Az 1950-es évek végére a három nagy amerikai gyártó mindegyike más design elemekben látott fantáziát. A MOPAR-ok az uszonyos trendet követték, a General Motors márkái a mértéktelen krómfelületekre esküdtek, míg amennyire csak lehetett, Fordék ki akartak maradni a versengésből. Ha MOPAR rajongó vagy, olvasd el a Chrysler 1957-es palettájáról írt cikkemet, ha pedig a GM az eseted, olvass tovább.

Chevrolet Impala

Az ’58-as modellévre a Chevrolet-kat teljesen áttervezték, már nem is hasonlítottak az ’55 és ’57 között gyártott szériákra. Ebben az évben jelentek meg az ikerlámpák, ráadásul az autó orrára tekintetes hűtőrácsot illesztettek. Az Impalák formaterve szinte egyezett a választék többi tagjáéval, viszont ezek 3-3 hátsó lámpát, míg az olcsóbbak 2-2-t kaptak.

További újdonságnak számított, hogy ebben az évben vált önálló típussá az Impala, előtte a Bel Airek sportmodelljeinek jelzője volt. Az ’58-ban kizárólag kétajtós, B-oszlop nélküli hardtop kupé és kabrió kivitelben rendelhető csúcsmodellt 20 féle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni, melyek legfürgébbike az 5.694 köbcentis Super Turbo-Thrust V8-assal és 3 sebességes kézi kormányváltóval szerelt változata volt.

Ez a motor-váltó páros 280 LE és 481 Nm nyomaték leadását tette lehetővé, ami egy 193 km/h-s csúcssebességet tett lehetővé. 8,4 mp alatt gyorsult állóhelyből 100-ra, átlagfogyasztása 22,3 liter körül lehetett. Persze a sportos Corvette-ek ennél nagyobb teljesítményre is képesek voltak, viszont ebben a listában nem szerepelnek, mert rájuk a design-osztály nem „krómozta túl” őket.

Pontiac Bonneville

Akárcsak a Chevrolet-kat, ’58-ra a GM eggyel drágább márkájának autóit is áttervezték. A két márka formaterve némileg hasonlít egymásra, viszont a Pontiac kasztnija jóval díszesebb, ráadásul ami külön érdekesség, hogy a tanksapkát, a bal hátsó lámpák mögé rejtették el.

1958-ban a Pontiac csúcsmodellje a kétajtós hardtop és puhatetős kabrió kivitelben rendelhető Bonneville volt, amit a következő évben az újonnan megjelenő Catalina váltott le. Az Impala és Bonneville kupé érdekessége, hogy az opciónális légkondi esetén a légbeömlőt a hátsó szélvédő fölé illesztették.

Ebben az évben a Bonneville-eket ötféle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni, ami a vele párhuzamosan gyártott Impalák választékának negyede volt. Erőforrás tekintetében egy lehetőség létezett, ami egy 6.041 köbcentis V8-as változat volt, aminek a teljesítménye a porlasztók és váltók függvényében változott. A legerőteljesebb változat 310 LE-s és 542 Nm-es volt, amit a GM 4 sebességes Hydra-Matic automatájával párosítottak. Csúcssebessége 208 km/h volt és 8,6 mp alatt érte el a 100-a tempót. A nagyobb motor, teljesítmény és automataváltó ellenére a Bonneville átlagfogyasztása 20,3 liter volt, ami 2 literrel kevesebb, mint a fentebb ismertetett Impaláé.

Oldsmobile 98-as széria

A belépő szintű luxusautók esetén a GM már nem vacakolt a sportos modellek önálló névadásával. Az Olds csúcsmodelljei a 98-as széria tagjai voltak, amiket az ’58-as modellévre teljesen átterveztek. A széria érdekessége, hogy ezeket az Olds-okat kezdték „krómmobil”-ként gúnyolni, majd idővel a kifejezés a Gm többi márkájának típusaira is ráragadt.

Az ’58-as Olds-ok hatalmas krómozott lökhárítókat és hűtőrácsot kaptak, ráadásul az első lámpákból egy krómozz lángcsóva is hátrafelé nyúlik. Mi több, a géptest hátsó részletén megfigyelhetőek az un. „gitárhúrok”, a tanksapkát pedig a bal uszony lámpája mögé rejtették.

Az ’58-as Ninety-Eight kabriókat kétféle 6.075 köbcentis V8-assal és kizárólag 4 fokozatú Hydra-Matic automata váltóval látták el. A legerőteljesebbek 312 lovasak és 563 newtonosak voltak, csúcssebességük 189 km/h volt. Gyorsulása némileg elmaradt a Chevrolet és Pontiac-étől, 10,1 mp alatt érte el a 100-as tempót –ezért én nem hibáztatnám, mivel a puhatetősök öntömege is meghaladta a 2,1 tonnát.

