Az állatokról elnevezett cikksorozat első három részében madarakról, az előzőben pedig halakról és vízi állatokról elnevezett klasszikusokról olvashattál. Ma ismét három olyan autót mutatok Neked, melyek nevét a vízi világ ihlette.

Plymouth Barracuda, 1964-1966

A Studebaker Avanti és Pontiac GTO megkezdődött az amerikai izomautók korszaka, amiből a legtöbb gyártó ki akarta venni a részét. Közéjük tartoztak a MOPAR-ok, a Chrysler-konszern 1964-ben mutatta be a sportos Plymouth Barracuda első generációt, amit 3 éven át gyártottak. A széria nagy sikert aratott, az 1973-as olajválságig három generációja, az évenkénti ráncfelvarrás miatt pedig számtalan formaterve jelent meg.

Az első generációs Barracudákat a Virgil Exnert és a Forward Lookot leváltó, a korábbinál szögletesebb vonalvezetést preferáló Elwood Engel és Milton Antonick vázolta fel. Érdekesség, hogy a Chrysler Engelt a Fordtól csábította el, ő tervezte a Lincoln Continentalok negyedik generációját.

Az 1964 és 1966 között gyártott Barracudákat az A platformra építették, amin a kompakt Valianttal osztozott. Ebben a három évben a tengeri ragadozóról elnevezett típust 2,8 és 3,7 literes sorhatossal és 4,5 literes V8-assal is lehetett rendelni.

Az autó teljesítménye mellett a tervezők a részletekre is nagy figyelmet fordítottak. A Chrysler a Pittsburgh Plate Glass közreműködésével fejlesztette ki a termetes hátsó, hajlított szélvédőt. Az 1,34 m² –es üvegfelület nagy durranásnak számított, ez volt az első sorozatgyártású autó, amit ilyen nagy hátsó üveglappal szereltek.

Chevrolet Nova, 1967-1974

A „Nova” jelölés elsőként 1962-ben a Chevrolet Chevy II-eseken jelent meg, mint a széria legsportosabb modellje. 1967-re a Nova önálló típussá vált, a harmadik generáció tagjait kupé, hatchback és limuzin kivitelben is lehetett rendelni.

’67 és ’74 között a Novákat rengeteg motorral és váltóval lehetett rendelni. A legkisebb a 2,5 literes sornégyes volt, amit a 3,1, 3,8 és 4,1 literes sorhatos követett. Persze V8-as erőforrással is rendelhető volt, a legkisebb lökettérfogatú az 5,0 literes volt, de 5,4L, 5,7L, 5,7L, 6,5L és 6,6 literes változatban is elérhető volt.

Váltók közül is bőven lehetett válogatni. Kétféle kettő és háromsebességes automata és egyféle 3 fokozatú és négyféle 4 sebességes kézi váltó szerepelt a palettán.

Miért került a Nova a listára? Annak ellenére, hogy neve sokakat a szupernóvákra emlékeztet, más jelentéssel is bír. A „nova” angolul egy lazacfélének a neve, ami többnyire Kanadában őshonos. Valószínű, hogy a marketingesek az állatról nevezték el a modellt, mivel a ’60-as évek óta trendivé vált gyors, erőteljes állatokról elnevezni az új sportautókat.

Bertone Pirana, 1967

A Bertone Pirana egy tanulmányautó volt, amit az olasz tervezők az 1967-es Londoni Autószalonon mutattak be. A GT a Jaguar E-type kasztniját és hajtásláncát örökölte, amit kissé átterveztek – emiatt Jaguar Piranának is szokták nevezni.

A frontmotoros, hátsókerekes sportautót a Jaguar 4,2 literes XK sorhatos erőforrásával látták el. Az angol kiállításon olyan sikeres volt, hogy a New York-i és Montreali Autószalonon is bemutatták. Később 2+2-es kupévá alakították, viszont sosem került sorozatgyártásba.

Mit gondolsz, a fenti három közúti kopoltyús közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 közúti kopoltyús, avagy 3 klasszikus, amit halakról neveztek el – 5. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Az állatokról elnevezett cikksorozat előző három részében olyan modellekről olvashattál, amiket különféle madarakról neveztek el. Persze ennél jóval több típus nevét ihlették szárnyasok. Róluk majd a folytatásban olvashatsz, ma a vízi világ ihletadói közül mutatok be Neked hármat.

Opel Manta A, 1970 – 1975

A Manta első szériája 1970-ben jelent meg, nevét az atlanti ördögrájáról kapta. Mivel a múlt század második felében a nyugatnémet gyártó még a General Motors tulajdonában állt, így talán nem is meglepő, hogy több amerikaias formatervi jellegzetességgel bír, ráadásul nevét is az 1961-es Manta Ray tanulmányautóról kapta. A szériát az Egyesült Királyságban Vauxhall emblémával, az USA-ban pedig Buick kereskedésekben forgalmazták.

