Az 1950-es évek első felére a Chrysler márkáinak formaterve már bőven elavultnak számított. A négy gyártó modelljeiről köztudott volt, hogy megbízható, strapabíró autók, ám megjelenésük elmaradt a korszak ideáljaitól, ami az eladásokon is érezhető volt. Természetesen a Chrysler nem törődött bele a piaci részesedése csökkenésébe, ezért felkérte a korszak egy sztár formatervezőjét, Virgil Exnert, hogy tervezze újra a Plymouth, Dodge, DeSoto és Chrysler arculatát.

Exner 1954-ben leplezte le a Forward Lookra keresztelt vonalvezetői irányzat első képviselőit, amiket a következő modellévben sorozatgyártásba állítottak. Mi több, 1955-ben az Imperial önálló márkává vált, így a Chrysler felvehette a versenyt a Cadillac-kel és Lincolnnal.

A Forward Look hatalmas visszhangot váltott ki, az USA többi gyártója is alkalmazni kezdte az új formatervezői megoldásokat. Az ’50-es évek amerikai autói alacsonyak, szélesek és hosszúak voltak, a géptestek uszonyokban teljesedtek ki. Sajnos a trendet az évtized végén már nem lehetett tovább fokozni, a design osztályok a szögletesebb idomok felé fordultak. Exner ezt nem vette jó néven, az új formatervezői irányzat képviselőit a „kopasztott csirke” jelzővel emlegette, ami az uszonyok eltűnésére, vagy azok csökevényes maradványaira utalt. Egyes állítások szerint bosszút akart állni a Chrysleren, és szándékosan olyan autókkal állt elő, amik csak keveseknek tetszenének. Emiatt a korai ’60-as évek MOPAR-jaira gyakran szokták azt mondani, hogy ezek „Exner bosszúi”.

Ebben a cikkben összegyűjtöttem az 1961-es modellév Chrysler-márkás autóit. Az alábbi modellek az egyes gyártók csúcsmodelljei voltak.

Plymouth Fury

A Fury elsőként, mint a Belvedere sportkupé változata jelent meg a Plymouth palettáján. 1959-ben önálló típussá vált, amit az 1970-es évek végéig több generáción át gyártottak. A ’61-es modellévű autók megjelenését kissé áttervezték, az uszonyokat rakéta emlékeztető hátsó lámpaburák váltották fel. Személyes vélemény: Engem a ’61-es Plymouth-ok hűtőrácsa nagyon emlékeztet a mai Lexus-ok elejére.

A ’61-es Fury-kat két- és négyajtós limuzin, illetve kabrió kivitelben is lehetett rendelni. Kombi változatai is léteztek, amik Sport Suburban néven szerepeltek a katalógusokban. Motor és váltó terén 10 lehetőség létezett, ráadásul a SonoRamic V8-as 6,3 literesre növekedett. Természetesen az automaták továbbra is a MOPAR-okra jellemző nyomógombos megoldással készültek, amiket a kormány bal oldalára illesztettek. A puhatetős kivitelek 6,9 mp alatt érték el a 100-as tempót, csúcssebességük 197 km/h volt.

Dodge Dart Phoenix

A ’61-es Dodge-ok átmenetet képeztek az uszonyos és szögletes formatervi megoldások között. Ebben az évben a Dart volt a hazai piac legerősebb, legjobban elszerelt modellje, amit három felszereltségi szinttel lehetett rendelni – közülük a Phoenix volt a legmagasabb kényelmi szintet nyújtó változat.

A Dart Phoenixek a választék csúcsát jelentő D-500 fantázianevű, 5.113 köbcentis V8-as motorral érkeztek, ami 305 lóerő leadására volt képes, amit a 3 sebességes Torqueflite automata nyomógombos váltóval szereltek. A kabriók csúcssebessége 197 km/h volt és 7,9 mp alatt gyorsultak állóhelyből 100-ra! Érdemes megemlíteni, hogy a Dart-széria tagjai az alacsonyabb árkategóriás Dodge-októl némileg eltértek, ami a laposabb uszonyokon is megfigyelhető.

DeSoto Adventurer

Az ’50-es években a DeSoto volt a Chrysler egyik legnépszerűbb márkája, ám a hirtelen hozott sok rossz döntés miatt az évtized végére be is csődölt. Az anyacég már a ’60-as modellévben meg akarta szüntetni, viszont a belépő szintű luxust jelentő MOPAR túlrendelte magát alkatrészekkel, így a Plymouth-szal azonos évben alapított cég egy évvel tovább húzta.

Már a ’60-as DeSotók is kissé áttervezett, átcímkézett Chryslerek voltak. Akárcsak az egy kategóriával elitebb márka modelljei, a DeSotók is kaptak uszonyokat – az igazat megvallva mindegy is volt, hiszen a széria termelésének leállítása után a DeSoto meg is szűnt. Mivel az előző évről fennmaradt alkatrészkészlet kimerülőben volt, az utolsó DeSotókat Chrysler alkatrészekkel „vegyítve” szerelték, mondhatjuk, „gyári sufnituning” megoldást alkalmaztak. Azoknak a vásárlóknak, akiknek már nem tudtak DeSotót adni, Chryslereket ajánlottak fel.

A Chrysler felismerte, hogy már nem tudja megmenteni a leányvállalatot, ezért ’61-ben már csak egy modellt, az Adventurert kínálta, amit két- és négyajtós, B-oszlop nélküli, un. hardtop kivitelben lehetett rendelni. Az 5,9 literes V8-ast a 3 sebességes Torqueflite automata nyomógombos váltóval párosították, összesen 265 lóerő leadására volt képes. Még a nehezebb, lomhább hardtop limuzinok is 8,2 mp alatt érték el a 100 km/h-t és akár 182 km/h-val is száguldhattak.

Chrysler 300G

A Chrysler 300-as betűszériája hatalmas sikert aratott, a számozás 1961-re ért el a „G”-ig, ezeket a sportmodelleket kétajtós kupé és kabrió kivitelben lehetett rendelni. Ha kicsit részletesebben is megnézed az alábbi képet, láthatod, sok hasonlóságot mutat az előbbieknek emlegetett DeSotóval.

