Gergely életében 2023 tavasza hozott megint egy ilyen fordulópontot.
Megint ott motoszkált benne a gondolat, hogy talán ideje modernebb autót választani. Kényelmesebbet. Fiatalabbat. Olyat, amivel kevesebb a gond. Ez az érzés nála sosem belülről indul igazán – inkább külső hatásokból. Beszélgetésekből, példákból, abból a csendes nyomásból, amit minden autós ismer: „nem kéne már valami újabb?”

Így került sor a 280-as eladására.
És ahogy nála már szinte hagyomány, ebből is barátság született. Ahogy korábban a C240 eladásából is – csak azt akkor valahogy elfelejtette megemlíteni. Nála az autók nem egyszerű tulajdoncserék. Inkább találkozások. Történetek. Kapcsolatok kezdetei.

A 280-as után egy W203 C200 Kompressor érkezett.
Papíron tökéletes döntés. Modernebb, kulturált, gyors, kényelmes. Egy ideig élvezte is. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább előjött az a nehezen megfogalmazható hiányérzet. Nem volt vele semmi konkrét baj. Egyszerűen csak… nem volt az igazi.

A Mercedes-érzés nem mindig műszaki adat.
Sokszor inkább hangulat. Szag. Motorrezgés. Egy bizonyos nyugalom, amit nem lehet katalógusból kiválasztani.

Nem húzta sokáig. Egy barátjához került az autó – még a régi W202-es javítós időkből ismerték egymást. Így újabb autó ment tovább, és újabb barátság maradt utána.

És Gergely ismét ott találta magát, ahol már annyiszor:

W202-et keresett.

De akkoriban hathengerest találni már nem volt egyszerű. Ami felbukkant, az vagy árban volt irreális, vagy állapotban. Így született egy kompromisszum: egy gyönyörű állapotú W202 220 CDI került hozzá.

Szép autó volt. Megkímélt. Megbízható.
Annyira megszerette, hogy még egy bemutató videót is készített róla. Egy kis tisztelgés a típus előtt.

De mélyen legbelül még mindig ott volt a V6 utáni vágy.

2023 őszén aztán jött egy lehetőség.
Egy C240.

Az ilyen döntések nála ritkán racionálisak. Inkább ösztönösek. És általában utólag derül ki, hogy jól döntött-e.

Így lett egyszerre két W202-e.
És bármennyire is szerette mindkettőt, kettő már sok. A dízelnek mennie kellett volna.

Csakhogy az eladás nem ment. Jöttek érdeklődők, hibát kerestek, gyanakodtak. Amikor pedig nem találtak semmit, jöttek a felesleges viták, okoskodások. Gergely ezt nem szereti. Inkább levette a hirdetést.

Aztán pár hét múlva dönteni kellett.
És végül a V6-os C240 talált gazdára néhány nap alatt. Több Mercedes mellé került, hobbiautónak. Jó helyre ment – ez volt a legfontosabb.

A CDI maradt. És tette a dolgát. Szépen.

Egészen addig, amíg újra be nem csúszott egy „okos” döntés.
Egy W204 CDI.

Fiatalabb. Modernebb. Elvileg gondtalanabb.
Egy 12 éves autónál az ember már nem feltétlenül számít rozsdára vagy komoly problémákra.

A valóság persze mindig szeret meglepetést okozni.

Néhány hét után Gergely már érezte:
„Nem kellett volna.”

És közben már késő volt. A W202 CDI gyorsan gazdára talált – ebből is barátság lett. A W204 viszont elkezdte dobálni a hibákat. Szépen sorban.

Nem szereti húzni az időt.
Őszintén meghirdette. Minden hibájával. Ár alatt, némi bukóval eladta. Nála ez alapelv: másra nem hagy problémát.

És ekkor jött az igazi üresség.

Lesz még egyáltalán W202?

A piac addigra szinte kiürült. Ami maradt, az legtöbbször lelakott, elhanyagolt, reménytelen állapotú autó volt. Csoportokba írt, érdeklődött, keresett. Leginkább hathengerest.

