Gergő:
A Ladát 2018-ban vásároltam egy idős nénitől, aki azért adta el, mert már nem bírta vezetni, ugye semmilyen szervo nincs benne, így ez okozott esősorban nehézséget neki. Az akkor 35 éves autónak ő volt az egyetlen tulajdonosa. Látszott a nénin, hogy nehéz szívvel engedi el az autót, de azóta is jelentkezem nála, hogy pl. levizsgáztattam az autót, vagy most ezt a nagy utat is megírtam neki. Mindig örömmel fogadja és örül neki, hogy máig rója az utakat szeretett autója. A mostani úttal kapcsolatban mikor írtam a néninek, azt hitte, hogy modernizáltam a kocsit, légkondi stb. Nagyon meglepődött, amikor visszaírtam neki, hogy semmi nincs rajta alakítva, minden az eredeti.

Az olaszországi út pedig egy spontán, igazából nem tervezett út volt. Amikor családom elutazott nyaralni a Balatonhoz, mindig lementem hozzájuk egy napra, reggel mentem a Ladával, este pedig jöttem. De most Olaszországba mentek. Jött egy kósza gondolat, milyen meglepetés lenne, ha egyszer csak beállítanék. Kedden lefoglaltam egy kempinghelyet, mondom ha nem megyek, maximum ennek az ára veszik el, de ha mégis elindulok, akkor lesz hol aludnom. Sikerült elcserélnem a munkahelyemen a pénteki műszakomat, így a szerda esti meló után fél 12 körül indultam útnak.

Autópályán eddig is mentem a kocsival, sőt Szlovákiába és Ausztriába is kimentem vele, de azért 1100 km az nem kevés. Így nem hajtottam nagyon a jószágot, 90-100 közötti tempót mentem vele sík úton. Persze emelkedőn visszalassult, lejtőn akár belendült 110-re is, de gyönyörűen haladtunk az úti cél felé. Gyönyörű tájakon át vezetett az út, Szlovénián át mentem Olaszországba.

Aztán a szlovén-olasz határon megijedtem. A határon félreállítottak és odajött két illetékes. Kérték a vezetői engedélyem, kérdezték hová megyek, majd megdicsérték a kocsit: „very nice car”. Aztán jó utat kívántak. Megnyugodva folytattam tovább utamat immáron az olasz autópályákon. A hőmérséklet egyre emelkedett, aminek a kocsi annyira nem örült a hosszú emelkedőknél, de ezt az akadályt is sikeresen vette.

Mivel nem rohantam, többször azért megálltam egy kicsit mozogni, pihenni, így délután 3 körül érkeztem meg Pisától délre, Marina di Cecinába. Persze a család meglepődött, de örömmel láttak. Persze készítettem egy-két képet a helyszínen is, legyen bizonyíték rá, hogy a kocsi valóban ott járt!

Nem maradtam sokáig, szombat reggel már indultunk. Családom ment át Firenzébe, illetve mellé Pratoba, gondoltam velük tartok és majd éjszaka indulok haza. Így is történt, bár az odaút sem volt egyszerű a kocsinak, helyenként a hegyen 15%-os emelkedőn át vitt a mellékút, ami a melegben azért jelentett kihívást a kocsinak, helyenként 1-es fokozatban kellett menni. Pratoban aztán egy zebránál még egy postás hölgy kis triciklivel nekem is jött. egy pici horpadás lett a az eredménye a csomagtartónál, legalább van szemmel látható emlék is az útról 😆.

Szombat este indultam útnak vissza Magyarországra, gondoltam, ha idáig sem volt semmi probléma, ezután miért lenne, és szerencsére és a kocsinak hála így is történt, minden probléma nélkül vasárnap délután hazaértem Budapestre.

Aztán pár nap múlva megyek a kocsival, és este nézem, mindkét tompított kiégett 🤣 A hosszú út után ezeket kellett kicserélnem, de ennyi.