Ezt a korai izomautót négyféle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni, melyek mindegyike V8-as volt. A legerősebb, 6.771 köbcentis motort a megszokott Torqueflite váltóval párosították, melyek együttes munkája 400 (!) LE leadását tette lehetővé. Állítólagos újkori csúcssebessége 217 km/h volt és 7,7 mp alatt gyorsult 100-ra. Ehhez egy pofátlan, 28,7 literes fogyasztás társult, ami még az ’50-es évek Amerikájában is soknak számított – a 18-20 liter még teljesen megszokott volt.

Imperial LeBaron

Gyakran hisszük, hogy a retró korszak valamikor a ’90-es években bukkant fel elsőként, gondoljunk csak például a ’91-es Nissan Figaróra és a japán gyártó további Pike autójára. Az igazság az, hogy a Chrysler már ’61-ben is bemutatott egy sorozatgyártású formatervet, ami a ’30-as évek autózását próbálta utánozni: a ’61 és ’63 közötti Imperialok első lámpáit a géptesttől függetlenül szerelték a kasztnira, a hátsó lámpákat sem integrálták a géptestbe. Az uszonyok még jelen voltak, ám a következő két modellévben egyre kisebbé váltak, majd teljesen el is tűntek.

Ha azt hiszed, hogy ez a bizarr megjelenésű Imperial megjelenése idején is megosztónak számított, akkor jól gondolod – értelmet nyer az „Exner bosszúja” kifejezés. A luxusgyártó megrendelései hatalmasat zuhantak, ráadásul a minőségükkel is nagy bajok voltak.

Az Imperial fennállásának ideje alatt három modellt szerelt: A fapados luxusmodell a Custom volt, amit a Crown követett, majd a választék csúcsán a LeBaron helyezkedett el. A fenti képen látható példány is a full extrás kategóriába tartozik, mi több, ez egy un. „Southampton” kivitel, ami annyit tett, hogy nem volt B oszlopa.

A LeBaronokat egy 6.771 ccm-es V8-assal látták el, amit a Torqueflite váltóval szereltek. A legerőteljesebb változatok 350 lovasak voltak, még a 2,3 tonnás limuzinok is 9,3 mp alatt érték el a 100 km /h-s tempót, ráadásul 197-tel is száguldhattak. Ahogy ez egy V8-as tanktól várható, falánk jószág volt: átlagfogyasztása 24,5 liter volt.

Mit gondolsz, a fenti 5 MOPAR közül neked melyik a kedvenced? Melyik a legbizarrabb megjelenésű? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A kopasztott csirkék bosszúja: Az 1961-es modellév MOPAR-jai appeared first on Retrovasak.hu.

Az eddigi Chevrolet Bel Airekről szóló típusismertető írásaimban az 1950-es és 1954-es modellév változatairól olvashattál. Ebben a részben a széria legismertebb példányairól, az ’50-es évek második felében készült modellekről olvashatsz.

Ahogy az előző két cikkben már írtam, a „Bel Air” megnevezés elsőként az ’50-es modellévre szánt Styleline-ok kétajtós B-oszlop nélküli „hardtop” kupé változatainak jelzője volt. Akárcsak a GM többi márkája esetén, a felszereltségi szintet idővel önálló típussá emelték – közéjük tartozik például a Pontiac Catalina, az Opel Rekord és Buick Riviera is.

Az 1953-as és 1954-es modellév Chevrolet-jeinek megjelenése mai szemmel furcsának mondható, ám akkoriban nem ríttak ki a tömegből. A szokatlan vonalvezetés hátterében az állt, hogy a gyártó átmenetet szeretett volna képezni a korábbi évtized továbbvitt stílusa, illetve a jet-korszak formatervi megoldásai között, melyek már sokkal inkább hasonlítottak a mai autók megjelenésére. A fenti képen egy 1954-es Bel Air hardtop kupét látsz.

Chevrolet Bel Air, 1955

Az ’55-ös modellévre a Chevrolet-kat teljesen áttervezték, a Bel Airket tízféle motor- és váltókombinációban lehetett rendelni. Ebben az évben bukkant fel elsőként a négyajtós B-oszlop nélküli „hardtop” kivitel, ami akkoriban drága, de sikkes extrának számított.

Az ’55-ös Bel Airek legerőtlenebb változatai egy 3.859 köbcentis sor-6-ost kaptak, amit egy 3 fokozatú kézi kormányváltóval párosítottak. Mindez 123 lóerő és 281 newton leadását tette lehetővé, csúcssebessége 145 km/h volt és 15,0 mp alatt gyorsult 100-ra.

Velük ellentétben a legizmosabb változatok egy 4.344 köbcentis V8-assal dolgoztak, ami 180 lóerő és 353 Nm-nyi nyomaték leadására volt elegendő. Ezek a példányok már 170 km/h-val is suhanhattak, mi több, 9,7 mp alatt érték el a 100-as tempót. Váltó tekintetében egy 4 sebességes kézi és egy 2 sebességes Powerglide automata közül lehetett választani.

Chevrolet Bel Air, 1956

Erre a modellévre a géptestet ismét áttervezték, az előző évi Ferrari stílusú hűtőrácsot egy hagyományosabb megjelenésű, elnyújtott változatra cserélték. Az ’56-os Bel Airek sikeres modelleknek számítottak, ám a konkurens Plymouth Belvedere eladásait nem tudta túlszárnyalni.

Az ’56-os „jó levegők” műszakilag szinte egyeztek az előző évi modellekkel, ám némi előrelépés mégis történt. A 4,3 literes V8-as 180 lóereje 225-re, a 353 newtonos nyomaték pedig 366-ra növekedett. Legnagyobb sebességük 182 km/h volt és 9,0 mp alatt gyorsultak 0-ról 100-ra.

Az ’56-os Bel Aireket is lehetett B-oszlop nélküli hardtop limuzin kivitelben rendelni, melynek célja a kabriózás illúziójának keltése volt. Bár a kivitel kifejezetten tetszetősnek mondható, egyáltalán nem biztonságos, mivel egy borulásos karambol esetén a tető azonnal be is szakad – gyakorlatilag spaghetti-vékony A és C oszlopok tartják.