Volt egy benzines példány is, nyolc éve állt. Trélerrel kellett volna elhozni. Mire a segítség összeállt volna… elvitték. Utólag nem bánta. Valószínűleg túl nagy falat lett volna.

Nyolc nap telt el így.
Reménykedéssel. Telefonokkal. Üzenetekkel.

Aztán jött egy üzenet.

Attól a sráctól, akinek korábban eladta azt a bizonyos C240-est. A család napokig gondolkodott rajta. Végül úgy döntöttek:

Ha Gergelynek kell… visszaadják.
Pont annyiért, amennyiért megvette.

Nem sok gondolkodás kellett.
Másnap ment érte.

Így került vissza hozzá a kék V6-os W202. Másodszor.

Van valami különös az ilyen visszatérésekben.
Mintha egy kör bezárulna. Mintha az autó is tudná, hova tartozik.

Az autó története önmagában is különleges.
2000-ben hozták be Svájcból. Az akkori tulajdonos mindent megőrzött: számlákat, dokumentumokat, sőt még azt a fekete-fehér újsághirdetést is, amely alapján kiválasztotta. Ritka kincs az ilyen múlt.

Az idős tulajdonos később, 83 éves korára már demencia jeleit mutatta. A család inkább megvált az autótól, nehogy baj történjen. Csendes, méltóságteljes búcsú volt.

Gergelynél viszont új élet kezdődött.

És közben egy másik szenvedély is egyre erősebb lett: a hobbi karosszériázás és fényezés. Először saját autókon. Aztán barátokén. Nem üzletként – inkább szívből.

Így több, már-már elveszett retró autó kapott új esélyt.
Új fényt. Új történetet.

Talán ez az egész történet lényege.

Nem a legújabb autó a legjobb.
Nem a legerősebb. Nem a legdrágább.

Hanem az, amelyikhez emlék köt.
Amelyikhez történet köt.
Amelyikhez ember köt.

És néha az, amelyiket megmentünk.

👉 A csillag pedig továbbra is ott van az orron.
Nem hangosan. Nem hivalkodva.
Csak csendben mutatja az utat.
És aki egyszer hallgat rá… az általában mindig visszatér. ⭐🚗

Retrovasak.hu

The post A CSILLAG VONZÁSÁBAN – Az utak változnak, a csillag marad appeared first on Retrovasak.hu.

Így talált rá Roskó Gergely egy sérült W202 C180-ra. Kevés kilométerrel, nem túl jó állapotban, valahol a hahu kínálatának mélyén. Nem volt szép, nem volt ígéretes – de volt benne történet. És Gergely az ilyen autókat mindig megérzi.

Barátjával, Zolival indultak megnézni az autót, aki akkor már egy 220 CDI kombit hajtott. A Mercedes egy építészmérnök tulajdona volt. A bácsi már nem élt, az autót a fia árulta, miután a néni alól „kiütötték”. A javítás szakszervizben vállalhatatlan összeg lett volna, ezért döntöttek az eladás mellett.

Az udvaron állva, a sérült autót nézve Gergely kimondott egy mondatot, ami nemcsak ígéret volt, hanem hitvallás is:

Vissza fogja állítani gyári állapotára.

Nem volt alku. Nem volt számolgatás.
A szimpátia és ez a kijelentés elég volt. A néni felajánlotta, hogy enged 20 000 forintot az árból, de Gergely nem fogadta el. Már a papírokat írták. Így menekült meg a C180.

A felújításhoz donor autót vásároltak. Ami nem kellett bele, azt továbbadták – és ekkor indult el valami egészen különleges. Ismerősök, ismeretlenek keresték meg őt alkatrészért, tanácsért, segítségért. Gergely pedig segített. Cserélt, adott, megmutatott.

Szép lassan kialakult róla egy kép:
ő az, aki tudja ezeket az autókat.

Ahogy az idő engedte, egyre mélyebbre ástak a típusban. Nem csak a W202-t, hanem a hozzá kapcsolódó Mercedes-világot is megismerték. Nem könyvekből, nem fórumokról – hanem a gyakorlatban, csavarokon, hibákon, megoldásokon keresztül.