Buick Roadmaster

Akárcsak az Olds, a Buick sem teketóriázott a sportos csúcsmodellek egyedi jelölésével. A Buick legolcsóbb modellje a Special volt, amit a Century és Super követett, majd a választék csúcsán a Roadmaster helyezkedett el. Ez utóbbiakat két- és négyajtós, B-oszlop nélküli, illetve puhatetős kabrióként is lehetett rendelni.

Az ’58-as Buickok még az Olds-oknál is több krómot kaptak. Mi több, a gyártó olyan büszke volt a 160 darab krómozott négyzetből összeállított hűtőrácsra, hogy saját nevet is adott neki: Fashion-Aire Dynastar Grille.

A Roadmaster kabriók legjobban felszerelt változatait egy 5.957 köbcentis V8-assal és egy 3 sebességes Flight-Pitch-Dynalow automata váltóval látták el. A 300 lóerős és 542 Nm-es erőforrás 7,7 mp alatt gyorsította a 2,2 tonnás kabriót 100 km/h-ra, csúcssebessége 186 km/h volt. Igaz, a Roadmaster kabrió lombább volt, amint a nála olcsóbb Chevrolet-ek és Pontiac-ok, viszont jóval több extrát is kapott, amik sokat dobtak az autó öntömegén.

Cadillac Eldorado Brougham

Az előző négy autóval ellentétben a Cadillac esetén nem egy sportkupéról vagy kabrióról, hanem egy limuzinról ejtünk szót. A Cadillac már az ’50-es évek eleje óta gyártotta az Eldorado kabriókat, amik a paletta legprominánsabb tagjai voltak. ’56-tól kupé formájában is elérhetővé vált, ami a Seville jelzőt kapta, a kabriókat pedig Biarritz néven árusították.

1957-ben jelent meg a limuzin változat, amit a következő év végéig kínáltak. Mivel az Eldorado Brougham még a Rolls Royce-oknál is drágább volt, alig pár száz darabot adtak el. Emiatt ’58-ra nem is tervezték át őket, ebben a modellévben is az ’57-es formatervvel szerelték.

Az Eldorado Broughamok hasonlítanak a jóval olcsóbb Sixty Special limuzinokra, viszont azok eltérő oldalsó krómdíszítést kaptak. A legkönnyebben arról lehet őket megkülönböztetni, hogy míg a Sixty-k hátsó ajtajai előrefelé nyíltak, addig az Eldorado limuzinok hátsó ajtajai hátrafelé nyíló, un. „öngyilkos ajtó”-s elrendezést kaptak.

Ezt a luxusautót kizárólag egy 6,0 literes V8-assal és egy 4 sebességes automata váltóval szerelték. A 335 lovas és 542 newtonos motor 11,3 mp alatt érte el a 100 km-s tempót – ha belegondolsz, ez egy 2,5 tonnás autóhoz képest nem rossz. Csúcssebessége 200 km/h volt.

Azon túl, hogy az alapfelszereltség magába foglalta a szervót, fékrásegítőt, elektromos ablakokat, automata váltót, bőrüléseket és légkondit, az Eldorado Brougham olyan extrákkal is rendelkezett, amik még 70 évvel később is hatalmas szónak számítanak. Ilyen például a három féle báránybőr kárpitozás, a kesztyűtartóba rejtett minibár, vagy az ahhoz mellékelt ezüst poharak, amik mágneses talpat kaptak.

Ha ez még nem lenne elég, az elektromosan nyíló csomagtér ajtó, az aranyozott toll, a bőrkötésű jegyzetfüzet, egy üveg Arpege Extrait De Lanvin parfüm és teljes pipere szett is a csomag részét alkotta.

Mit gondolsz, a fenti öt krómozott batár közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A túl sok króm sosem elég: A General Motors 1958-as csúcsmodelljei appeared first on Retrovasak.hu.

Az 1950-es évek első felére a Chrysler márkáinak formaterve már bőven elavultnak számított. A négy gyártó modelljeiről köztudott volt, hogy megbízható, strapabíró autók, ám megjelenésük elmaradt a korszak ideáljaitól, ami az eladásokon is érezhető volt. Természetesen a Chrysler nem törődött bele a piaci részesedése csökkenésébe, ezért felkérte a korszak egy sztár formatervezőjét, Virgil Exnert, hogy tervezze újra a Plymouth, Dodge, DeSoto és Chrysler arculatát.

Exner 1954-ben leplezte le a Forward Lookra keresztelt vonalvezetői irányzat első képviselőit, amiket a következő modellévben sorozatgyártásba állítottak. Mi több, 1955-ben az Imperial önálló márkává vált, így a Chrysler felvehette a versenyt a Cadillac-kel és Lincolnnal.