Az első szériás Mantát öt erőforrással lehetett rendelni. A legerőtlenebb a 60 lovas 1.2S volt, amit a 68, 75 és 90 LE-sek követtek. A legerősebb 105 lovas 1.9E volt. Váltó terén két lehetőség létezett, ami egy 3 fokozatú automata és 4 sebességes kézi váltó volt.

Chevrolet Corvette C2 Sting Ray, 1963-1967

Az első generációs Corvette-tel ellentétben a C2-esek már újfajta sportos megjelenést kapta. A motort az utasok mögé tervezték, a géptestben felhasznált fém tömegét szénszálas panelekkel kompenzálták. A Sting Ray-t, magyarul „ráját”, A korszak egyik legelismertebb tervezője, Harley Earl vázolta fel, ráadásul ez volt az első Corvette, amit szélcsatornában teszteltek.

A C2-eseket modellévente tervezték át, motorválasztéka is folyamatosan bővült. Természetesen rengeteg V8-as változata volt, 5,4 literestől 7,0 literesig lehetett választani. Váltóból három lehetőség volt elérhető: a kétsebességes Powerglide automata mellett 3 é 4 fokozatú manuális váltóval is rendelhető volt.

Az 1967-es csúcsmodellek már 435 lovasak voltak, 5,0 mp alatt gyorsultak állóhelyből 100 lm/h-ra. Legnagyobb sebessége 211 km/h volt.

AMC (/ Rambler) Marlin, 1965-1967

A Ramler a Hudson és Nash egyesülésével jött létre az 1950-es évek második felében. Az új cég az 1906-as évekig használta az új jelölést, majd AMC-re, vagyis American Motors Corporationre változtatta. Így lehetséges, hogy a kardhalféléről elnevezett sportmodell eleinte Rambler, később AMC emblémával került az utakra.

A megfizethető izomautót négyféle motorral és ötféle váltóval kínálták. A leggyengébb erőforrás egy 3,8 literes V8-as volt, ami 155 ló erejével dolgozott. A legerőteljesebb az 5,6 literes, szintén V8-as, 280 lovas változat volt. A MotorTrend ’67-es értékelése szerint a Marlinban és a Dodge Chargerben az volt a közös, hogy az autók a tervezés folyamán félúton megrekedtek. A Marlin nem volt elég kompakt, mint például a Mustang és Camaro, ráadásul közel sem nyújtott akkora luxust, mint mondjuk egy Cadillac Eldorado vagy Buick Riviera.

Mit gondolsz, a fenti három közúti kopoltyús közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 közúti kopoltyús, avagy 3 klasszikus, amit halakról neveztek el – 4. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Az 1950-es évek végére a három nagy amerikai gyártó mindegyike más design elemekben látott fantáziát. A MOPAR-ok az uszonyos trendet követték, a General Motors márkái a mértéktelen krómfelületekre esküdtek, míg amennyire csak lehetett, Fordék ki akartak maradni a versengésből. Ha MOPAR rajongó vagy, olvasd el a Chrysler 1957-es palettájáról írt cikkemet, ha pedig a GM az eseted, olvass tovább.

Chevrolet Impala

Az ’58-as modellévre a Chevrolet-kat teljesen áttervezték, már nem is hasonlítottak az ’55 és ’57 között gyártott szériákra. Ebben az évben jelentek meg az ikerlámpák, ráadásul az autó orrára tekintetes hűtőrácsot illesztettek. Az Impalák formaterve szinte egyezett a választék többi tagjáéval, viszont ezek 3-3 hátsó lámpát, míg az olcsóbbak 2-2-t kaptak.

További újdonságnak számított, hogy ebben az évben vált önálló típussá az Impala, előtte a Bel Airek sportmodelljeinek jelzője volt. Az ’58-ban kizárólag kétajtós, B-oszlop nélküli hardtop kupé és kabrió kivitelben rendelhető csúcsmodellt 20 féle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni, melyek legfürgébbike az 5.694 köbcentis Super Turbo-Thrust V8-assal és 3 sebességes kézi kormányváltóval szerelt változata volt.

Ez a motor-váltó páros 280 LE és 481 Nm nyomaték leadását tette lehetővé, ami egy 193 km/h-s csúcssebességet tett lehetővé. 8,4 mp alatt gyorsult állóhelyből 100-ra, átlagfogyasztása 22,3 liter körül lehetett. Persze a sportos Corvette-ek ennél nagyobb teljesítményre is képesek voltak, viszont ebben a listában nem szerepelnek, mert rájuk a design-osztály nem „krómozta túl” őket.