Chevrolet Bel Air, 1957

Elérkeztünk a valaha gyártott legismertebb Bel Airhez, az 1957-es modellévben gyártott változatokhoz. A kasztnit teljes mértékben áttervezték, ráadásul a géptest díszítését két, a motorháztetőre illesztett rakétamotívumot is kapott. A széria érdekessége, hogy az utastérbe áramló levegő az első lámpák köré tervezett légbeszívókon át jutott el az utasokhoz.

A legerősebb Bel Airek egy 4.638 köbcentis V8-ast kaptak, amit a Corvette-ek Ramjet injektorával szereltek. A 283 lóerős (211 kW) és 393 Nm-es erőforrás egy 193 km/h-s csúcssebességet tett lehetővé, ráadásul csak 8,2 mp alatt érte el a 100-as tempót. Ez egy nagyon jó értéknek számít, mivel az ’50-es évek Amerikájában minden autó, ami 10,0 mp alatt futotta a 100-at, valóságos sportmodellnek számított.

Teljesítményéhez képest fogyasztása egészen baráti, átlagosan 16,3 liter körül fogyasztott. Ha azt hiszed, a tankolást kifizetni lenne nehéz, tévedsz. Ha nem tudod, hogy hol keresd, rár önmagában a tanksapka megtalálása sem egyszerű feladat: 1955-től a Chevrolet-ek tanksapkáit a bal hátsó lámpák mögé rejtették. Ha részletesebben is utánajárnál, hogy melyik jenki gyártó hogyan rejtette el a tanksapka fedeleket, olvasd el a róla szóló írásomat!

Mit gondolsz, a fenti három Bel Air közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Süvöltő szellő és V8-as dübörgés: A Chevrolet Bel Air története, 3. rész appeared first on Retrovasak.hu.

A széria történetéről szóló sorozat első részében az 1950 és 1952 között forgalmazott, Styleline-okról olvashattál, melyek kétajtós, B-oszlop nélküli „hardtop” változatait nevezték Bel Airnek. Közéjük tartozik például az alábbi képen látható 1951-es Styleline kupé is, amit kétféle motorral és váltóval lehetett rendelni.

Az 1953-as modellévre a Bel Air önálló típussá vált. Ennek oka, hogy a legjobban felszerelt, sportkupé Styleline-ok nagyon népszerűek voltak, ráadásul a GM ebben az évben ünnepelte fennállása 50. évfordulóját, így márkái több új modellt is be kellett, hogy mutassanak. Ekkor jelent meg az 1. generációs Cadillac Eldorado, a Buick Roadmaster Skylark és az Oldsmobile 98 Fiesta is.

Chevrolet Bel Air, 1953

Azon túl, hogy ’53-ra a Bel Air önálló típussá vált, ráadásul a gyártó prémium modellje volt, a Chevrolet az alacsonyabb árkategóriás modelleket is átnevezte. A választék legmegfizethetőbb típusa a 150-es volt, amit a 210-esek követtek.

Az ’53-as és ’54-es modellévben szerelt Chevrolet-ek megjelenése mai szemmel elég bizarrnak tűnhet, de akkoriban nem lógtak ki a tömegből. A kortárs DeSotók is hasonló megjelenést kaptak. A szokatlan vonalvezetés célja az volt, hogy átmenetet képezzenek az előző évtized „felborított fürdőkádjai”és „elektromos borotvái” között, hogy azokat helyét alacsony, elnyújtott, széles karosszériák vegyék át –amik már jobban hasonlítanak a mai autókra.

Chevrolet Bel Air, 1954

Az előző évi modellekhez képest markáns formatervi változásról nem beszélhetünk, viszont ’54-re bővült a kivitelek kínálata. A limuzin, kupé és kabrió modellek mellett a Bel Air kombi kivitelben is rendelhetővé vált.

Ez utóbbiak a „Townsman” jelzővel szerepeltek a prospektusokban. A jelölés csak ebben az évben volt a luxuskombik megnevezése, ’55-től már az eggyel alacsonyabb kategóriás 210-es puttonyosok ismertetője volt.

Az ’54-es Bel Airek esetén a kisebb, 3,5 literes motor nem szerepelt a palettán, kizárólag a 3,9 literes változattal szerelték őket. A váltóopciók nem változtak, 3 sebességes kézi kormány- és 2 sebességes Powerglide automataváltóval is rendelhetőek voltak.

Az automaták 125 lovasak voltak és 277 Nm-rel dolgoztak, ami egy 144 km/h-s csúcssebességet tett lehetővé. A kézisek némileg erőtlenebbek voltak, azok 115 lóerővel és 271 newtonnal dolgoztak, legnagyobb sebességük 140 km/h volt. Bár az utóbbiak gyengébbek voltak, 100-as gyorsulás terén ők voltak az erősebbek. Míg az automaták 17,2 mp alatt gyorsultak állóhelyből 100-ra, a manuális változatok 15,5 mp alatt érték el ezt a tempót!

Ahogy fentebb írtam, az ’53-as és ’54-es Chevrolet modellek átmeneti szériák voltak, ’55-ben mutatkozott a teljesen új, korszerűbb formaterv. A második generáció tagjait ’57-ig gyártották, ezekről részletesebben a folytatásban olvashatsz.

Addig is írd meg Nekünk, hogy a fenti két Bel Air közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Süvöltő szellő és V8-as dübörgés: A Chevrolet Bel Air története, 2. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A XX. század folyamán a General Motors márkái számos olyan autót mutattak be, amik nagy hatással voltak az amerikai autóipar fejlődésére. Közéjük tartozott például a Cadillac Eldorado, Buick Roadmaster, Oldsmobile Cutlass, Pontiac Catalina és GTO, de még a Chevrolet Bel Air is. Ma ez utóbbi széria fejlődésének korai modelljeit ismerheted meg.

Azt hiszem jogosan állíthatom, hogy ha azt mondanám, hogy gondolj egy Chevrolet Bel Airre, azonnal egy, a fenti képen látható 1957-eshez hasonló modellt képzelnél el. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen az ’57-es modellév példányai váltak igazán híressé. De mi a helyzet az őseivel?