A Forward Look hatalmas visszhangot váltott ki, az USA többi gyártója is alkalmazni kezdte az új formatervezői megoldásokat. Az ’50-es évek amerikai autói alacsonyak, szélesek és hosszúak voltak, a géptestek uszonyokban teljesedtek ki. Sajnos a trendet az évtized végén már nem lehetett tovább fokozni, a design osztályok a szögletesebb idomok felé fordultak. Exner ezt nem vette jó néven, az új formatervezői irányzat képviselőit a „kopasztott csirke” jelzővel emlegette, ami az uszonyok eltűnésére, vagy azok csökevényes maradványaira utalt. Egyes állítások szerint bosszút akart állni a Chrysleren, és szándékosan olyan autókkal állt elő, amik csak keveseknek tetszenének. Emiatt a korai ’60-as évek MOPAR-jaira gyakran szokták azt mondani, hogy ezek „Exner bosszúi”.

Ebben a cikkben összegyűjtöttem az 1961-es modellév Chrysler-márkás autóit. Az alábbi modellek az egyes gyártók csúcsmodelljei voltak.

Plymouth Fury

A Fury elsőként, mint a Belvedere sportkupé változata jelent meg a Plymouth palettáján. 1959-ben önálló típussá vált, amit az 1970-es évek végéig több generáción át gyártottak. A ’61-es modellévű autók megjelenését kissé áttervezték, az uszonyokat rakéta emlékeztető hátsó lámpaburák váltották fel. Személyes vélemény: Engem a ’61-es Plymouth-ok hűtőrácsa nagyon emlékeztet a mai Lexus-ok elejére.

A ’61-es Fury-kat két- és négyajtós limuzin, illetve kabrió kivitelben is lehetett rendelni. Kombi változatai is léteztek, amik Sport Suburban néven szerepeltek a katalógusokban. Motor és váltó terén 10 lehetőség létezett, ráadásul a SonoRamic V8-as 6,3 literesre növekedett. Természetesen az automaták továbbra is a MOPAR-okra jellemző nyomógombos megoldással készültek, amiket a kormány bal oldalára illesztettek. A puhatetős kivitelek 6,9 mp alatt érték el a 100-as tempót, csúcssebességük 197 km/h volt.

Dodge Dart Phoenix

A ’61-es Dodge-ok átmenetet képeztek az uszonyos és szögletes formatervi megoldások között. Ebben az évben a Dart volt a hazai piac legerősebb, legjobban elszerelt modellje, amit három felszereltségi szinttel lehetett rendelni – közülük a Phoenix volt a legmagasabb kényelmi szintet nyújtó változat.

A Dart Phoenixek a választék csúcsát jelentő D-500 fantázianevű, 5.113 köbcentis V8-as motorral érkeztek, ami 305 lóerő leadására volt képes, amit a 3 sebességes Torqueflite automata nyomógombos váltóval szereltek. A kabriók csúcssebessége 197 km/h volt és 7,9 mp alatt gyorsultak állóhelyből 100-ra! Érdemes megemlíteni, hogy a Dart-széria tagjai az alacsonyabb árkategóriás Dodge-októl némileg eltértek, ami a laposabb uszonyokon is megfigyelhető.

DeSoto Adventurer

Az ’50-es években a DeSoto volt a Chrysler egyik legnépszerűbb márkája, ám a hirtelen hozott sok rossz döntés miatt az évtized végére be is csődölt. Az anyacég már a ’60-as modellévben meg akarta szüntetni, viszont a belépő szintű luxust jelentő MOPAR túlrendelte magát alkatrészekkel, így a Plymouth-szal azonos évben alapított cég egy évvel tovább húzta.

Már a ’60-as DeSotók is kissé áttervezett, átcímkézett Chryslerek voltak. Akárcsak az egy kategóriával elitebb márka modelljei, a DeSotók is kaptak uszonyokat – az igazat megvallva mindegy is volt, hiszen a széria termelésének leállítása után a DeSoto meg is szűnt. Mivel az előző évről fennmaradt alkatrészkészlet kimerülőben volt, az utolsó DeSotókat Chrysler alkatrészekkel „vegyítve” szerelték, mondhatjuk, „gyári sufnituning” megoldást alkalmaztak. Azoknak a vásárlóknak, akiknek már nem tudtak DeSotót adni, Chryslereket ajánlottak fel.

A Chrysler felismerte, hogy már nem tudja megmenteni a leányvállalatot, ezért ’61-ben már csak egy modellt, az Adventurert kínálta, amit két- és négyajtós, B-oszlop nélküli, un. hardtop kivitelben lehetett rendelni. Az 5,9 literes V8-ast a 3 sebességes Torqueflite automata nyomógombos váltóval párosították, összesen 265 lóerő leadására volt képes. Még a nehezebb, lomhább hardtop limuzinok is 8,2 mp alatt érték el a 100 km/h-t és akár 182 km/h-val is száguldhattak.

Chrysler 300G

A Chrysler 300-as betűszériája hatalmas sikert aratott, a számozás 1961-re ért el a „G”-ig, ezeket a sportmodelleket kétajtós kupé és kabrió kivitelben lehetett rendelni. Ha kicsit részletesebben is megnézed az alábbi képet, láthatod, sok hasonlóságot mutat az előbbieknek emlegetett DeSotóval.