Pontiac Bonneville

Akárcsak a Chevrolet-kat, ’58-ra a GM eggyel drágább márkájának autóit is áttervezték. A két márka formaterve némileg hasonlít egymásra, viszont a Pontiac kasztnija jóval díszesebb, ráadásul ami külön érdekesség, hogy a tanksapkát, a bal hátsó lámpák mögé rejtették el.

1958-ban a Pontiac csúcsmodellje a kétajtós hardtop és puhatetős kabrió kivitelben rendelhető Bonneville volt, amit a következő évben az újonnan megjelenő Catalina váltott le. Az Impala és Bonneville kupé érdekessége, hogy az opciónális légkondi esetén a légbeömlőt a hátsó szélvédő fölé illesztették.

Ebben az évben a Bonneville-eket ötféle motor- és váltókombinációval lehetett rendelni, ami a vele párhuzamosan gyártott Impalák választékának negyede volt. Erőforrás tekintetében egy lehetőség létezett, ami egy 6.041 köbcentis V8-as változat volt, aminek a teljesítménye a porlasztók és váltók függvényében változott. A legerőteljesebb változat 310 LE-s és 542 Nm-es volt, amit a GM 4 sebességes Hydra-Matic automatájával párosítottak. Csúcssebessége 208 km/h volt és 8,6 mp alatt érte el a 100-a tempót. A nagyobb motor, teljesítmény és automataváltó ellenére a Bonneville átlagfogyasztása 20,3 liter volt, ami 2 literrel kevesebb, mint a fentebb ismertetett Impaláé.

Oldsmobile 98-as széria

A belépő szintű luxusautók esetén a GM már nem vacakolt a sportos modellek önálló névadásával. Az Olds csúcsmodelljei a 98-as széria tagjai voltak, amiket az ’58-as modellévre teljesen átterveztek. A széria érdekessége, hogy ezeket az Olds-okat kezdték „krómmobil”-ként gúnyolni, majd idővel a kifejezés a Gm többi márkájának típusaira is ráragadt.

Az ’58-as Olds-ok hatalmas krómozott lökhárítókat és hűtőrácsot kaptak, ráadásul az első lámpákból egy krómozz lángcsóva is hátrafelé nyúlik. Mi több, a géptest hátsó részletén megfigyelhetőek az un. „gitárhúrok”, a tanksapkát pedig a bal uszony lámpája mögé rejtették.

Az ’58-as Ninety-Eight kabriókat kétféle 6.075 köbcentis V8-assal és kizárólag 4 fokozatú Hydra-Matic automata váltóval látták el. A legerőteljesebbek 312 lovasak és 563 newtonosak voltak, csúcssebességük 189 km/h volt. Gyorsulása némileg elmaradt a Chevrolet és Pontiac-étől, 10,1 mp alatt érte el a 100-as tempót –ezért én nem hibáztatnám, mivel a puhatetősök öntömege is meghaladta a 2,1 tonnát.

Buick Roadmaster

Akárcsak az Olds, a Buick sem teketóriázott a sportos csúcsmodellek egyedi jelölésével. A Buick legolcsóbb modellje a Special volt, amit a Century és Super követett, majd a választék csúcsán a Roadmaster helyezkedett el. Ez utóbbiakat két- és négyajtós, B-oszlop nélküli, illetve puhatetős kabrióként is lehetett rendelni.

Az ’58-as Buickok még az Olds-oknál is több krómot kaptak. Mi több, a gyártó olyan büszke volt a 160 darab krómozott négyzetből összeállított hűtőrácsra, hogy saját nevet is adott neki: Fashion-Aire Dynastar Grille.

A Roadmaster kabriók legjobban felszerelt változatait egy 5.957 köbcentis V8-assal és egy 3 sebességes Flight-Pitch-Dynalow automata váltóval látták el. A 300 lóerős és 542 Nm-es erőforrás 7,7 mp alatt gyorsította a 2,2 tonnás kabriót 100 km/h-ra, csúcssebessége 186 km/h volt. Igaz, a Roadmaster kabrió lombább volt, amint a nála olcsóbb Chevrolet-ek és Pontiac-ok, viszont jóval több extrát is kapott, amik sokat dobtak az autó öntömegén.

Cadillac Eldorado Brougham

Az előző négy autóval ellentétben a Cadillac esetén nem egy sportkupéról vagy kabrióról, hanem egy limuzinról ejtünk szót. A Cadillac már az ’50-es évek eleje óta gyártotta az Eldorado kabriókat, amik a paletta legprominánsabb tagjai voltak. ’56-tól kupé formájában is elérhetővé vált, ami a Seville jelzőt kapta, a kabriókat pedig Biarritz néven árusították.

