a Roadmaster Skylarkokat is áttervezték. Az ’54-es modelleket továbbra is az előző évi motorral és váltóval szerelték, ám ezek már 200 lóerősek voltak és 419 Nm-nyi nyomatékot adtak le.

A Buick „Pacsirta” jelölését legközelebb 1961-ben a Specialökön használták, ám 3 év használat után ismét eltűnt. Legközelebb ’64-ben bukkant fel, ám ez alkalommal, mint önálló Buick típus.

Mit gondolsz, a fenti 4 modell közül melyiknek van a legvagányabb neve? Melyiket vinnéd haza a saját kalitkádba? Oszd meg velünk a véleményed! További madarakról elnevezett autókról a folytatásban olvashatsz!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3+1 benzines pulyka, avagy 4 veterán autó, amit madarakról neveztek el – 1. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.