Ezt a korai izomautót négyféle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni, melyek mindegyike V8-as volt. A legerősebb, 6.771 köbcentis motort a megszokott Torqueflite váltóval párosították, melyek együttes munkája 400 (!) LE leadását tette lehetővé. Állítólagos újkori csúcssebessége 217 km/h volt és 7,7 mp alatt gyorsult 100-ra. Ehhez egy pofátlan, 28,7 literes fogyasztás társult, ami még az ’50-es évek Amerikájában is soknak számított – a 18-20 liter még teljesen megszokott volt.

Imperial LeBaron

Gyakran hisszük, hogy a retró korszak valamikor a ’90-es években bukkant fel elsőként, gondoljunk csak például a ’91-es Nissan Figaróra és a japán gyártó további Pike autójára. Az igazság az, hogy a Chrysler már ’61-ben is bemutatott egy sorozatgyártású formatervet, ami a ’30-as évek autózását próbálta utánozni: a ’61 és ’63 közötti Imperialok első lámpáit a géptesttől függetlenül szerelték a kasztnira, a hátsó lámpákat sem integrálták a géptestbe. Az uszonyok még jelen voltak, ám a következő két modellévben egyre kisebbé váltak, majd teljesen el is tűntek.

Ha azt hiszed, hogy ez a bizarr megjelenésű Imperial megjelenése idején is megosztónak számított, akkor jól gondolod – értelmet nyer az „Exner bosszúja” kifejezés. A luxusgyártó megrendelései hatalmasat zuhantak, ráadásul a minőségükkel is nagy bajok voltak.

Az Imperial fennállásának ideje alatt három modellt szerelt: A fapados luxusmodell a Custom volt, amit a Crown követett, majd a választék csúcsán a LeBaron helyezkedett el. A fenti képen látható példány is a full extrás kategóriába tartozik, mi több, ez egy un. „Southampton” kivitel, ami annyit tett, hogy nem volt B oszlopa.

A LeBaronokat egy 6.771 ccm-es V8-assal látták el, amit a Torqueflite váltóval szereltek. A legerőteljesebb változatok 350 lovasak voltak, még a 2,3 tonnás limuzinok is 9,3 mp alatt érték el a 100 km /h-s tempót, ráadásul 197-tel is száguldhattak. Ahogy ez egy V8-as tanktól várható, falánk jószág volt: átlagfogyasztása 24,5 liter volt.

Mit gondolsz, a fenti 5 MOPAR közül neked melyik a kedvenced? Melyik a legbizarrabb megjelenésű? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A kopasztott csirkék bosszúja: Az 1961-es modellév MOPAR-jai appeared first on Retrovasak.hu.

Miután a Chrysler-konszern felkérte a korszak egyik sztár formatervezőjét, Virgil Exnert, hogy tervezze át az 5 márka minden modelljét, az 1955-ös modellévben a MOPAR-ok hatalmas sikert arattak. A Plymouth, Dodge, DeSoto, Chrysler és Imperial választékában szerepeltek a legfrissebb vonalvezetésű járgányok, amiket rövidesen a többi gyártó is „koppintani” kezdett.

Az ’57-es modellév autóiról szóló cikk sikere miatt úgy döntöttem, hogy megírom annak folytatását. Az amerikai sorozat 6. részében az 1960-as modellév Chrysler-márkás csúcsmodelljeiről olvashatsz. Lássuk is őket!

Plymouth Fury

A Plymouth legjobban felszerelt, legsportosabb modelljének történetéről egy önálló sorozatot is indítottam, így ezt a modellt csak érintőlegesen ismertetem. Röviden: A ’60-as modellévre a Plymouth-okat teljesen áttervezték, motor- és váltókombináció terén 12 lehetőség létezett!

A legizmosabb Fury-k egy 6.286 köbcentis, 330 lovas, 576 newtonos V8-as erőforrást kaptak, ami a kabrió kiviteleket 7,3 mp alatt gyorsította 100-ra. Csúcssebessége 199 km/h volt, átlagfogyasztása 26,0 liter körül lehetett. Mivel a Plymouth kombijai önálló szériát alkottak, hivatalosan Fury kombi nem létezett. A sportmodell puttonyos megfelelője a Sport Suburban volt, amiket szintén 12 féle motor- és váltókombinációban lehetett rendelni.

Dodge Dart Phoenix

A Dart az 1960-as modellévben vált önálló típussá, a hazai amerikai piacon három változata létezett. A Dart Seneca a Ford Fairlane-nel, a Plymouth Savoy-jal és Chevroet Biscayne-nel, a Dart Pioneer a Fairlane 500-zal, Belvedere-rel és Bel Airrel versengett, míg a csúcsmodell Dart Phoenix a Galaxie-val, Fury-val és Impalával szállt ringbe.

A sportos Dart Phoenix-et négyféle motor- és váltókombóval lehetett rendelni, melyek legerőteljesebb változatait az 5.913 köbcentis D-500 Ram Induction fantázianevű V8-assal szerelték. A váltásért a Chrysler 3 sebességes Torqueflite nyomgombos automataváltója felelt.