1957-ben jelent meg a limuzin változat, amit a következő év végéig kínáltak. Mivel az Eldorado Brougham még a Rolls Royce-oknál is drágább volt, alig pár száz darabot adtak el. Emiatt ’58-ra nem is tervezték át őket, ebben a modellévben is az ’57-es formatervvel szerelték.

Az Eldorado Broughamok hasonlítanak a jóval olcsóbb Sixty Special limuzinokra, viszont azok eltérő oldalsó krómdíszítést kaptak. A legkönnyebben arról lehet őket megkülönböztetni, hogy míg a Sixty-k hátsó ajtajai előrefelé nyíltak, addig az Eldorado limuzinok hátsó ajtajai hátrafelé nyíló, un. „öngyilkos ajtó”-s elrendezést kaptak.

Ezt a luxusautót kizárólag egy 6,0 literes V8-assal és egy 4 sebességes automata váltóval szerelték. A 335 lovas és 542 newtonos motor 11,3 mp alatt érte el a 100 km-s tempót – ha belegondolsz, ez egy 2,5 tonnás autóhoz képest nem rossz. Csúcssebessége 200 km/h volt.

Azon túl, hogy az alapfelszereltség magába foglalta a szervót, fékrásegítőt, elektromos ablakokat, automata váltót, bőrüléseket és légkondit, az Eldorado Brougham olyan extrákkal is rendelkezett, amik még 70 évvel később is hatalmas szónak számítanak. Ilyen például a három féle báránybőr kárpitozás, a kesztyűtartóba rejtett minibár, vagy az ahhoz mellékelt ezüst poharak, amik mágneses talpat kaptak.

Ha ez még nem lenne elég, az elektromosan nyíló csomagtér ajtó, az aranyozott toll, a bőrkötésű jegyzetfüzet, egy üveg Arpege Extrait De Lanvin parfüm és teljes pipere szett is a csomag részét alkotta.

Mit gondolsz, a fenti öt krómozott batár közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A túl sok króm sosem elég: A General Motors 1958-as csúcsmodelljei appeared first on Retrovasak.hu.

Az eddigi Chevrolet Bel Airekről szóló típusismertető írásaimban az 1950-es és 1954-es modellév változatairól olvashattál. Ebben a részben a széria legismertebb példányairól, az ’50-es évek második felében készült modellekről olvashatsz.

Ahogy az előző két cikkben már írtam, a „Bel Air” megnevezés elsőként az ’50-es modellévre szánt Styleline-ok kétajtós B-oszlop nélküli „hardtop” kupé változatainak jelzője volt. Akárcsak a GM többi márkája esetén, a felszereltségi szintet idővel önálló típussá emelték – közéjük tartozik például a Pontiac Catalina, az Opel Rekord és Buick Riviera is.

Az 1953-as és 1954-es modellév Chevrolet-jeinek megjelenése mai szemmel furcsának mondható, ám akkoriban nem ríttak ki a tömegből. A szokatlan vonalvezetés hátterében az állt, hogy a gyártó átmenetet szeretett volna képezni a korábbi évtized továbbvitt stílusa, illetve a jet-korszak formatervi megoldásai között, melyek már sokkal inkább hasonlítottak a mai autók megjelenésére. A fenti képen egy 1954-es Bel Air hardtop kupét látsz.

Chevrolet Bel Air, 1955

Az ’55-ös modellévre a Chevrolet-kat teljesen áttervezték, a Bel Airket tízféle motor- és váltókombinációban lehetett rendelni. Ebben az évben bukkant fel elsőként a négyajtós B-oszlop nélküli „hardtop” kivitel, ami akkoriban drága, de sikkes extrának számított.

Az ’55-ös Bel Airek legerőtlenebb változatai egy 3.859 köbcentis sor-6-ost kaptak, amit egy 3 fokozatú kézi kormányváltóval párosítottak. Mindez 123 lóerő és 281 newton leadását tette lehetővé, csúcssebessége 145 km/h volt és 15,0 mp alatt gyorsult 100-ra.

Velük ellentétben a legizmosabb változatok egy 4.344 köbcentis V8-assal dolgoztak, ami 180 lóerő és 353 Nm-nyi nyomaték leadására volt elegendő. Ezek a példányok már 170 km/h-val is suhanhattak, mi több, 9,7 mp alatt érték el a 100-as tempót. Váltó tekintetében egy 4 sebességes kézi és egy 2 sebességes Powerglide automata közül lehetett választani.