Nagyon élveztem ezt a pár napot, igaz nagyon fárasztó volt, nem sokat pihentem, hosszú volt az út, de minden pillanatát élveztem. A családommal töltött időt is, meg az utat is a Ladával.

Ja és még annyi, hogy soha nem használtam még semmilyen modern navigációs rendszert. Most is, előre kinéztem az utat, egy papírra leírtam milyen irányba, milyen úton kell menni, és a nagyapámtól örökölt 1982-es papír térképet vittem még magammal az útra. Én is meglepődtem, hogy egy esetben sem mentem rossz irányba, bár néha elbizonytalanodtam, jó úton vagyok-e, de valahogy minden esetben szerencsém is volt, a jó irányba mentem mindig 😃

Ha neked is van hasonlóan izgalmas, nosztalgikus vagy éppen megható történeted a szeretett autódról, ne tartsd magadban – küldd el nekünk az info@retrovasak.hu címre, hogy a Retrovasak közössége is együtt élhesse át veled a pillanatot!

Retrovasak.hu

The post Lada, szerelem, Olaszország – avagy hogyan lett egy spontán ötletből a nagy kaland appeared first on Retrovasak.hu.

Gondoltam akkor legyen Cafe-racer, de láss csodát sokan megszóltak, annak nem ilyen a kormánya!

Hát persze, hisz ez egy gyári Renthal Cross kormány! Mibe? Egy Schwalbeba? Gyorsgázkarral?

Igen!!!

Mivel elmaradt az AMTS így maradt időm egy Diófa lábtartó elkészítésére, melyben szintén szerepet kaptak apró, de igen jelentős dolgok, ha a kinézetet nézzük. Mert jobban csillog mint, egy Stradivali!(Zenekedvelők elnézést a hasonlatért!)

Kapott még Jägermeister szelepsapkát, meg összeadva kb 15 cm ültetést. Mindezek után a klasszikus kinézet(amitől már jól elrugaszkodtam…) megtartása végett kapott egy szép krómos belső rezós kipufogót. Amitől plusz a direkt szürőtől és a gyorsgázkartól iszonyatosan veszi a levegőt…Mindene restaurálva lett inkább, bár mielőtt ismét megszólnának, nagyon sok figyelem lett fordítva a lehető legtöbb új dologra és nem felújításra.Így helyesbítenék….

Még hosszas órákat tudnék pötyörészni minden egyébről.

a többi fotót itt nézheted meg: VW & Schwable

Kövess minket az Instagramon is:
RetróVasak Instagram

Csatlakozz a retrovasak.hu olvasói club csoportba te is:
RetróVasak olvasói club

The post VW Caddy és a Schwable története – Zsóka István appeared first on Retrovasak.hu.

Az ember mire is gondol, ha meghallja a Fiat márkanevet? Általában a Punto, a Tipo, Panda és stb modell jut eszébe. Pedig a Fiatnak létezett sport változata is, méghozzá vagány is. ez nem más, mint a Fiat Coupé. Nem valami gyakori kis hazánkban. Viszont egy kevés azért van. Egy ilyan autóval közlekedhet büszkén Pusztai Tomi. Ő egy 1998-as fekete példányt hajt, ami ráadásul a 20v Turbo modell. Ezt az autót aztán sokan megnézik és 20 éves létére egy mai autóval is simán felveheti a versenyt.

The post Fiat Coupe Turbo appeared first on Retrovasak.hu.

Még a tavalyi Balaton kerülés utáni napon felmerült, hogy a következő alkalom lehetne két napos. Szállás után nézünk, ahol én vállalok egy kis bográcsban készített vacsorát, és emellett/ezután jut idő sokat beszélgetni, majd némi alvás után másnap megkerüljük kicsiny országunk nagy tavát. Így is lett. Balatonfüredet vettük célba, ez nagyjából egyforma távolságra van Budapesttől, ahonnan hárman indulnak, és az én kis falumtól is.