2019 tavaszán Gergely mégis úgy érezte: jó a C180… de kevés.
Eladta. Egy fiatal srácnak, aki annyira beleszeretett az autóba, hogy a képek alapján látatlanban el akarta utalni az árát. Gergely nemet mondott. Az autó el volt téve – és aki megveszi, annak érte is kell jönnie.

Ezután következett egy W210 320 CDI, ahogy egy barát fogalmazott: szívmotivációs vásárlás. A használat során azonban sorra jöttek a problémák. Javítás javítás hátán, míg végül megszületett a döntés:

bukó ide vagy oda, mennie kell – W202 kell, mert az jó.

Még azon a nyáron érkezett egy C240 Elegance, amit Gergely nagyon megszeretett.

2021-ben viszont megpróbált „észszerű” lenni. Jött egy Focus 1.6 TDCi. Egy hónapig. Nem volt rossz autó – csak nem az ő világa.

Ezután egy kifogástalan állapotú W203 220 CDI következett. Patika volt. Szép volt. Műszakilag hibátlan. De hiányzott belőle az a megfoghatatlan érzés, amitől egy Mercedes több lesz egyszerű közlekedési eszköznél. Végül egy gyerekkori barát volt főnöke vette meg, aki a mai napig nagy becsben tartja.

Gergely ekkor már pontosan tudta, mit keres.
W202-t. Hathengerest. Automatát.

Meg is találta. Egy facelift előtti példányt, kissé elhanyagolt állapotban, 170 000 kilométerrel. Az ár 800 ezer forint volt, de az autó messze nem volt olyan állapotban. A tulajdonos számára szerelem volt, de nem értett hozzá, a szerelők sorra becsapták. A halála után, a covid alatt az autó évekig állt és pusztult.

Gergely nemet mondott az árra.
A család visszakérdezett: akkor mennyit ér?

Nem akart mondani összeget. Nem akart megbántani senkit.
A néni azonban ránézett, és csak ennyit mondott:

– A papa autója magánál meg tud újulni. Látom magán.

Gergely kimondta: 600 ezer.
És elhozta az autót.

Rengeteg munka következett. Idő, türelem, odafigyelés.
De amikor elkészült, ott állt egy Mercedes, pontosan olyan, amilyennek egy 170 ezer kilométeres példánynak lennie kell.

És ekkor vált világossá:

nem mindig az a legfontosabb, milyen autót vezetünk.
Hanem az, melyiket mentjük meg.

👉 A történet folytatódik…
A csillag még mindig ott van az orron.
És még mindig mutatja az utat. ⭐

Retrovasak.hu

The post A CSILLAG VONZÁSÁBAN – Amikor a hűség már nem kérdés, csak döntés appeared first on Retrovasak.hu.

Egy ilyen pillanat volt az is. Egy rossz mozdulat, egy kicsit több gáz, egy kicsit kevesebb ész – a bal eleje bánta. Megjavítottuk, mert az autót nem hagyjuk cserben, főleg nem azt, amelyik addig annyi mindent adott. Fényezésre viszont már nem futotta. Akkoriban a munkahelyemen egyre nőttek az elvárások, a fizetés meg csak csökkent. Volt olyan hónap, amikor egy métert sem volt pénzem menni vele, mégis ott állt a ház előtt. Minden reggel ránéztem, és tudtam: nem a pénz hiányzik igazán, hanem az út.

A család persze aggódott.
– Miért nem veszel egy normális kis dízelt? – hangzott el egyre gyakrabban.
Én meg csak hallgattam. Mit lehet erre mondani? Hogy ez nem közlekedési eszköz? Hogy ez már több annál? A csillagot néztem az orrán, és próbáltam hinni, hogy majd jobb lesz.