Chevrolet Bel Air, 1956

Erre a modellévre a géptestet ismét áttervezték, az előző évi Ferrari stílusú hűtőrácsot egy hagyományosabb megjelenésű, elnyújtott változatra cserélték. Az ’56-os Bel Airek sikeres modelleknek számítottak, ám a konkurens Plymouth Belvedere eladásait nem tudta túlszárnyalni.

Az ’56-os „jó levegők” műszakilag szinte egyeztek az előző évi modellekkel, ám némi előrelépés mégis történt. A 4,3 literes V8-as 180 lóereje 225-re, a 353 newtonos nyomaték pedig 366-ra növekedett. Legnagyobb sebességük 182 km/h volt és 9,0 mp alatt gyorsultak 0-ról 100-ra.

Az ’56-os Bel Aireket is lehetett B-oszlop nélküli hardtop limuzin kivitelben rendelni, melynek célja a kabriózás illúziójának keltése volt. Bár a kivitel kifejezetten tetszetősnek mondható, egyáltalán nem biztonságos, mivel egy borulásos karambol esetén a tető azonnal be is szakad – gyakorlatilag spaghetti-vékony A és C oszlopok tartják.

Chevrolet Bel Air, 1957

Elérkeztünk a valaha gyártott legismertebb Bel Airhez, az 1957-es modellévben gyártott változatokhoz. A kasztnit teljes mértékben áttervezték, ráadásul a géptest díszítését két, a motorháztetőre illesztett rakétamotívumot is kapott. A széria érdekessége, hogy az utastérbe áramló levegő az első lámpák köré tervezett légbeszívókon át jutott el az utasokhoz.

A legerősebb Bel Airek egy 4.638 köbcentis V8-ast kaptak, amit a Corvette-ek Ramjet injektorával szereltek. A 283 lóerős (211 kW) és 393 Nm-es erőforrás egy 193 km/h-s csúcssebességet tett lehetővé, ráadásul csak 8,2 mp alatt érte el a 100-as tempót. Ez egy nagyon jó értéknek számít, mivel az ’50-es évek Amerikájában minden autó, ami 10,0 mp alatt futotta a 100-at, valóságos sportmodellnek számított.

Teljesítményéhez képest fogyasztása egészen baráti, átlagosan 16,3 liter körül fogyasztott. Ha azt hiszed, a tankolást kifizetni lenne nehéz, tévedsz. Ha nem tudod, hogy hol keresd, rár önmagában a tanksapka megtalálása sem egyszerű feladat: 1955-től a Chevrolet-ek tanksapkáit a bal hátsó lámpák mögé rejtették. Ha részletesebben is utánajárnál, hogy melyik jenki gyártó hogyan rejtette el a tanksapka fedeleket, olvasd el a róla szóló írásomat!

Mit gondolsz, a fenti három Bel Air közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Süvöltő szellő és V8-as dübörgés: A Chevrolet Bel Air története, 3. rész appeared first on Retrovasak.hu.

A széria történetéről szóló sorozat első részében az 1950 és 1952 között forgalmazott, Styleline-okról olvashattál, melyek kétajtós, B-oszlop nélküli „hardtop” változatait nevezték Bel Airnek. Közéjük tartozik például az alábbi képen látható 1951-es Styleline kupé is, amit kétféle motorral és váltóval lehetett rendelni.

Az 1953-as modellévre a Bel Air önálló típussá vált. Ennek oka, hogy a legjobban felszerelt, sportkupé Styleline-ok nagyon népszerűek voltak, ráadásul a GM ebben az évben ünnepelte fennállása 50. évfordulóját, így márkái több új modellt is be kellett, hogy mutassanak. Ekkor jelent meg az 1. generációs Cadillac Eldorado, a Buick Roadmaster Skylark és az Oldsmobile 98 Fiesta is.

Chevrolet Bel Air, 1953

Azon túl, hogy ’53-ra a Bel Air önálló típussá vált, ráadásul a gyártó prémium modellje volt, a Chevrolet az alacsonyabb árkategóriás modelleket is átnevezte. A választék legmegfizethetőbb típusa a 150-es volt, amit a 210-esek követtek.

Az ’53-as és ’54-es modellévben szerelt Chevrolet-ek megjelenése mai szemmel elég bizarrnak tűnhet, de akkoriban nem lógtak ki a tömegből. A kortárs DeSotók is hasonló megjelenést kaptak. A szokatlan vonalvezetés célja az volt, hogy átmenetet képezzenek az előző évtized „felborított fürdőkádjai”és „elektromos borotvái” között, hogy azokat helyét alacsony, elnyújtott, széles karosszériák vegyék át –amik már jobban hasonlítanak a mai autókra.