Chevrolet Styleline Bel Air, 1950

A „Bel Air” jelölés elsőként az 1950-es modellévben, mint a Chevrolet Styleline-ok kétajtós, B-oszlop nélküli „hardtop” kupé kivitelének megnevezése bukkant fel. A kivitel lényege, hogy a tető megjelenése és a géptesttől eltérő fényezése egy kabriótető illúzióját keltse.

A „Bel Air” megnevezéssel a GM főtervezője, az 1940-es és 1950-es egyik legmeghatározóbb amerikai formatervezője, Harley J. Earl állt elő. A kifejezés magyarul „jó levegőt” jelent, ami Los Angeles egy gazdagabb kerületének neve, melyhez Earlnek számos kellemes emléke fűződött.

Chevrolet Styleline Bel Air, 1951

Az ’51-es modellévre a Chevrolet-kat áttervezték, bár a ráncfelvarrás többnyire ki is merültek a hűtőrács és műszerfal módosításában. A Bel Air továbbra is a kétajtós hardtop kupék jelzője maradt.

Erőforrás tekintetében nem történt változás. A Styleline Bel Aireket továbbra is az előző évi 3.859 köbcentis, soros 6 hengeres motorral gyártották, ami 98 lóerő és 262 newton nyomaték leadását tette lehetővé. Annyi előrelépés mégis történt, hogy az autó 100-as gyorsulása 22,5 mp-ről 22,4 mp-re csökkent. Igaz, a 0,1 mp-es különbség nem sok, de legalább történt változás!

Chevrolet Styleline Bel Air, 1952

Az ’52-es modellév volt a Bel Air utolsó éve, amikor felszereltségi szintként szerepelt a Chevrolet palettáján. 1953-ra önálló típussá vált és a gyártó legjobban felszerelt modelljeként került a prospektusokba.

Az ’52-es Styleline Bel Airek hűtőrácsát ismét frissítették, ráadásul a 3,8 literes sor-6 mellett már egy kisebb, 3,5 literes motorral is rendelhető volt. Ez utóbbi 92 ló erejével dolgozott, csúcssebessége 120 km/h volt.

Váltó terén több lehetőség is létezett. A kisebb erőforrást egy 3 sebességes kézi kormányváltóval párosították, míg a nagyobb, 3,8 literest a kétfokozatú Powerglide automatával látták el.

Ahogy fentebb írtam, a Bel Air 1953-ban vált önálló típussá, és a Chevrolet legvagányabb modelljei voltak. Közéjük tartozik a fenti képen látható piros kabrió is. Ezekről a modellekről a folytatásban olvashatsz. Addig is, írd meg Nekünk, hogy a fenti három autó körül Neked melyik a kedvenced!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Jenki szellő és V8-as dübörgés: A Chevrolet Bel Air története, 1. rész appeared first on Retrovasak.hu.

A Plymouth Fury-k eredetét és fejlődését ismertető cikksorozat előző 5 részében a sportmodell ősatyjával, a Cranbrookkal, illetve közvetlen elődjével, a Belvederrel ismerkedhettél meg, illetve a Fury korai változatairól olvashattál. A hatodik részben a harmadik generáció modelljeit mutatom be Neked, amiket 1962 és 1964 között gyártottak.

Plymouth Fury, 1962

A ’62-es évjárat modelljei voltak az első Plymouth-ok, amik szakított a korábbi évtized trendjeivel: Az exneri Forward Look formatervezői irányzat markáns jellemzőit, pl. rakétára emlékeztető géptest és uszonyok, felváltotta a szögletesebb vonalvezetés, míg az uszonyok már csak, mint „elhanyagolható design csökevények” jelentek meg a géptest fenekén.

A ’60-as évek MOPAR-jainak megjelenése már saját korukban is bizarrnak számított. Egyes mendemondák szerint a főtervező Virgil Exner rosszul fogadta, hogy az általa megálmodott Forward Look vonalvezetői irányzat felett eljárt az idő, ezért bosszút állt a MOPAR-okon, és szándékosan furcsa megjelenésű autókkal állt elő – ezt „Exner bosszújának” is szokták nevezni.

Ez persze csak egy városi legenda, sokkal valószínűbb, hogy a Chrysler olyannyira biztos volt benne, hogy formatervezői előnyét nem tudják elvenni tőle, hogy nem számított egy új irányzat kialakulására. A kockaforma térhódítása meglepetésként érte, így rögtönöznie kellett.

Igaz, a ’62-es Fury-k már a 3. generáció tagjai, ebben a cikkben mégsem fogom ismertetni őket. Ha részletesen is utánajárnál az ebben az évben gyártott sportmodelleknek, olvass bele a sorozat előző, ötödik részébe!

Plymouth Fury, 1963

A ’63-re modellévre a Plymouth sportmodelljét némileg áttervezték, külleme már sokkal inkább hasonlított a mai autókéra, mintsem a pár évvel korábbi változatok. Műszakilag több ponton is fejlődött, mivel több, mint 15 féle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni.

A legerőtlenebb változatok egy 3.682 köbcentis motort kaptak, ami 145 lóerős volt. A legádázabb változatokat a 425 lovas, 651 Newtonos, 6.974 köbcentis Super Stock V8-assal szerelték, amihez egy 4 sebességes kézi váltót csatlakoztattak.

A kétajtós kupé Fury-k esetén ez egy 202 km/h-s csúcssebességet, illetve egy elképesztő 5,5 mp-es 100-as gyorsulást jelentett. Természetesen ez a fogyasztásán is meglátszott, átlagosan 28,9 liter benzint pusztított el 100 km-enként.

Plymouth Fury, 1964

Ebben az évben nem, hogy 15, de közel 20 motor- és váltókombináció közül lehetett választani! A csapat leggyengébb változata továbbra is a 3.682 köbcentis erőforrással és 3 sebességes kézi váltóval szerelt lehetőség maradt, ami 12,4 mp alatt érte el a 100-as tempót.