2009 őszén aztán elfáradtam.
Nem egyik napról a másikra. Szépen, lassan. Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy már nem vitatkozik. Csak bólint. Elcseréltem egy 9 éves, Opel-motoros dízel Astrára. Papíron logikus döntés volt. A valóságban viszont rideg. Öt hónap alatt 600 ezer forintot nyelt el, én pedig egyre mélyebbre süllyedtem. Amikor végül kimondtam, hogy vigye innen valaki, nem érdekel mennyiért, valójában nem az Astrától akartam megszabadulni, hanem attól az érzéstől, hogy rossz helyen vagyok.

A hirdetéseket böngészve akkor 230 ezer forintért volt a legolcsóbb W123-as. Az lett a cél. Egy kapaszkodó. Az Opel végül 310 ezret hozott, és közben felbukkant egy bordó W201 200D automata. Nem volt szerelem első látásra, inkább olyan csendes igen. Megnéztem egy másikat is… az rom volt. Így maradt a bordó.

És maradt öt évig.

Ma már tudom: ritka az ilyen kapcsolat. Nem volt izgalmas, nem volt hangos, nem volt gyors. De mindig indult. Mindig hazahozott. Hűségesebb autóm soha nem volt. A mai napig sajnálom, hogy nem maradhatott velem. Megérdemelt volna egy nyugodt, békés nyugdíjas kort.

2015-ben újra megmozdult bennem valami.
Hiányzott a 124-es érzés. Az az utazás, az a nyugalom, az a „megérkeztem” érzés. Pénz nem volt egy jóra, így lett egy „egész jónak hitt borzalom” egy ismerőstől. Ők sem ismerték igazán, alfások voltak, más világ. Én pedig megint hittem.
A K-Jetronik katasztrófa volt. Az egész autó egy tákolt túlélő. De az akarat erősebb volt, mint a józan ész.

Még abban az évben eladtam. Bukóval.
Plusz melókat vállaltam, és épp annyi összejött, hogy megvehessek egy W210 250 TD-t. A kínálat alsó feléből való volt, de összességében nem rossz. Csak azt a fagyállót kellett gyanúsan gyakran utántölteni. 2016 januárjában aztán eljött a vég. Hengerfejes lett. Nagyon.

Egyetlen hétvégém volt megoldani.
Vettem egy 200 ezer kilométeres motort egy jóbaráttól. És ment tovább. Egy ideig. Egészen 2017-ig, amikor az infra rendszer döntött úgy, hogy elég volt. Nem vette el a kulcsot. A ház előtt ragadtam, félig kitekerve a kormányt.

Egy miskolci öreg mester azt mondta:
– Megcsináljuk.

Tréler, szétszedés, új E.Z.S., új kulcs. Öröm. Remény.
Egy hónap múlva újra ugyanaz.
– Adatvesztés. Erre nincs garancia.

Addigra viszont már túl sok mindent éltem át vele. Olvastam, tanultam, kérdeztem. Az öreg mester felvilágosított, én pedig eldöntöttem: megoldom én.
Hónapokig kerestem a megfelelő indítószettet. Utolsó esély. Ha nincs, eladom alkatrésznek.

Aztán írt egy srác. Automata váltós szett.
Nem érdekelt. Megvettem. Beszereltem. Indult!
Elindultam… max fordulat 1200. 😀

Aztán egy véletlen kuplungcsúsztatás. Egy pillanatra felpörgött.
Ez már remény volt.

Végül megfejtettem. Automata szett manuálisba. És vissza.
Ennek híre ment. A telefonszámomé is.
Naponta csörgött a telefon. Idegenek hívtak. Kérdeztek. Segítséget kértek.

És segítettem.
Mert tudtam, milyen érzés ott állni egy autó mellett, tanácstalanul.

Mire minden működött, furcsa üresség maradt bennem.
Mint egy rossz házasság után, amikor már nincs harag, csak csend.
Eladtam.

De az eladásból barátság született.
Nem az első… és nem is az utolsó.

👉 Hamarosan jön a 3. rész – érdekes fordulatokkal, új utakkal és új csillagokkal. ⭐

Roskó Gergely története folytatódik…

Retrovasak.hu

The post A CSILLAG VONZÁSÁBAN – Törések, hűség és a visszaút keresése appeared first on Retrovasak.hu.