Chevrolet Bel Air, 1954

Az előző évi modellekhez képest markáns formatervi változásról nem beszélhetünk, viszont ’54-re bővült a kivitelek kínálata. A limuzin, kupé és kabrió modellek mellett a Bel Air kombi kivitelben is rendelhetővé vált.

Ez utóbbiak a „Townsman” jelzővel szerepeltek a prospektusokban. A jelölés csak ebben az évben volt a luxuskombik megnevezése, ’55-től már az eggyel alacsonyabb kategóriás 210-es puttonyosok ismertetője volt.

Az ’54-es Bel Airek esetén a kisebb, 3,5 literes motor nem szerepelt a palettán, kizárólag a 3,9 literes változattal szerelték őket. A váltóopciók nem változtak, 3 sebességes kézi kormány- és 2 sebességes Powerglide automataváltóval is rendelhetőek voltak.

Az automaták 125 lovasak voltak és 277 Nm-rel dolgoztak, ami egy 144 km/h-s csúcssebességet tett lehetővé. A kézisek némileg erőtlenebbek voltak, azok 115 lóerővel és 271 newtonnal dolgoztak, legnagyobb sebességük 140 km/h volt. Bár az utóbbiak gyengébbek voltak, 100-as gyorsulás terén ők voltak az erősebbek. Míg az automaták 17,2 mp alatt gyorsultak állóhelyből 100-ra, a manuális változatok 15,5 mp alatt érték el ezt a tempót!

Ahogy fentebb írtam, az ’53-as és ’54-es Chevrolet modellek átmeneti szériák voltak, ’55-ben mutatkozott a teljesen új, korszerűbb formaterv. A második generáció tagjait ’57-ig gyártották, ezekről részletesebben a folytatásban olvashatsz.

Addig is írd meg Nekünk, hogy a fenti két Bel Air közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Süvöltő szellő és V8-as dübörgés: A Chevrolet Bel Air története, 2. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A XX. század folyamán a General Motors márkái számos olyan autót mutattak be, amik nagy hatással voltak az amerikai autóipar fejlődésére. Közéjük tartozott például a Cadillac Eldorado, Buick Roadmaster, Oldsmobile Cutlass, Pontiac Catalina és GTO, de még a Chevrolet Bel Air is. Ma ez utóbbi széria fejlődésének korai modelljeit ismerheted meg.

Azt hiszem jogosan állíthatom, hogy ha azt mondanám, hogy gondolj egy Chevrolet Bel Airre, azonnal egy, a fenti képen látható 1957-eshez hasonló modellt képzelnél el. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen az ’57-es modellév példányai váltak igazán híressé. De mi a helyzet az őseivel?

Chevrolet Styleline Bel Air, 1950

A „Bel Air” jelölés elsőként az 1950-es modellévben, mint a Chevrolet Styleline-ok kétajtós, B-oszlop nélküli „hardtop” kupé kivitelének megnevezése bukkant fel. A kivitel lényege, hogy a tető megjelenése és a géptesttől eltérő fényezése egy kabriótető illúzióját keltse.

A „Bel Air” megnevezéssel a GM főtervezője, az 1940-es és 1950-es egyik legmeghatározóbb amerikai formatervezője, Harley J. Earl állt elő. A kifejezés magyarul „jó levegőt” jelent, ami Los Angeles egy gazdagabb kerületének neve, melyhez Earlnek számos kellemes emléke fűződött.

Chevrolet Styleline Bel Air, 1951

Az ’51-es modellévre a Chevrolet-kat áttervezték, bár a ráncfelvarrás többnyire ki is merültek a hűtőrács és műszerfal módosításában. A Bel Air továbbra is a kétajtós hardtop kupék jelzője maradt.

Erőforrás tekintetében nem történt változás. A Styleline Bel Aireket továbbra is az előző évi 3.859 köbcentis, soros 6 hengeres motorral gyártották, ami 98 lóerő és 262 newton nyomaték leadását tette lehetővé. Annyi előrelépés mégis történt, hogy az autó 100-as gyorsulása 22,5 mp-ről 22,4 mp-re csökkent. Igaz, a 0,1 mp-es különbség nem sok, de legalább történt változás!

Chevrolet Styleline Bel Air, 1952

Az ’52-es modellév volt a Bel Air utolsó éve, amikor felszereltségi szintként szerepelt a Chevrolet palettáján. 1953-ra önálló típussá vált és a gyártó legjobban felszerelt modelljeként került a prospektusokba.

Az ’52-es Styleline Bel Airek hűtőrácsát ismét frissítették, ráadásul a 3,8 literes sor-6 mellett már egy kisebb, 3,5 literes motorral is rendelhető volt. Ez utóbbi 92 ló erejével dolgozott, csúcssebessége 120 km/h volt.