Tavaly is sokat szereltem indulás előtti nap, idén arra gondoltam, kitakarítom a karburátort – aminek amúgy semmi baja -, ne hogy útközben esetleg galibát okozzon, elvégre két éve nem nyúltam hozzá. A vége az lett, hogy egész nap próbáltam indítani a motort a – kétszer is – kitakarított karbival. Végül a gyújtáson is állítottam, cserélgettem gyertyákat, pipát, mire valahogy beindult. Nem volt sok időm tesztelni, mentem vele néhány kilométert, aztán leállítottam és újra indítottam. Beindult. Letakartam. Kész.

Mentem és előkészítettem a holnapi pusztapörkölthöz mindent, hogy a bográcsba már csak bele kelljen dobálni. Összepakoltam a holmimat is, törölköző, fogkefe, váltás ruha, stb.

Régóta terveztem már, idén végre sikerült kiviteleznem a fecskére egy egyedi csomagtartó rendszert, azaz oldaldobozt a család jobblétre szenderült mosógépének borító lemezeiből. Reggel hatkor megtömtem a holmimmal, és 6:34-kor nekivágtam az útnak Balatonfüred felé. A tavalyi túrával ellentétben most nem kellett időre mennem, így menetlevelet sem írtam – pedig a srácok mosolyogva kérdezték.

Az időjárásra utólag mondhatjuk, hogy kegyes volt hozzánk, mert bár volt pár csepp eső, Sümegen pedig novembert idéző köd, emellett 15°C, mégsem áztam el, és nem fagytam meg, ahogy a többiek sem. Az útburkolat amolyan magyaros volt, tehát hullámvasút random gödrökkel, s ami még fűszerezte az egészet, az a Sümeg és Balatonfüred között húzódó dimbes-dombos szakasz. Volt, ahol hatvannal gurultam lefelé, és olyan is, ahol lehet, hogy gyalog hamarabb fölértem volna.

Ahogy terveztem, elsőnek érkeztem a lefoglalt szállásra, ahol – hála a segítőkész szállásadónak – mindenben kaptunk segítséget, így megkezdhettem a vacsora előkészületeit. Volt bogrács, így nem kellett teknősbéka módjára motoroznom, hátamon a sajátommal. Bár a kollégák szerint a fejemre is dobhattam volna, és akkor otthon hagyhatom a sisakot. A rendelkezésre álló tűzifa jócskán elázott az előző napokban aláhullt égi áldás következtében, de sikerült tüzet csiholnom az edény alá.

Három óra magasságában érkezett a fővárosi delegáció, azaz Peti a sokat megjárt S51B-vel, s vele Norbi egy S53 Sperberrel, ami elég ritka madár idehaza, ráadásul önindítós, valamint Dávid, aki a legfiatalabb tagja volt a csapatnak, ennek ellenére talán a legidősebb motorral érkezett, egy Star-ral. Székesfehérvártól jött velük Józsi is a piros enduróval.

A délutáni főzőcske során érkezett egy barátunk autóval, ő is Peti, akinek ez a túra most nem fért bele a munkája miatt, de a társaságnak nem tudott nemet mondani, így vacsorázni és éjszakázni ő is eljött. Valamint az est díszvendégeként érkezett Tamás, akinek külön örültünk, hiszen öreg róka létére sokunkat látott már el elektromos téren hasznos tanácsokkal. Sajnos nem maradt sokáig, de azt hiszem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy megtiszteltetésnek vettük látogatását.

Amíg főtt a pörkölt, alaposan levizslattuk egymás masináját, megbeszéltük az úton gyűjtött tapasztalatokat, miegymást. Késő délután aztán a vacsora mellett és után kinyílt a dumaláda, beszélgettünk egy jó nagyot késő estig. Megvitattuk a másnapi indulást is, útvonalat, találkozási pontokat, hiszen Laci és Lajos idén is elkísér minket egy darabon.