Az első kombi 1949-ben gördült le a szalagról – a legendás 203-as. Akkor még alig ismertük ezt a kategóriát. Az autó vagy szedán volt, vagy teherkocsi – de a Peugeot már akkor is máshogy gondolkodott. Létrehozta a Commercialt az öt üléssel, és a hosszabb tengelytávú, három üléssoros Familiale változatot. Ez volt az a pillanat, amikor a francia márka elindította saját kombihagyományát – praktikusság, stílus és megbízhatóság kéz a kézben.

A 203-as nemcsak a városokban, hanem a világ végén is megállta a helyét. Gondoljunk csak bele: 15 ezer kilométer Párizsból Fokvárosba 17 nap alatt, és még Afrikában is csak 900 kilométerenként kellett megállni tankolni… nem semmi, ugye?

A stafétabotot a 403-as vette át, immár a Pininfarina által rajzolt karosszériával. Ez a modell már igazi Peugeot-klasszikus lett: tágas, tartós, és tele volt apró, de szerethető részletekkel – például a hátsó ajtók, amelyek 90 fokban tárultak ki, vagy a teljesen lehúzható hátsó ablakok. A legendás Columbo hadnagy is egy ilyennel járta Los Angeles utcáit – még ha nem is kombival, hanem kabrióval.

A 404-es, a 204-es, majd a 304-es mind tovább fűzték a sikerszériát – utóbbi például már elöl hajtott, keresztben beépített motorral, ami akkoriban bátor újításnak számított. A Peugeot mindig is szeretett egy lépéssel előrébb járni.

Aztán jött az 504-es – talán az egyik legkarakteresebb francia autó. Robusztus megjelenésével, hosszú rugóútjaival és három üléssoros kombi változatával igazi világjáró lett. Afrikában ma is tisztelettel ejtik ki a nevét, hiszen olyan helyekre is eljutott, ahová más autó még csak gondolatban sem mert volna.

A ’80-as évek derekán az 505-ös vette át a szerepet, hatalmas tengelytávval és két köbméteres raktérrel – ha volt kombi, amibe tényleg minden belefért, akkor ez az volt. Család, kutya, sátor, bicikli? Simán.

A hátsókerék-hajtástól búcsút intve érkezett meg a 405-ös, amely nemcsak Év Autója lett, hanem a Párizs-Dakar rally hőse is – kétszer is nyert a legendás Ari Vatanennel. Egy igazi munkásautó, sportos lélekkel.

A 406-os pedig már-már sztár lett: a Taxi filmek hőse, és az ausztrál rekordtulajdonos, amely egy tankkal tette meg a 2348 kilométeres távot. Ki mondta, hogy a dízelek unalmasak?

És akkor jött a 206 SW, ami már a kisautók világába hozta el a kombizás örömét – mégis tágas volt és szerethető, a formája meg igazán játékosra sikerült.

A 307 SW aztán megmutatta, hogyan lehet a kompakt kategóriában három üléssort és panorámatetőt varázsolni – igazi francia térvarázslat. A Peugeot itt is kétféle utat kínált: klasszikus Break, vagy üvegtetős, hétüléses SW – attól függően, ki mire vágyott.Ma sincs okunk panaszra: a 308 SW talán az egyik legszebb kombi a piacon, ráadásul van hibrid, plug-in, dízel, sőt, elektromos változatban is – ki mondta, hogy a praktikum unalmas?

A csúcson pedig ott az 508 SW PSE – egy vadállat sportkombi, 360 lóerővel és összkerékhajtással, aminek minden porcikája azt üzeni: „én nem csak családi autó vagyok, hanem élménygép is”.

A Peugeot kombik története nemcsak autókról szól, hanem élethelyzetekről, emlékekről, utazásokról, családokról. Egy-egy ilyen kombiban benne volt egy generáció teljes hétköznapja – és ez az, amit semmilyen adatlap nem tud visszaadni. Csak egy jól megőrzött régi fotó… vagy egy újra feltűnt példány a veterán találkozón.