Váltó terén több lehetőség is létezett. A kisebb erőforrást egy 3 sebességes kézi kormányváltóval párosították, míg a nagyobb, 3,8 literest a kétfokozatú Powerglide automatával látták el.

Ahogy fentebb írtam, a Bel Air 1953-ban vált önálló típussá, és a Chevrolet legvagányabb modelljei voltak. Közéjük tartozik a fenti képen látható piros kabrió is. Ezekről a modellekről a folytatásban olvashatsz. Addig is, írd meg Nekünk, hogy a fenti három autó körül Neked melyik a kedvenced!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Jenki szellő és V8-as dübörgés: A Chevrolet Bel Air története, 1. rész appeared first on Retrovasak.hu.

A belsőégésű motorok térhódításával nem csak a magánszemélyek, de a rendfenntartó, egészségügyi és állami szervek is lecserélték lovaskocsijaikat. Ezek alól a mentők sem voltak kivételek, amik a múlt század közepén még teljesen más megjelenésűek voltak, mint mai társaik.

Jogos a feltételezés, hogy a mentőautók mindig is dobozos/ haszonjárművek áttervezett változatai voltak. A valóság az, hogy a mai mentők külleme csak az évtized közepe után alakult ki, előtte limuzinok és kombik átalakított másai voltak.

A „Sedambulance”

A lista elő, egyben legfurcsább tagjai a limuzinokból átalakított mentők. Ezek a háború környékén voltak népszerűek az USA-ban, maga a megnevezés, a „sedambulance” is a sedan és ambulance szavak összevonásával jött létre, amit a MOPAR-ok, tehát Plymouth, Dodge, DeSoto és Chryslerek esetén használtak.

A fenti képeken egy egyetemi kórház 1947-es DeSoto Customökből álló flottáját látod. Az autókat meghosszabbították, a betegágyakat a csomagtartón át tolták be a géptestbe. A hátsó üléspadot kivették, s ezzel helyet teremtettek magának az ágynak, illetve egy orvosnak, aki a beteg egy összecsukható széken mellette ült. Az is előfordult, hogy a könnyebb ki- és beszállítás érdekében a B oszlopokat ki lehetett szedni.

A szedán mentők nem csak az USA-ban bukkantak fel, több ország gyártói is alkalmazták ezt a furcsa megoldást. Ilyen például a fenti képen is látható GAZ-12 ZIM is, amit az amerikai DeSotókhoz hasonlóan megnyújtottak.

A furgonokból átalakított mentőautók

A szedán mentőautókkal párhuzamosan, mai szemmel korszerűbbnek tűnő változatok is léteztek, amiket furgonokból (sedan delivery) alakítottak ki. Ilyen például az alábbi képen látható 1953-as Chevrolet is, melynek hátsó ajtaján már minden gond nélkül be lehetett egy betegágyat gurítani, viszont az ablakok hiánya nyomasztóan hathatott.

A „furgon mentők” átmenetet képeztek a limuzin és kombi változatok között, ráadásul ezeket is külön, megbízás útján kellett módosítani. Az alacsony árkategóriás modelleken túl drágább autókból, például Packardokat is készült ilyen felépítményű mentőautó – bár ezek esetén a helyzet kicsit más volt, mert a luxusgyártók nem árultak zöldséges furgonokat.

A kombiból átalakított mentőautók

Szerencsére idővel rájöttek, hogy egy limuzin túl szűkös egy mentőautó szerepét betölteni, így áttértek a kombik átalakítására. A puttonyos autókat, akárcsak az alábbi ’58-as Buickot, szintén meghosszabbították, belterüket pedig magasabbra tervezték.

Természetesen a gyártók továbbra sem kínáltak mentőautókat, az átalakításokat egy külső megbízott végezte el, pont ahogy manapság a halottaskocsikat is szokták. És ha már halottaskocsi: Ezeket a kombikat úgy tervezték meg, hogy szükség esetén rövid idő alatt át lehessenek őket alakítani.

A kombikból átalakított mentőket az 1980-as évek környékéig gyártották, az új évtizedben már teret hódítottak a mai is megszokott dobozos változatok. A fenti képeken egy ’68-as Dodge Polara és ’69-es Cadillac mentőt látsz. Ez utóbbit a Superior karosszériaépítő cég alakította át, ami a Meteorral együtt a múlt század legismertebb kombikat mentőkké alakító amerikai vállalata volt.

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Kihalt kasztnik, avagy 3 különleges formaterv, amiket már nem gyártanak – 5. rész, mentőautók | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A limuzinokra ma úgy tekintünk, mint a háromdobozos elrendezés legismertebb példái. A géptest két üléssorral és négy ajtóval rendelkezik, ami 5, ritkább esetekben 6 személy szállítására alkalmas. Ezt a tervezők a XX. század folyamán sem gondolták másképp, ám néhány módosított változatuk is létezett, amikről ma már csak kevesen tudnak. Ezek közül mutatok be Neked 3 darabot!