1964-re az erőteljesebb motorokat sem piszkálták meg, a legnagyobb teljesítményt leadó változatok továbbra is 425 lóerősek voltak, paramétereik egyeztek ez előző évi modellekével. Egyedül a 100-as gyorsulást sikerült fél másodperccel alacsonyabbra, 5,0-ra csökkenteni, illetve átlagfogyasztása 29,7 literre növekedett. A motor térfogata, nyomatéka és csúcssebessége változatlan maradt.

Mit gondolsz, a harmadik generációs Fury-k közül Neked melyik az eseted? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Christine és a kuzinok: A Plymouth Fury története, 6. rész: A Fury-k 3. generációja appeared first on Retrovasak.hu.

A Plymouth Fury-k történetéről szóló cikksorozat első részében Christine nagyapjával, a Cranbrookkal ismerkedhettél meg, majd a második és harmadik részben a Belvedere-ekről olvashattál. Az előző részben kizárólag az ’59-es modellekről írtam, hiszen ebben az évben vált önálló típussá.

A Fury mindig is a Plymouth egyik legsportosabb modellje volt. A „Fury” dühöt, dührohamot jelent, ráadásul az angolszászok ezzel a szóval jellemzik a görög mitológia bosszúálló istennőit, az Erinnüszöket is.

A Fury az ’59-es modellévben vált önálló típussá, előtte a csúcsmodell Belvedere-ek egyedi, sportos változatának jelölése volt. A ma is megszokott kivitelek mellett B-oszlop nélküli, kétajtós „hardtop” kivitelben is rendelhetőek voltak, ráadásul Sport Suburban néven kombi változatok is készültek – ’56-tól a Plymouth a kombikat a „Suburban”név alatt önálló típusként értékesítette, melyek legerőteljesebb, legsportosabb változata a Sport Suburban volt, ami gyakorlatilag a Fury kombi változatát jelentette. De lássunk is pár 1959 utáni V8-as méregzsákot!

Plymouth Fury, 1960

A ’60-as modellévre a Plymouth-okat ismét áttervezték, ám az előző évben még stílusosan uszonyos kivitel erre az évre már kissé elavulttá vált. A ’60-as Lincoln Continental megjelenésével a Forward Look formatervezői irányzat ideje lejárt, amit a trend alapítója, Virgil Exner nagyon rossz néven vett: egyes elbeszélések szerint az új évtized uszony nélküli típusait gúnyosan csak „kopasztott csirkéknek” nevezte.

Akárcsak az ’59-es modellév Fury-ait, ezeket a modelleket is 12 féle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni. A legerőteljesebb változatok egy 6.286 köbcentis, 330 lovas, 576 newtonos V8-ast kaptak, ami a kabrió kiviteleket 7,3 mp alatt gyorsította 100-ra. Csúcssebessége 199 km/h volt, átlagfogyasztása 26,0 liter körül lehetett.

Plymouth Sport Suburban, 1960

Ha már fentebb kitértem a kombi változatokra, ejtsünk is pár szót a ’60-as Sport Suburbanról is. Ezeket a behemót sportkombikat gyakran kéttónusú festéssel látták el, melynek célja a kabriózás látszatának keltése volt.

Ez persze egy ekkora puttonyos esetén szinte lehetetlen, viszont B-oszlop nélküli „hardtop wagon” formájában is rendelhető volt, ami legalább az utasok számára egy felhúzott kabriótető érzetét keltette.

A lomhább változatok egy 5.205 köbcentis motort kaptak, ami 230 lóerő leadását tette lehetővé. A SonoRamic Commando esetén már más volt a helyzet, ezek 330 lovasak voltak és 624 Nm-nyi nyomatékot adtak le. Ezt egy 3 sebességes kézi váltóval párosították, közös munkájuk egy 197 km/h-s csúcssebességet eredményezett, illetve 7,7 mp alatt gyorsította az 1.990 kiló öntömegű géptestet 100-ra.

Ugyanezt a motort e MOPAR-ok 3 sebességes TorqueFlite nyomógombos automata váltójával is lehetett rendelni, mik ugyanakkora csúcssebességre és gyorsulásra voltak képesek, a különbség, hogy az automaták átlagfogyasztása nagyjából 2,0 literrel több, 28,0 liter volt.

Plymouth Fury, 1961

A ’60-as évek eleji MOPAR-ok már saját korukban is elég bizarrnak tűntek, ezekre a formatervekre szokták azt mondani, hogy „Virgil Exner bosszúja”: Ahogy fentebb említettem, Exner nem tudta elfogadni, hogy saját design irányzatának, a Forward Looknak az ideje leáldozott, ráadásul az utolsó időszakban már csak követte az általa alapított trendet, így olyan groteszk autókkal állt elő, amiket senki sem akart megvenni.

Ez persze csak egy városi legenda, sokkal valószínűbb, hogy a MOPAR tervezők nem tudtak egyik pillanatról a másikra teljesen új formatervvel előállni, így megpróbálták egyesíteni az ’50-es évek „űr formaterveit” a következő évtized letisztultabb vonásaival. Nem tudom Te hogy vagy vele, de a ’61-es Plymouth-ok hűtőrácsa engem nagyon emlékeztet a mai Lexus-ok orrára…

A ’61-es modellévre a Fury motor- és váltókombinációja „csak” 10 lehetőségből állt. A csúcsmodellek paraméterei egyeztek a ’60-as példányokéval, viszont a SonoRamic V8-as 6.286 ccm-esre növekedett, a 100-as gyorsulás pedig 0,4 mp-cel gyorsabbá vált. Csúcssebessége változatlanul 197 km/h maradt.

Plymouth Sport Suburban, 1961

A Fury-k kombi megfelelőinek esetén szintén történt némi változás, ám ez többnyire a küllemi részletekben ki is merült. A motor némileg erőteljesebbé vált, markáns fejlődésről sajnos nem beszélhetünk.

Plymouth Fury, 1962

’62-re a Plymouth-ok egy teljesen új formatervet kaptak. Az uszonyok végleg eltűntek, a géptest szögletesebbé vált. Ezek a modellek is elég groteszkek voltak, de jobban hasonlítottak a mai autókra, mint uszonyos elődeik.