A 310 lovas és 590 newtonos nehézvas 7,5 másodperc alatt érte a 100-as tempót, csúcssebessége 198 km/h volt. Nem meglepő módon a hatalmas motorhoz nagy fogyasztás társult, a több mint 1,7 tonnás B-oszlop nélküli hardtop kupék 26,8 litert is elszürcsöltek 100-on.

DeSoto Adventurer

A DeSoto a Chrysler egyik „ősi” márkája volt, amit még maga Walter Chrysler a Plymouth-szal egyidejűleg alapított. Akárcsak a többi MOPAR, az 1950-es években a DeSoto is a legdesignosabb amerikai autók egyike volt, ám az évtized végi piaci és árazási baklövések miatt a spanyol hódtóról elnevezett cég alig pár év alatt csődbe is ment.

Mi több, a gyártás utolsó két évében, vagyis az 1960-ban és 1961-ben szerelt DeSotók Chrysler koppintások voltak. Kis háttérinfó: A Chrysler már 1960-ban be akarta fejezni a DeSotók gyártását, ám túl sok alkatrészt rendeltek, így egy évvel meghosszabbították a márka életét. Az utolsó példányok esetén, ha már nem volt elég alkatrész, a munkások Chryslerek alkatrészeivel pótolták azokat. Akiknek nem jutott ’61-es DeSoto, az kompenzációképp egy Chryslert kaptak.

Mindezek ellenére a ’60-as Adventurerek nagyszerű sportmodellek voltak. Motorválaszték terén egyedül egy 6.277 köbcentis V8-assal volt rendelhető, amit egy 3 sebességes Torqueflite automataváltóval párosítottak.

Az erőteljesebb Power Charge hardtop kupék 330 lóerő és 576 Nm-nyi nyomaték leadására volt képes. Százas gyorsulása a Dodge-énál némileg lomhább volt, az Adventurer csak 8,1 mp alatt érte el a 100 km/h-s sebességet. Ennek ellenére fogyasztása némileg magasabb volt, 27,1 litert is elpusztított 100-on.

Chrysler 300F

Ha összeveted a fentebbi DeSoto és alábbi Chrysler képeit, láthatod, hogy a hűtőrácsot leszámítva a két sportautó szinte egyezik. A Chrysler „300-as betűszériás” modelljei elsőként ’55-ben, a C-300-asok formájában bukkantak fel, amiket a következő gyártási évben a 300C-k követtek.

A modellévenkénti ráncfelvarrások miatt nem csak az autók formatervei, de azok teljesítménye és „betűjelölése” is változott. A Chrysler 1960-ban ért el a széria hatodik tagjához, a 300F-hez.

A 300F-eket egy 6.771 köbcentis V8-ast kaptak, amit vagy egy Torquflite automataváltóval, vagy egy 4 sebességes kézi váltóval szereltek. Az alapmodellek 375 lovasak voltak, az erőteljesebb példányok 400 lóerősek voltak. Ez utóbbiak 7,6 mp alatt érték el a 100-as tempót, csúcssebességük 212 km/h volt. Összesen 1.217 hardtop kupé és kabrió kivitel készült, így ritka gyűjtői daraboknak számítanak.

Imperial Le Baron

A ’60-as modellév legelitebb MOPAR-jai, az Imperialok közül is a Le Baron volt a legdrágább, legerőteljesebb, legjobban felszerelt modell, amit a Custom és Crown modellek követtek. Akárcsak az ’57-es modellek esetén ezeket is lehetett „Crown Imperial” kivitelben rendelni.

Ez annyit jelentett, hogy a Chrysler egy kész Imperialt Olaszországba hajóztatott, amit a Ghia meghosszabbított és a vásárló egyedi igényei szerint szereltek fel. Ez utóbbiakból alig néhány példány készült.

A ’60-as Le Baronokat háromféle motor- és váltókombóval lehetett rendelni. Az erőforrás mind a három esetben egy 6.771 ccm-es V8-as volt, amit egy Torqueflite váltóval párosítottak. A különbségek a teljesítményeikben rejlettek. A legfürgébb modellek 350 lovasok és 637 newtonosak voltak, amik 9,5 mp alatt gyorsultak 100-ra. A hardtop limuzinok a 198 km/h-s csúcssebességet is elérték.

Mit gondolsz, a ’60-as modellév példái közül Neked melyik az eseted? Inkább a sportos Plymouth-ok és Dodge-ok, vagy az amerikai-olasz luxus limuzinok az eseteid? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 5 MOPAR, avagy az 5 legvadabb uszonyos 1960-ból, amerikai sorozat 6. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Ha amerikai autókról van szó, én nagyon is MOPAR párti vagyok, főleg ha az ’50-es évek modelljeiről van szó. Ebben az évtizedben a Chrysler márkái voltak az USA legdesignosabb közúti rakétái, közülük is az ’57-es példányok a legkülönlegesebb darabok – szerintem. Lássuk is őket!