Itt ki kell térnem egy kicsit arra, hogy hol számoltuk el magunkat. Azért terveztük idén két naposra a túrát, hogy legyen idő beszélgetni minden egyébről, ne csak a motorokról, hogy egy kicsit jobban megismerhessük egymást. Igen ám, de ugyebár adott a közös pont, a Simson – legyen akármilyen típus -, és erről mindenkinek volt bőven mondanivalója. Szóval nem jutottunk sokkal közelebb a célhoz, ellenben alapos, mindent átfogó kurzuson vehettünk részt, hiszen műszaki tapasztalatokat cseréltünk, valamint külön kiemelném Norbit, aki talán a legmélyrehatóbb ismereteit osztotta meg velünk a szerelésről, karbantartásról. Valamint Petit, akivel fölösleges vitatkozni, ha típusismeretről, gyártástörténelemről van szó. Éjfél is elmúlt, mire aludni tértünk, de muszáj volt, hiszen reggel időben akartunk indulni. Lefekvés előtt még kipakoltuk az asztalt és a padokat a pavilonból, a motorokat pedig a helyükre állítottuk. Reggel azért látszott, hogy az akció nem volt hiába. Néhány csepp esett ugyan éjjel, de így mindenki száraz nyeregre ülhetett föl.

A reggel napsütéssel indult, ahogy az időjósok jelezték. Peti hajnalban indult vissza autóval Kőszegre. Lassan mindenki előkerült, megreggelizett, összepakolt. Elbúcsúztunk a szállásadónktól, aki biztosított minket arról, hogy ilyen elvetemült csapatot még nem látott, és a kapuból integetett utánunk. Még Füreden tankoltunk és kávéztunk, aztán elindultunk Keszthely irányába – merthogy ezúttal az óramutató járásával ellentétes irányban haladunk -, így határozott a csapat.

Keszthelyen várt ránk a megbeszélt benzinkúton Laci és Lajos – egy sötétzöld S53-assal és egy piros SR50-essel -, valamint belebotlottunk négy fiatal cseh turistába is, akik két szép Trabanttal utaztak éppen. Rövid társalgás és vetkőzés után, már erősebb napsütésben indultunk tovább, immáron heten. Ismét nagy hasznát vettem az oldaldobozaimnak, volt hova tennem a kabátot és az egyéb meleg holmikat.

Balatonszentgyörgyön ebédeltünk, ahol tavaly is, s rövid nyújtózkodás után indultunk tovább. Laci és Lajos innen már visszafelé vették az irányt Vas megyébe, ismét öten maradtunk. Balatonföldváron álltunk meg kis pihenőre, valamint fényképezkedni is, mert a Szép kilátó idén kimaradt. Tartani kellett az időt Keszthelyig. Peti viszont tudott egy helyet a part közelében, ahová felsorakoztattuk a bicajokat pár kattintásra. Olyan kép viszont nem készült sajnos, amin az összes, azaz mind a hét motor egymás mellett látható a Balatonnal egyetemben.

Aki utazott már hosszabb távot kismotoron, az tudja, hogy nem egyszerű nyeregben maradni órákon keresztül, még ha rövid pihenőkre meg is áll az ember. Legtöbbször én voltam a sereghajtó a menetben, így végig láttam, hogy a srácok milyen tornagyakorlatokat végeznek menet közben. Avatatlan szemek biztosan azt hihették, hogy valami amatőr motoros-kaszkadőr csoportot látnak.

Idén is – ahogy talán mindig – a déli parton volt nagyobb a forgalom. Amikor felmerült az ötlet, hogy más lesz az útirány, mint tavaly, aggódtam kicsit, hogy sokszor kell majd balra kanyarodni, mert azt nem szeretek. Motorral meg pláne. Végül megúsztuk minden gond és bonyodalom nélkül.