Erre az évre a lóerők száma hatalmasat ugrott: A csúcsmodelleket egy 6.771 köbcentis, 420 lovas Max Wedge V8-assal szerelték, ami a 3 sebességes manuális váltóval párosítva a 195 km/h-s csúcssebességet is elérte, ráadásul 5,4 mp alatt gyorsult 100-ra!! Természetesen ehhez egy orbitálisan rossz fogyasztás párosult, közel 30,0 litert szürcsölt el 100-on.

Mit gondolsz, Neked a fenti modellek közül melyik a kedvenced? Te a kupé, kabrió vagy kombi mellett döntöttél volna? Oszd meg velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Christine és a kuzinok: A Plymouth Fury története, 5. rész: Fury-k 1960-tól 1962-ig | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A Plymouth Fury történetéről szóló cikksorozat előző három részében Christine őseiről, a Cranbrookról és a Belvederről olvashattál. Röviden összefoglalva:

A sort az ’51-ben gyártásba állított Cranbrook kezdte, melynek legjobban felszerelt, kétajtós, B-oszlop nélküli változatai a Cranbrook Belvedere jelölést kapták. ’54-ben a Belvedere önálló típussá vált, és ő lett a Plymouth választékának legerőteljesebb, legvagányabb modellje. A „Fury” jelölés elsőként, mint a Belvedere sportos, B-oszlop nélküli kétajtós „hardtop” változatának megnevezése volt, majd ’59-től, mint önálló típus szerepelt a Plymouth palettáján. Lássuk is a korai Fury modelleket!

Plymouth Fury és Sport Fury, 1959

Az ’59-es modellévre a Plymouth-okat ismét áttervezték. Új lökhárítókat, uszonyokat kaptak, ráadásul duplacsuklyás ikerlámpákkal látták el őket. A Fury megjelenése különösen jót tett a cégnek, mivel a Chevrolet ’58-ban mutatta be az Impala sportmodellt, ráadásul vele egy időben jelent meg a Pontiac Catalina is.

A Fury és a Sport Fury a Belvedere-t a harmadik helyre szorították vissza. Az erőteljesebb sportos Fury kupékat ötféle motor és váltókombinációval lehetett rendelni. Ebből négyet az 5.205 köbcentis V8-assal, egyet pedig a 305 lovas, 5.913 köbcentis Golden Commando motorral szereltek, amit a MOPAR-ok 3 sebességes Torqueflite nyomógombos automata váltójával párosítottak.

Az „Arany Kommandós” modellek csúcssebessége 198 km/h volt és 8,2 mp alatt gyorsultak 100-ra – ez akkor jó eredménynek számított! A nagy teljesítményhez nagy fogyasztás társult: ez a több mint 1,7 tonnás sportverda átlagosan kb. 22,9 liter benzint is elszürcsölt 100-on.

Dodge Viscount, 1959

Bár a lista következő tagja Dodge, nem pedig Plymouth, fontosnak éreztem, hogy ejtsek róla pár szót. A múlt század közepén az USA gyártói gyakran forgalmaztak olyan exportmodelleket, amik a hazai típusok „öszvér” változatai voltak.

Ilyen például ez az ’59-es Dodge Viscount is, ami a Fury kanadai piacra szánt változata. Megfigyelheted, hogy a géptest orrszerkezete egyezik az ’59-es hazai piacos Dodge-okéval, míg hátsó részét és uszonyait már a kortárs USA-modell Plymouth-októl örökölte.

A fentebbi képekre kattintva közelebbről is megnézheted ezt a különleges kanadai „Dodge Fury-t”. A jobb oldali képen egy amerikai piacra szánt ’59-es Dodge Custom Royal Supert látsz. Megfigyelheted, hogy az északabbra fekvő országba szánt autó fara nagyon is eltér a jenkik változataiétól: A Viscount amerikai Plymouth uszonyokat, a Custom Royal pedig hagyományos amerikai, un. „rúzslámpákat” kapott.

Plymouth Sport Suburban, 1959

1956-ban a Plymouth kombijai önálló típusokká váltak. Az ’59-es Suburban-széria csúcsmodellje a Sport Suburban volt, ami valójában a Fury kombi kivitele volt.

A DeLuxe és Custom Suburban feletti modellt kilencféle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni. A legerőtlenebb változat egy 5.205 köbcentis, 230 lovas V8-ast kapott. Legnagyobb sebessége 175 km/h volt, átlagfogyasztása megközelítőleg 19,5 liter körül lehetett.

A legfürgébb Sport kombik akár 191 km/h-val is száguldhattak, állóhelyből 8,9 mp alatt gyorsultak 100-ra. Ezeket az 5,9 literes Golden Commando motorral szerelték, amit a 3 fokozatú Torqueflite nyomógombos automataváltóval párosítottak.

Mit gondolsz, a Fury, Sport Fury, Sport Suburban és Viscount közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Christine és a kuzinok: A Plymouth Fury története, 4. rész: A Fury 1959-es változatai | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A limuzinokra ma úgy tekintünk, mint a háromdobozos elrendezés legismertebb példái. A géptest két üléssorral és négy ajtóval rendelkezik, ami 5, ritkább esetekben 6 személy szállítására alkalmas. Ezt a tervezők a XX. század folyamán sem gondolták másképp, ám néhány módosított változatuk is létezett, amikről ma már csak kevesen tudnak. Ezek közül mutatok be Neked 3 darabot!

A „tudor” limuzin

A cikksorozat első részében több olyan formatervvel ismerkedhettél meg, melyek inkább emlékeztettek ló nélküli hintókra, mintsem a mai értelemben vett személyautókra. Ezeket valamikor az 1900-as évek elején váltották fel a nosztalgikus, dobozos kasztnik, amiket többféle limuzin kivitelben is gyártottak.

A hagyományos értelemben vett, négyajtós limuzinok mellett kétajtós változatok is készültek, amikre a „tudor” jelzővel utaltak. Mikor először hallottam a kifejezést, azt gondoltam, hogy ez egy egyfajta utalás a brit Tudor dinasztiára, ám kiderült, hogy köze sincs hozzá! A tudor megnevezés a „two-door limousine”, vagyis kétajtós limuzin kifejezésből származik, ám a szedánokra utaló szót rendszerint elhagyják.