Előszó

Miután a Chrysler-konszern felkérte a korszak egyik sztár formatervezőjét, Virgil Exnert, hogy tervezze át az 5 márka minden modelljét, az 1955-ös modellévben a MOPAR-ok hatalmas sikert arattak. A Plymouth, Dodge, DeSoto, Chrysler és Imperial választékában szerepeltek a legfrissebb vonalvezetésű járgányok, amiket rövidesen a többi gyártó „koppintani” kezdett. Az ’57-es modellév is hasonló sikereket ért el!

Plymouth Belvedere

Kezdjük is a Chrysler legolcsóbb márkájával, a Plymouth-szal, és annak csúcsmodelljével, a Belvederrel. A „Belvedere” jelölés elsőként, mint a Cranbrookok kétajtós hardtop változatának megnevezése bukkant fel. 1955-ben önálló típussá vált, a Fury megjelenéséig a gyártó legjobban felszerelt modelljei voltak.

Akárcsak a többi ’57-es Plymouth, a Belvedere-ek is hatalmas sikert arattak. Ennek oka a nagyszerű reklámkampány, melyben a legmegfizethetőbb MOPAR-márka a „Suddenly it’s 1960”, vagyis a „Hirtelen 1960-at írunk” szlogenre épített.

Azon túl, hogy ez nagyon hangzatos volt, de ha úgy vesszük igaz is volt: A Plymouth meg akarta tartani az alsó árkategóriában elnyert vezető design-szerepét, így ’57-ben az 1960-as modellévre szánt formatervet kezdte gyártani.

Az ’56-os modellév autóitól a következő évi modellek már jelentősen eltértek, ami magába foglalta a teljes géptest designjának áttervezését. Az ’57-es Belvedere-eket hagyományos és B-oszlop nélküli kupé, limuzin, kabrió és kombi kivitelekben lehetett rendelni.

Erőforrás tekintetében többféle sor-6-os és V8-as motor közül lehetett választani, amit kézi és automata kormányváltóval is párosítottak. A legjobban felszerelt modelleket a „Fury” csomaggal látták el, melyek 4,9 literes motorja 235 lóerő és 414 Nm-nyi nyomaték leadására voltak képesek.

Dodge Custom Royal Lancer

Akárcsak a Plymouth-okat, az ’57-es modellévre a Dodge-okat is teljesen áttervezték. Megjelenésük sokkal alacsonyabb, szélesebb és elnyújtottabbá vált, ráadásul nagyon jól megfigyelhető rajtuk a kibontakozó űrkorszak króm- és uszonymániája.

Ebben az évben a Dodge csúcsmodelljei a Custom Royal Lancerek voltak, amiket a kombi kivételével az előbbi Plymouth Bevedere-ekkel megegyező kivitelben lehetett rendelni. Az alapmodellek a Super Red Ram V8-ast és egy 3 fokozatú kézi váltót kaptak. A Custom Royal Lancerek az erősebb D-500-as motorral is rendelhetőek voltak, amiket 3 sebességes kézi, illetve 2 és 3 fokozatú nyomógombos automatával is lehetett rendelni.

A legerőteljesebb változatok 310 lóerő és 475 Nm-nyi nyomaték leadását tették lehetővé. Az 5,3 literes V8-as 9,5 mp alatt gyorsította a közel 1,8 tonnás géptestet állóhelyből 100 km/h-ra. Átlagfogyasztása 23,4 liter körül lehetett, csúcssebessége 198 km/h volt.

DeSoto Adventurer

Akárcsak az előző két márka, az ’57-es modellévre a DeSotókat is teljesen áttervezték. A csúcsmodell Adventurert. A kétajtós B-oszlop nélküli hardtop kupé változaton túl már kabrió kivitelben is elérhetővé vált, viszont továbbra is csak a megszokott fekete-fehér-arany színkombinációban volt rendelhető.

Mind a kupé, mind a kabrió „Kalandort” kizárólag egy 5.650 köbcentis V8-as motorral és a Chrysler 3 sebességes TorqueFlite nyomógombos automata váltójával lehetett rendelni. Mindez 345 lóerő és 529 newton nyomaték leadására volt elegendő, ami egy nagyon jó érték, hiszen 8,6 mp alatt gyorsult állóhelyből 100-ra, ráadásul csúcssebessége is meghaladta a 200 km/h-t! A hatalmas motorhoz és teljesítményhez természetesen hatalmas fogyasztás társult, kb. 24,1 litert szürcsölt el 100 km-en.

Chrysler 300C

A Chrysler 1955-ben vágott bele sportosabb modelljeinek formatervi megkülönböztetéséhez, ami a 300-as „betűszéria” megszületéséhez vezetett. 1957-re ért el a „C” modellhez, ami megjelenésében és teljesítményében bőven eltért az előző évi 300B modelltől.

