Monarch Lucerne, 1954

A sorozat 2. részében már szó esett a Monarch-ról, mint a Ford-konszern kanadai márkája. Mivel az importvámok miatt az amerikai gyártók nem tehették volna, hogy a javasolt fogyasztói árnál közel 25%-kal drágábban adják autóikat, így mindegyikük valamilyen kiskaput keresett, hogy kijátssza a szabályokat.

A Chrysler a Plymouth-ok és Dodge-ok orrszerkezeteit cserélgette, majd franciás néven árulta őket, míg a Ford új márkákat alapított, az egyes típusokat pedig a kanadaiak ízlése szerint áttervezte. A Monarch például a Mercury északi megfelelője volt, ami nevében és díszítettségében tért el az azonos modellévben szerelt amerikai hazai piacos változatoktól.

1954-ben a Lucerne a Monarch a középmezőnyt képviselte, felette a Richelieu helyezkedet el. Akárcsak a kortárs Mercury-kat, az ’54-es Monarch-okat is többféle kivitelben, V8-as motorral gyártották. A Lucerne esetében ez egy OHV változat volt, ami 161 LE leadására volt képes.

A kiviteli lehetőségek szintén egyeztek a testvér Mercury-kéval: A hagyományos négyajtós limuzinok mellett kétajtós, B-oszlop nélküli hardtop kupé és kabriók is készültek. Mi több, A Lucerne az opcionális „Sun Valley” csomaggal is rendelhető volt, ami annyit tett, hogy a tetőt a kupé változatok esetén az első üléspad felett flexivel fedték be. Ahogy már fentebb írtam, a Monarch, illetve a Meteor, a Ford egy másik kanadai márkája, az amerikai trendeknek megfelelően évente estek át ráncfelvarráson, így az ’55-ös modellek már nem is hasonlítottak az ’54-esekre.

Mercury Grand Monarch Ghia, 1975-1976

Ha már szót ejtettünk a Mercury-ról és Monarch-ról, ugorjuk át a ’70-es évek Amerikájába, ahol a Ford belépő szintű luxusmárkája, mint a típusjelölés használta az „Uralkodó” jelzőt. A Mercury Monarch, mint a Granada jobban felszerelt testvére mutatkozott be, ami egészen 1980-ig gyártottak.

A hagyományos modellek mellett a gyártó „Grand” felszereltségi szinttel is árulta őket, amik több részletükben is azonosak voltak a nagypresztízsű Marquis és Grand Marquis szériákkal. A Car & Driver 1976-os kiadása szerint a Grand Monarch annyira jó megítélésű autónak számított, hogy minden ötödik Ford fejes közül három, mi több maga Henry Ford II is ezt a típust használta „boltbajárós” autóként.

A Grand Monarch számos olyan kiegészítőt kapott, ami az 1970-es években a luxus netovábbját jelentette. Ide sorolható például a bőrrel behúzott szervókormány, a vinyl „landau” tető és lámpával ellátott utas oldali piperetükör. A széria termelését ’76-ban felfüggesztették, műszaki és kényelmi megoldásait a Lincoln akkor bemutatkozó kompakt luxusautója, a Versailles örökölte.

Prince Gloria Super 6, 1962-1967

Ha már ebben a részben kanadai és amerikai modellekről esett szó, nem hagyhatjuk szó nélkül a japán autóipar azt a korszakát sem, amiket gyanúsan amerikaias vonalvezetésű típusokat dobott a hazai piacra. Közéjük sorolhatjuk a Prince Gloria második generációját is, amit, legalábbis szerintem, a pár évvel korábban kiadott Imperialok, Buickok és talán Pontiac-ok ihlettek.

A „herceg” Super 6 változat egy soros, hathengeres SOHC motort kapott, ami 5.400-as fordulaton 106 LE leadására volt képes. A megszokott négyajtós limuzinok mellett kombik is készültek, plusz a sorhatos motorokon túl egy kisebb, 94 lovas, négyhengeres erőforrással is elérhető volt.