A fentebbi képen egy 1928-as Ford A Modellt látsz, ám a kivitelt még jó pár évtizedig használták. Ezzel az elrendezéssel készült például ez az 1955-ös, kéttónusú Chevrolet Bel Air is, amikre akkoriban „Club Sedan”-ként is utaltak.

A „hardtop convertible” limuzin

Ha már USA-autó, folytassuk az egyik legamerikaibb formatervi megoldással, amit valaha gyártásba állítottak, a hardtop limuzinnal. A kifejezés magyarul annyit tesz: keménytetős kabrió, ám ennek a kasztninak semmi köze a lehúzható kemény tetőhöz.

Az amerikaiak, főleg a fiatalok, rajongtak a lehúzható puhatetőért, ám azok fel- és lehúzása, illetve karbantartása túlságosan időigényes és nehézkes volt. A gyártók éveken át próbálkoztak különböző megoldásokkal, végül 1953-ban a Chevrolet-nak sikerült egy „kiskaput” találnia.

A kupé változatokat B-oszlop nélkül szerelték, a tetőt és a géptestet eltérő színűre fújták, a tető vonalát pedig úgy alakították ki, mintha egy lehúzható ponyváról lenne szó. A trend gyorsan terjedt, 1955-ben már limuzinokat is lehetett hardtop kivitelben rendelni.

Annak ellenére, hogy ezek a kivitelek valójában rögzített tetőszerkezetet kaptak, egy lehúzható tető látszatát, az utasokban pedig ennek érzetét keltették. A négyajtós hardtop kasztni az ’50-es évek Amerikájában extrának számított, ám felára és újszerűsége miatt sokaknak nem tetszett. Végül a vásárlók hozzászoktak, a ’60-as évek luxusautói közül sokat csak efféle limuzinként lehetett rendelni. A fentebbi két képen egy 1959-es és egy 1966-os Imperial Crown „Southampton”-t látsz, ami a luxus MOPAR-ok B-oszlop nélküli limuzinjainak fantázianeve volt.

A „Flying Wing hardtop” vagy „Flattop”

Az 1950-es évek végén a GM főtervezője, Harley J. Earl nyugdíjba vonult. Az 5 márka formatervezői bajban voltak, húzniuk kellett az időt, amíg valami teljesen újjal elő nem tudtak állni. Így született meg a Flying Wing, vagyis a „repülő szárny” kivitel.

A Flying Wing valójában a hardtop formaterv továbbgondolt változata, amire „flattop”, magyarul „lapos tető”-ként is szoktak utalni. Ezt a kivitelt csak a GM márkái, a Chevrolet, Pontiac, Olsdmobile, Buick és Cadillac alkalmazta, kizárólag az 1959-es és 1960-as modellévben.

Azon túl, hogy az övvonal felett nem volt B-oszlop, a géptest előre és hátra is panoráma szélvédőket kapott, ami egyrészt kiváló kilátást biztosított, másrészt viszont nagyon is veszélyesnek számított. Egy borulásos ütközés esetén a tető kis túlzással olyan könnyen szakadt be, mintha kabrió lett volna. A fenti képeken egy 1959-es Cadillac Series 62-est, a Caddy akkori alapmodelljét látod.

Mit gondolsz, a fenti három limuzin kivitel közül Neked melyik jön be a legjobban? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Kihalt kasztnik, avagy 3 különleges formaterv, amiket már nem gyártanak – 4. rész, limuzinok | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A Christine tipikusan egy olyan autós film, amit minden veterán-rajongó ismer. Mi több, ennek a mozgófilmnek köszönheti a Plymouth Fury is, hogy az amerikai pop populáris kultúra részesévé vált.

Christine miatt már szinte mindenki ismeri az ’57 és ’59 között gyártott Plymouth-okat, na de mi a helyzet az őseivel? A Fury-k típustörténetének harmadik részében Christine generációjával, az ’57 és ’59 között gyártott Belvedere-ekkel ismerkedhetsz meg!

Plymouth Belvedere & Belvedere Fury, 1957

Az előzmények röviden: A Belvedere jelölés az ’51-ben jelent meg elsőként, mint a csúcsmodell Cranbrookok B-oszlop nélküli kupé kivitele. 1954-ben vált önálló típussá, a Fury megjelenésééig a Plymouth legjobban felszerelt modellje volt.

Az ’57-es modellévre a MOPAR-okat, beleértve a Plymouth-okat is teljesen áttervezték. Külön érdekesség, hogy a reklámok a „Suddenly it’s 1960” szlogent használták, ami egyrészt ütős volt, mivel a háború után az emberek kaptak a mai értelemben vett klisé szövegekre, pl. új, legújabb, legfejlettebb, eddigi legjobb, stb.

Másrészt azért is találó volt, mert a Chrysler márkái meg akarták tartani század közepi design fölényüket, így pl. a Plymouth a ’60-as modellév formatervét 3 évvel korábban, ’57-re kezdte gyártani.  A csúcsmodell továbbra is a Belvedere maradt, amit két- és négyajtós hardtop kivitelben is lehetett rendelni.

A Fury továbbra is a Belvedere különleges kiadású sportmodellje volt, amit kizárólag fehér színben, arany díszlécekkel lehetett rendelni. Az ’57-es Belvedere Fury-t kizárólag egy 5.205 köbcentis, 290 lovas V8-assal lehetett rendelni, ami a manuális 3 fokozatú váltó esetén 8,4 mp alatt gyorsult 100-ra és a 203 km/h-s sebességet is elérhette.

A 3 sebességes Torqueflite automatával ellátott változatok kicsivel lomhábbak voltak. Ezek csúcssebessége 199 km/h volt és 9,0 mp alatt érték el a 100-as tempót. A manuális változatok átlagfogyasztása 22,1 liter, az automatáké 22,8 liter körül volt.

Plymouth Belvedere Fury, 1958

Az ’58-as modellévre a Plymouth-okat csak minimálisan tervezték át. A hűtőrács alsó szegmense új megjelenést kapott, illetve az első lökhárítók széles felfelé ágaskodtak – ettől a géptest szélesebbnek tűnt.