A 300C-t kizárólag kétajtós hardtop kivitelben lehetett rendelni. Motor terén is csak egy lehetőség létezett, ami egy 6.435 köbcentis V8 volt, amit 375 és 390 lóerős változatokban forgalmaztak. Váltó terén is csak egy opció volt, ami egy 3 sebességes automata volt.

A 6,4 literes erőforrás 8,2 mp alatt gyorsította az 1,9 tonnás géptestet 100 km/h-ra, legnagyobb sebessége 216 km/h volt – ezek nagyon jó értékeknek számítanak! Fogyasztás terén bőven nem szerénykedett, átlagfogyasztása 26 és 27 liter között lehetett.

Imperial LeBaron & Crown Imperial

Elérkeztünk a legdrágább MOPAR-okhoz, az ’55-től önálló luxusgyártóként működő Imperialhoz. A cég termelésének első két évében az Imperial modelljei áttervezett, feltupírozott Chryslerek voltak, ám ’57-re végre teljes új, saját formatervet kaptak.

Az Imperial legmegfizethetőbb luxusautója a Custom volt, amit a Crown követett. A tömegtermelt fényűzés csúcsát a Le Baronok jelentették, ám felettük is létezett egy magasabb kategória. Ha az ügyfél nem volt elégedett a csúcsmodellel, az egyéni igényei szerint összeállított Crown Imperialt is rendelhetett. Ez annyit jelentett, hogy a Chrysler egy „alap” LeBaront Olaszországba szállított, amit a Ghia dolgozói szétvágtak, meghosszabbították, illetve több olyan extrát is szereltek bele, ami még a LeBaronokon sem volt fellelhető. Ilyen például a C-oszlop és hátsórész vinyl borítása.

Az ’57-es LeBaronokat egy 6.345 köbcentis V8-as motorral szerelték, melyhez egy 3 sebességes nyomógombos automata váltót csatlakoztattak. Közös munkájuk 325 lóerő és egy elképesztő 583 newtonos nyomaték leadását tette lehetővé, ami 10,3 mp alatt gyorsította 100-ra a 2,2 tonnás gépet. Csúcssebessége 192 km/h volt, átlagfogyasztása 23,7 liter körül lehetett – A Crown Imperialok esetén ezek az értékek eltértek.

Mit gondolsz, Virgil Exner és a Forward Look formatervi irányzat 1957-es példái közül Neked melyik az eseted? Inkább a sportos Plymouth-ok és Dodge-ok, vagy az amerikai-olasz luxus limuzinok az eseteid? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 5 MOPAR, avagy az 5 legvadabb uszonyos 1957-ből, amerikai sorozat 5. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A háború lezárását követően az USA ismét engedélyezte a személyautók gyártását. A kezdeti időszakban a független gyártók előnnyel indultak a konszernekkel szemben, viszont az ’50-es évek közepére-végére már nem tudtak lépést tartani.

A legtöbb önálló márka, mint például a Kaiser és Tucker lehúzták a rolót, míg a túlélés reményében mások egyesültek. Ez persze nem mindenkinek sikerült, a Packard az ’50-es évek végén, a Studebaker 1966-ban gyártotta le utolsó autóját.

A Studebakerhez és Packardhoz hasonlóan az ikonikus Hudson Hornet gyártója és a „Kenosha Cadillac” becenéven emlegetett Nash is egyesült. Az új céget American Motors Corporationre nevezték (AMC), ami egy jó ideig Rambler néven forgalmazott autókat.

Annak ellenére, hogy mind a két alapító nagysikerű, elismert márka volt, az utód Ramblerek már kevésbé voltak azok. Célcsoportja a legolcsóbb árkategória vásárlói voltak, többnyire csak a Chevrolet-ékkal és Plymouth-okkal vehette fel a versenyt. A múlt század Ramblerjei sokszor vicc tárgyát képezték, még az egyik kedvenc gyerekkori mesémnek, a Louie életének is volt egy epizódja, ami édesapja leharcolt R logójú limuzinját mutatta be.

Szerencsére a ’60-as évek végén az American Motors megszűntette a Rambler márkát, ami esélyt adott a cég hírnevének javításához. Az AMC márkás autók már sokkal elismertebbek voltak, közéjük tartozik például az AMC Eagle is.

Térjünk is vissza az ’50-es évek második felébe. Az ’59-es modellévben a legjobban felszerelt Rambler az Ambassador volt, majd a Rebel következett. Őket az inkább európaias Rambler American követte, majd a sort a Metropolitanok zárták.

A korszak elvárásai szerint a Rebelt sor-6-os és V8-as erőforrással is lehetett rendelni, ráadásul négyajtós, B-oszlop nélküli „hardtop” limuzin és kombi kivitelben is elérhető volt. Ez előbbiek a „Country Club Hardtop”, utóbbiak a „Cross Country” jelzést kapták.