Ha van kombis emléked, oszd meg velünk, és ne feledd: az igazi Peugeot kombik nemcsak a múlt részei – hanem örök klasszikusok.

Peugeot.hu

The post Peugeot kombik: amikor a csomagtér nem csak hely, hanem életérzés volt appeared first on Retrovasak.hu.

Szombat reggel 7-8 körül elég ritkán szoktam ünnepi hangulatba kerülni, ám minden évben van egy nap, amikor széles mosollyal az arcomon gurítom le a hétvége első kávéját Biatorbágyon, a Gyöngyvirág utcában. A hatalmas parkoló idén is megtelt élettel, autók százai, motorok tucatjai és látogatók tömegei lepik el ilyenkor a vasútállomás melletti területet, micsoda születésnapi ajándék ez a RetróVasaknak! Nézzük is meg közelebbről, hogy miről szólt ez a nap…

Gondoltam megvárom a fél kilences lángost, ám még el sem jutottam a döntésig, hogy a sajtos-tejfölösre, vagy inkább a kapros-juhtúrósra essen a választásom, már láttam, hogy Schnell Feri bácsi megérkezett a Trabi kombijával, aminek tetejére egyből fel is pattintotta a pirosra festett koponyás-tülkös installációt. Mindig a kétütemű kisördög az első, természetesen a parkoló első helye is az övé, az lenne a furcsa, ha nem így történne. Mire észbe kaptam, már a bejáratnál álltam, két rendőr Lada gurult felém, igazoltatás helyett azonban megúsztam kedélyes integetéssel és egy gyors útbaigazítással.

Innentől kezdve nem nagyon volt megállás, villámgyorsan megtöltöttük a helyszín belső felét, volt, hogy egyszerre nyolcan álltak sorban a képzeletbeli kapunál, a vége valahol a körforgalomnál volt, és még mindig csak fél tíz környékén jártunk.

Tizenegyre ki is tehettük volna a megtelt táblát, ekkorra már volt időm néhány karikát szaladni az autók és motorok között, hiszen Icu és Dani is befutott segítségnek, és Feri bácsi is lelkesen osztogatta a találkozós matricákat, amik addigra már erősen megfogyatkoztak. Ez nem is csoda, hiszen bőven 250 fölött volt a teljes létszám, már ami a járműveket illeti, a felhozatal pedig csodálatosan vegyesre sikerült.

Kelet és nyugat tökéletes barátságban megfért egymás mellett (Zaporozsecek egy Opel GT szomszédságában…csak hogy egy látványos példát említsek), nem mellesleg a tengerentúli nagyvasak is szép számmal képviselték az amerikai álmot. Én tényleg csak kapkodtam a fejem, gyerekként a játékboltban éreztem hasonlót. Itt egy Maserati Biturbo, ott egy Cadillac Fleetwood, amott meg egy csodás Wartburg-csoportosulás, előtte nem sokkal egy Mini gurul el a már tavaly is látott Robur mellett, akinek amúgy a gazdájával sosem sikerül találkozni, bármennyire is próbálkozom.

Ha már Robur, rajta kívül volt még egy nagyra nőtt érdekesség, a leginkább exportra készült Ikarus 553. Nagyjából fehér holló ritkaságú, szuper kis lakóbusz-jellegű, függönyökkel, tolóablakokkal és kényelmes fotelekkel ellátott, szögletesre faragott kivitel.

Időnként lefelé is érdemes volt pillantgatni, a „Mákos bejgli” feliratos hámot magán viselő kutyus ugyanis szakértői pózolással nézegette a kiállított járműveket, egy kislány pedig pedálos Moszkvicsával vitte körbe a plüss pandáját.

A biatorbágyi rendőr-Lada a Magirus gépjárműfecskendő szomszédságában idén is szolgálva és védve karikázgatott gyerkőcökkel és szülőkkel, én pedig nagyjából ezen pillanatok metszete környékén éreztem, hogy maximálisan megérte minden egyes szervezéssel töltött perc – ahol ilyen hangulat van, ott gond egy szál sincs. Azzal a lendülettel vissza is indultam a parkoló egyik végéből a másikba, közben egy elektromos Puli 2E-nek még gyorsan kerítettünk 220-at, majd átsuhantam a motorok között, végül benéztem Mészáros Zoli játékkiállításos pavilonjába is – ő egyébként egy Mercedes 300SL-24 csomagtartójában szállította ki a Legókat a találkozóra.