A Belvedere Fury-kat még ’58-ban is csak fehér színben, arany díszlécekkel lehetett kapni. Igaz, a Christine c. filmben az autó vörös volt, festésének színe a gonoszt volt hivatott jelképezni. Továbbá a film elején bemutatott gyártósoron az össze többi Fury a valóságnak megfelelő színkombinációt kapta.

A keveredést az is okozhatta, hogy a az amerikaiak hajlamosak voltak arra, hogy a legdrágább modelljeik legjobban felszerelt változataira kizárólag a felszereltségi csomag jelölését, ebben az esetlen a „Fury” feliratot illesszék rá.

Az ’58-as modellév Belvedere Fury-ait az előző év motor- és váltóopcióival lehetett rendelni. A teljesítmény érdemlegesen nem változott, a különbségek többnyire az autó formatervében ki is merültek.

Az ’59-es modellévben a Fury végre önálló típussá vegyben a Plymouth legsportosabb modelljévé vált, a Belvedere pedig lecsúszott a második helyre. A géptestet végre érdemlegesen is áttervezték, többféle kivitelben és színben is lehetett rendelni.

A Plymouth Fury történetéről a következő részben olvashatsz. Addig is, írd meg Nekünk, hogy Neked melyik a kedvenc Plymouth-od? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Christine és a kuzinok: A Plymouth Fury ősei, 3. rész: Plymouth Belvedere | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A Christine tipikusan egy olyan autós film, amit minden veterán-rajongó ismer. Mi több, ennek a mozgófilmnek köszönheti a Plymouth Fury is, hogy az amerikai pop populáris kultúra részesévé vált.

Christine miatt már szinte mindenki ismeri az ’57 és ’59 között gyártott Plymouth-okat, na de mi a helyzet az őseivel? A Fury-k típustörténetének második részében Christine elődeivel, az ’54 és ’56 között gyártott Belvedere-ekkel ismerkedhetsz meg!

Plymouth Belvedere, 1954

Az ’53-as modellévhez képest a következő évi Plymouth-ok formaterve csak minimálisan változott. A csúcsmodell továbbra is a Belvedere maradt, amit limuzin, kabrió, kétajtós B-oszlop nélküli „hardtop”, de még háromajtós Belvedere Suburban kombi kivitelben is lehetett rendelni.

Erőforrás- és váltókombináció terén 7 lehetőség létezett.  Az erőteljesebb változatok egy 3.772 köbcentis V8-ast kaptak, amit egy 3 sebességes kézi kormányváltóval párosítottak. A 110 lóerő és 258 Nm-nyi nyomaték 19,2 mp alatt gyorsította 100-ra a közel 1,5 tonnás géptestet, legnagyobb sebessége 135 km/h volt. Átlagfogyasztása 15,7 liter körül lehetett.

Plymouth Belvedere, 1955

1955-re az összes MOPAR-t teljesen áttervezték, s ezzel együtt az ’50-es évek un. „Uszony háborúja” is kezdetét vette. A Virgil Exner tervezte Chrysler-márkás autók elnyújtott, lapos, hosszú és széles megjelenést kaptak, színviláguk élénk volt, akár háromtónusú festéssel is rendelhetőek voltak.

A csúcsmodell Belvedere-t továbbra is az előző évi kivitelekben lehetett rendelni. A fenti képen például egy akkoriban nagyon menőnek számító „hardtop” kivitelt látsz, melynek lényege a kabriózás illúziójának keltése volt. A tető fémből készült, nem is levehető, de a géptest színvilágától eltérő színe és formája távolról egy lehúzható tető látszatát keltette.

Ebben az évben már 12 motor- és váltókombináció közül lehetett választani. A legerősebb a 4.248 köbcentis változat volt, amit egy 4 sebességes kézi kormányváltóval szereltek. A 177 lovas és 313 newtonos V8-as 12,6 mp alatt gyorsította a kétajtós hardtop sportmodelleket állóhelyből 100-ra. Legnagyobb sebessége 165 km/h volt, átlagosan 14,5 litert szürcsölt el százon.

Virgil Exner és a Forward Look formatervezői irányzat, illetve az autók teljesítményének növelése hatalmas sikert aratott. Az ’55-ös és ’56-os modellévben a Belvedere-ek kenterbe verték a Chevrolet Bel Aireket, ám a konkurens GM-márka csak ’58-ban, az Impala önálló típussá emelésével tudott visszavágni.

Plymouth Belvedere, 1956

Az ’56-os évre a Plymouth-ok csak apróbb ráncfelvarrásokon estek át. A hűtőrács kissé megváltozott, viszont az uszonyok nagyobbá és karcsúbbá váltak. Emellett ebben az évben bukkant fel elsőként a „Fury” jelző, mint a Belvedere sportkupék különleges kiadása.

Ekkor a Fury még nem önálló típus volt, kizárólag a Belvedere-ek nagyteljesítményű hardtop változatait nevezték így. Kizárólag fehér színben lehetett őket rendelni, melyhez aranyszínű díszlécek társultak.

Az ’56-os Belvedere Fury-kat csakis egy 4.677 köbcentis benzinmotorral lehetett rendelni, viszont háromféle váltóból lehetett válogatni: ezek a kétsebességes Powerflite automata, egy 3 és 4 sebességes kézi kormányváltó voltak. Ez utóbbi legmagasabb fokozata szabadonfutó volt.

A leggyorsabb változatok a 4 fokozatú váltóval szereltek voltak, amik akár 192 km/h-val is száguldhattak. 9,1 mp alatt gyorsult állóhelyből 100-ra, ami egy nagyon jó érték, mivel akkoriban minden autó, ami 10-11 mp alatt érte el a 100-as tempót, vérbeli izomautónak számított.

A következő modellévre a Plymouth-kat teljesen áttervezték, beleérte a Belvedere és Belvedere Fury-kat is. Ezekről a típusokban a folytatásban olvashatsz. Addig is, írd meg Nekünk, hogy neked melyik a kedvenc Plymouth-od!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Christine és a kuzinok: A Plymouth Fury ősei, 2. rész: Plymouth Belvedere | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.