Mit gondolsz, a fenti három luxusautó közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálnt

The post TOP 3 nemesi fogat, avagy 3 klasszikus, amit nemesi címekről neveztek el – 4. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Monarch Richelieu, 1955-1956

Akárcsak a Chrysler az előző részben ismertetett ausztrál Royal esetén, a Ford sem szeretett volna 35%-os importvámot fizetni a kanadai piacon eladott autói után. Hogy ezt elkerülje, több kanadai divíziót is alapított, mint például a Meteor vagy Monarch, amik valójában a kanadai vásárlók ízlése szerint áttervezett amerikai modellek voltak.

A Monarch a Ford of Canada leányvállalata volt, ami 1946 és 1961 között „”Kanada-specifikus” személyautókat forgalmazott. A Monarch-ok az amerikai Mercury-k megfelelői voltak, melyek formaterve egyezett a velük párhuzamosan szerelt USA modellekével, viszont díszítőelemeik és típusjelöléseik eltértek azokétól.

A fenti képen például egy ’56-os Monarch Richelieu-t látsz, ami a lökhárító és a géptest hosszában elnyúló díszlécen kívül szinte egyezett a vele azonos modellévbe eső Mercury Monterey-jel. Ebben az évben a Monarch alapmodellje a Custom volt, amit a Lucerne követett, majd a választék csúcsán a „Vörös Eminenciás”-ról (1585-1642) elnevezett típus állt. Miért került a Monarch a listára? Az angol szó magyarul „uralkodót, fejedelmet” jelent.

Imperial (LeBaron) Crown Imperial, 1960

Az 1950-es évek második felében az amerikai luxusgyártók közti versengés egyre jobban kiéleződött. A Cadillac 1957-ben mutatta be az Eldorado Brougham limuzint, ami a kortárs Rolls-Royce-ok árának többszörösébe került. Válaszképp a Chrysler is előállt saját ultraluxus modelljével, amit az Imperial divízió az olasz Ghiával közösen alkotott meg.

Háttérinfó: Az Imperial 1926-ben mutatkozott be, mint Chrysler-típus, majd 1955-ben önálló márkává vált, ami a Packardokkal, Cadillac-ekkel és Lincolnokkal vette fel a versenyt. Sajnos a folyamatosan romló szerelői minőség az Imperial 1975-ben lehúzta a rolót, a ’76-os modelleket Chrysler New Yorker néven árusították.

A Ghiával karöltve tervezett Imperialok 1957-ben jelentek meg, egészen az 1960-as évek közepéig voltak elérhetőek. Ebben az időszakban a „birodalmi” luxusmárka alaptípusa a Custom volt, amit a Crown követett. A sorozatgyártású modellek legelitebb tagja a LeBaron volt. Akinek még „A Báró” sem felelt meg, az egyéni megrendelés szerint legyárthattatta saját „Crown Imperial”-ját. A kifejezés a Chryslerhez köthető, 1955-ig a nyújtott tengelytávú Chrysler Imperialokat nevezték „Crown”-nak.

Hogyan készültek a Crown Imperialok? Miután a MOPAR legelitebb leányvállalata legyártott egy LeBaront, azt Olaszországba szállították. A Ghia dolgozói megnyújtották, a géptest tetejét hátul vinyllel húzták be, plusz rengeteg olyan extrával látták el, amik még a csúcsmodelleken sem voltak elérhetőek, majd a kész autót visszahajózták Amerikába. A fenti képeken látható formatervet kizárólag az 1960-as modellévben gyártották, ez a konkrét példány Nelson Rockefelleré volt.

Austin Princess III, 1953-1956

A brit Austin 1947-ben mutatta be az első szériás „Hercegnő”-ket, 1959-ig még három változata jelent meg. A típust önálló márkaként, illetve a testvér Vanden Plas is forgalmazta. A Princess az Austin zászlóshajója volt, amit a nála ötször olcsóbb Austin Minivel párhuzamosan gyártottak.

A Princess III-t 1953-tól ’56-ig szerelték. A 2,2 tonnás luxus limuzinokat egy 3.993 köbcentis sorhatos motorral szereltek, amit egy négyfokozatú kézi váltóval párosítottak. Kettőjük közös munkája 130 lóerő és 285 newton nyomaték leadását tette lehetővé, 137 km/h volt. Százas tempója kb. 20,0 mp, átlagfogyasztása 19,0 liter körül lehetett.

Mit gondolsz, a fenti három luxusautó közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 nemesi fogat, avagy 3 klasszikus, amit nemesi címekről neveztek el – 2. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.