Örömmel láttam, hogy partnereink is megtalálták a közönségüket, Dusterek, Vitarák, Peugeot, Renault és Skoda SUV-k rótták fáradhatatlanul a köröket, Nagy Dani autóversenyző pedig egy Hyundai i30n-ről tartott némi fejtágítást a nagyérdeműnek.

A délutánba a RetróVasak 2018-as kalandautójának, a Škoda 105S-nek az átadójával vágtunk bele. Mint ahogy azt már a napokban bővebben is kifejtettem, nyertesünk, Varga Ádám örömteli mosolyok társaságában vette át a forgalmit és a kulcsokat. A Škoda-kaland egészét felidézve és legjobb pillanatait kiemelve búcsúztunk el a közel egy éven keresztül tartó, élménydús túrákkal tarkított időszakunktól, ha esetleg bármelyik részletéről lemaradtatok volna, javaslom, kattintsatok ide.

Néhány Illés, Bee Gees, valamint Michael Jackson dallal később előadásokkal folytatódott a program. Ezúttal is tucatnyi jármű mutatta meg magát, többek között Perger Zoli Dacia Taxija, vagy Tarnai Zsolt 1502-ese, de az SL Klub tagjai is elmesélték masszív paripáik történetét a beszélgetéseket vezető Tordai Istvánnak és a közönségnek egyaránt.

Időközben szépen elfogytak a tombolaszelvényeink is, a 15 órára meghirdetett sorsolásra már egy darab nem maradt, nem is véletlenül, a főnyereményünk ugyanis egy tűzpiros Babetta volt. Az érdeklődés a rendezvény végéhez közeledve sem hagyott alább, a központi részen, ahol a sorsolást is tartottuk, egyre inkább egy szombat délutáni piknikké kezdett alakulni az összkép, mindenki körbeállta-ülte a kis mopedet, melynek végül Szabó Anna örülhetett.

A fél kilences lángosnak végül 17 ezer lépéssel és nyolc órával később ülhettem neki. Hölgyek, urak, ilyen szülinapi bulija csakis a RetróVasaknak lehet, örök élmény volt! Köszönjük mindenkinek, aki akár autóval, akár motorral, vagy látogatóként megtisztelte a rendezvényünket, jövőre egészen biztosan folytatása következik!

Továbbá nagyon szépen köszönjük a szervezésben, illetve a lebonyolításban résztvevők segítségét is, a rendőröknek, polgárőröknek és az orvosi csapatnak pedig azt, hogy idén is vigyáztak ránk!

2019-ben találkozunk, addig is olvassátok a retrovasak.hu-t, sok-sok érdekes járgánnyal futunk neki az ősznek is, jövőre pedig jön a Dacia-kaland!

Mint minden évben, idén is rengeteg fotó készült a találkozóról, ám mivel az összefoglalóban a megjelenési lehetőség korlátozott, ezért válogattam nektek egy mappányi remek képet, melyeket ide kattintva érhettek el. Kérlek, máshová ne töltsétek fel őket, köszönöm!

Bense Róbert

Köszönet a fotókért Janoch Ábelnek, Tóth-Fekete Tamásnak, valamint Bikali Sándornak!

A rendezvény támogatói: Duna Autó Zrt., Fábián Kft., Fortuna Bt., A Paksi Kávé, Autó Triplex Kft. – Renault Budakalász

The post Ilyen volt a III. RetróVasak Találkozó appeared first on Retrovasak.hu.

The post Olvasói galéria – Zemplinska Sirava találkozó 2015 appeared first on Retrovasak.hu.

The post Olvasóink küldték – retró galéria appeared first on Retrovasak.hu.

The post Olvasóink küldték – retró galéria appeared first on Retrovasak.hu.