Az enyingi körforgalom melletti buszmegállóban álltunk meg újra együtt, illetve utoljára is, azon a ponton, ahol tavaly találkoztunk. Itt Norbinak kellett picit szerelni, mert a Sperbernek kiakadt a gázbovdenje a karburátor felől. Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy az előző napi elkapkodott karburátor beállításomnak is beérett a gyümölcse, így minden indulásnál, kivéve a hideg állapotból történő indításokat, gyertyát kellett pucolnom. A túra végére már rutinná vált – sajnos -, hogy rugdaltam vagy tíz-tizenötször, ha nem indult, gyertyapucolás, aztán meg elsőre felpörgött. Mondhatni, én voltam a leggyengébb láncszem ebben a futamban.

Szóval az enyingi körforgalom után Peti, Józsi, Norbi és Dávid együtt mentek tovább Székesfehérvárig, ott Józsi is hazafelé vette az irányt. Én pedig Balatonfűzfő irányába haladtam, és megálltam egy már tavalyról ismerős benzinkúton. A délután már eléggé kezdett előre haladni, és választanom kellett: Balatonfüred után azon az úton megyek haza, amelyiken jöttem, vagy visszagurulok Edericsig, és onnan Sümegen át a megszokott útvonalon hazáig.

Nehéz kérdés volt ez, mert bár az út rövidebb a Balatonfüred-Nagyvázsony-Sümeg vonalon, ám sok meredek és kanyargós szakaszt tartalmaz, aminek nem biztos, hogy a fecském örülne. Azon a lejtőn, amelyiken 60-al gurultam lefelé, elképzelésem se volt, hogyan kapaszkodna föl a motor. Lehet, hogy eme akadályok miatt időben ez a lehetőség sem lenne rövidebb. Ha Ederics felé megyek, akkor mindenképp sötétben érek haza, és majdnem másfél Balaton-köröm lesz. Szóval megtankoltam, megkajáltam, és hopp, nyeregbe. Irány Ederics.

A srácokkal 40-45km/h között tartottuk a tempót a túra folyamán, ezt meghálálják ezek a kis gépek. Nincsenek túlhajszolva, azt szokták mondani, ezzel a sebességgel lemegy a Simson a térképről is. Hát én most drasztikusan megemeltem az utazósebességet, és 46-48km/h-val repesztettem, ahol csak tudtam. Balatonfűzfő és Sümeg között meg sem álltam. Balatonedericset elhagyva észleltem a sötét felhőket, és kaptam is pár cseppet. Aztán mikor elállt, beértem egy erdős szakaszra, ahol állt a víz az úton. Sok leesett hirtelen, de szerencsére pont lekéstem róla. Meglepődtem kissé, mikor Sümegre értem, ahol száraz volt minden. Az ellenszélnek hála, én is.

Már a 8-ason voltam, amikor rendesen kezdett sötétedni. Kám-nál, amikor letértem a 8-asról, már szinte besötétedett. Ekkor már kénytelen voltam reflektorral menni, mert az izzó tompított szála feladta a harcot. Persze ez a megveszekedett 6V így sem képes napfelkeltét varázsolni, de kibírta hazáig. Balatonfűzfőtől hazáig egy nagy rohanásnak éreztem az egészet, annak ellenére, hogy menet közben órákban számoltam visszafelé az időt. Este fél tízkor álltam meg a ház előtt, összesen 488km után, ami a két napot illeti.

Mindenki épségben hazaért, mondhatjuk, jól sikerült az idei, 2020-as kiruccanás, immáron két nap alatt. Ha így folytatjuk, és jól számolok, akkor öt év múlva egy hetes fesztivállá érik ez a túra. Persze ez csak vicc, de a fene tudja. A tavalyi túra is egy tavaly előtti viccből kerekedett ki.

cikk/fotók: Varga Krisztián

The post A második felvon(ul)ás appeared first on Retrovasak.hu.