A B-oszlop elhagyásának célja a kabriózás érzetének keltése volt, ami akkoriban egy drága extrának számított. A cikk képein látható példányt például hagyományos, B oszlopos géptesttel szerelték, viszont díszítettsége és kéttónusú festése azt sugallja, hogy egy jól felszerelt modellel állunk szemben.

Szerintem az ’59-es Rebel V8 egész pofás, viszont nem tudok elsiklani afelett, hogy ez a formaterv már a megjelenése idején is elavultnak számított. Azért ez egy olyan korszakban, mikor a gyártók modellévente állnak elő új designnal, elég nagy gondot jelent.

Igaz, a formaterv 2-3 évvel korábban még újszerű lett volna, az már csak plusz adalék, hogy több elemet a korábbi Chevrolet-ekről másoltak. A hűtőrács és orrszerkezet az ’56-os Chevrolet-ek, az uszonyok az ’57-esek „újragondolt” megfelelője. Azt viszont nem értem, hogy ha a Rambler a konkurens márkát koppintotta, a tanksapkát miért nem rejtették el a stílusosan baloldali uszonyban.

Annak ellenére, hogy az autó külseje a korábbi Chevrolet-eket utánozza, belterét a Hudsonök és Nash-ek kedvelt megoldásai, illetve azok frissítései dominálják, például a korábbi Nash-ekre jellemző fiókszerű és méretű kesztyűtartóval látták el őket.

Ahogy az autó kéttónusú fényezése is utal rá, ezt a példányt számos gyári extrával látták el. Többek között ide sorolható a szervó, rádió és a 3 sebességes Flash-O-Matic nyomógombos automataváltó is. A fentebbi középső képet jól megnézed, 3 pedált láthatsz, pedig automata váltót kapott.

Ez hogy lehet? A gáz és fék melletti pedálra taposva a rádió sávjai között lehetett váltani. Ezt a bizarr, szokatlan megoldást a GM fejlesztette ki, az automata Buickokon már kb. ’53-ban is opcionális extra volt.

További, ám már saját Nash-Rambler fejlesztésű érdekesség az ággyá alakítható két üléssor – mint alapfelszereltség. A Nash ezt már 1950-ben az Airflyte széria esetén is kínálta, ami kifejezetten népszerű volt az utazó ügynökök, szabadba vágyók/ kempingezők és fiatal szerelmesek körében.

Az ’59-es modellévben a Rebeleket sor-6-os és V8-as motorral lehetett rendelni, ami a típusjelölésben is szerepelt: Rambler Rebel Six és Rebel V8. Ezt a példányt az erősebbik, 4.099 köbcentis V8-as változattal szerelték, ami 215 lóerő és 353 Newton nyomaték leadását tette lehetővé.

Ezt az autót a fentebb említett 3 sebességes Flash-O-Matic automatával szerelték, viszont 3 sebességes kézi váltóval is lehetett rendelni. Csúcssebessége 170 km/h volt és 9,5 mp alatt érte el a 100-as tempót.

Az ’59-es Rambler Rebel formaterve már megjelenése idején is elavult volt, ráadásul amerikai viszonylatban a márka presztízse a KGST modelljeihez hasonlítva nagyjából a Zaporozsecével és Trabantéval mérhető össze.

Ennek ellenére, a Rebel egy nagyszerű ár-érték arányú autó volt, amit ha kizárólag helyváltoztatás céljából vettél volna meg, nagyon jól teljesítette volna a feladatát. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az alacsony árkategóriában versengett, így több olyan kiegészítőt, pl. rádió, óra, többtónusú festés, kellett az alapcsomaghoz adni, vagy legalábbis olcsóbban adnia, ami a Chevrolet és Plymouth modelleken drága extrának számított!

Mit gondolsz, ha Te 1959-ben olcsó családi autót akartál volna venni, Te a Ramblert választottad volna, vagy inkább a Chevrolet, Plymouth, Ford és Studebaker modelljei közül válogattál volna? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

A típus fontosabb adatai röviden

Az alábbi adatok a cikkben bemutatott példányra vonatkoznak!

• Márka és típus: Rambler Rebel V8
• Kivitel: 4 ajtós (B oszlopos) limuzin
• Gyártási év: 1959
• Formaterv használata: 1959
• Öntömeg: 1.570 kg
• Szállítható személye száma: 6
• Motorelrendezés és térfogat: 4.099 ccm-es V8
• Váltó típusa: 3 sebességes Flash-O-Matic nyomógombos automata
• Maximálisan leadott lóerők száma: 215 LE
• Maximálisan leadott nyomaték: 353 Nm
• Csúcssebesség: 170 km/h
• 0 – 100-as gyorsulás: 9,5 mp
• Átlagfogyasztás: 17,5 liter /100 km

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post V8-as Zaporozsec Amerikából: 1959 Rambler Rebel V8 | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Kövesd te is a Klasszik Kasztni Youtube csatornáját!

The post A MERKÚR-tól sem érkezdett szebb Trabi: Egy 1988-as Trabant 601 kalandos története appeared first on Retrovasak.hu.