A „tudor” limuzin

A cikksorozat első részében több olyan formatervvel ismerkedhettél meg, melyek inkább emlékeztettek ló nélküli hintókra, mintsem a mai értelemben vett személyautókra. Ezeket valamikor az 1900-as évek elején váltották fel a nosztalgikus, dobozos kasztnik, amiket többféle limuzin kivitelben is gyártottak.

A hagyományos értelemben vett, négyajtós limuzinok mellett kétajtós változatok is készültek, amikre a „tudor” jelzővel utaltak. Mikor először hallottam a kifejezést, azt gondoltam, hogy ez egy egyfajta utalás a brit Tudor dinasztiára, ám kiderült, hogy köze sincs hozzá! A tudor megnevezés a „two-door limousine”, vagyis kétajtós limuzin kifejezésből származik, ám a szedánokra utaló szót rendszerint elhagyják.

A fentebbi képen egy 1928-as Ford A Modellt látsz, ám a kivitelt még jó pár évtizedig használták. Ezzel az elrendezéssel készült például ez az 1955-ös, kéttónusú Chevrolet Bel Air is, amikre akkoriban „Club Sedan”-ként is utaltak.

A „hardtop convertible” limuzin

Ha már USA-autó, folytassuk az egyik legamerikaibb formatervi megoldással, amit valaha gyártásba állítottak, a hardtop limuzinnal. A kifejezés magyarul annyit tesz: keménytetős kabrió, ám ennek a kasztninak semmi köze a lehúzható kemény tetőhöz.

Az amerikaiak, főleg a fiatalok, rajongtak a lehúzható puhatetőért, ám azok fel- és lehúzása, illetve karbantartása túlságosan időigényes és nehézkes volt. A gyártók éveken át próbálkoztak különböző megoldásokkal, végül 1953-ban a Chevrolet-nak sikerült egy „kiskaput” találnia.

A kupé változatokat B-oszlop nélkül szerelték, a tetőt és a géptestet eltérő színűre fújták, a tető vonalát pedig úgy alakították ki, mintha egy lehúzható ponyváról lenne szó. A trend gyorsan terjedt, 1955-ben már limuzinokat is lehetett hardtop kivitelben rendelni.

Annak ellenére, hogy ezek a kivitelek valójában rögzített tetőszerkezetet kaptak, egy lehúzható tető látszatát, az utasokban pedig ennek érzetét keltették. A négyajtós hardtop kasztni az ’50-es évek Amerikájában extrának számított, ám felára és újszerűsége miatt sokaknak nem tetszett. Végül a vásárlók hozzászoktak, a ’60-as évek luxusautói közül sokat csak efféle limuzinként lehetett rendelni. A fentebbi két képen egy 1959-es és egy 1966-os Imperial Crown „Southampton”-t látsz, ami a luxus MOPAR-ok B-oszlop nélküli limuzinjainak fantázianeve volt.

A „Flying Wing hardtop” vagy „Flattop”

Az 1950-es évek végén a GM főtervezője, Harley J. Earl nyugdíjba vonult. Az 5 márka formatervezői bajban voltak, húzniuk kellett az időt, amíg valami teljesen újjal elő nem tudtak állni. Így született meg a Flying Wing, vagyis a „repülő szárny” kivitel.

A Flying Wing valójában a hardtop formaterv továbbgondolt változata, amire „flattop”, magyarul „lapos tető”-ként is szoktak utalni. Ezt a kivitelt csak a GM márkái, a Chevrolet, Pontiac, Olsdmobile, Buick és Cadillac alkalmazta, kizárólag az 1959-es és 1960-as modellévben.

Azon túl, hogy az övvonal felett nem volt B-oszlop, a géptest előre és hátra is panoráma szélvédőket kapott, ami egyrészt kiváló kilátást biztosított, másrészt viszont nagyon is veszélyesnek számított. Egy borulásos ütközés esetén a tető kis túlzással olyan könnyen szakadt be, mintha kabrió lett volna. A fenti képeken egy 1959-es Cadillac Series 62-est, a Caddy akkori alapmodelljét látod.

Mit gondolsz, a fenti három limuzin kivitel közül Neked melyik jön be a legjobban? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Kihalt kasztnik, avagy 3 különleges formaterv, amiket már nem gyártanak – 4. rész, limuzinok | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Az amerikai sorozat előző részében nyolc olyan autóról olvashattál, melyek tanksapka fedele eltér a mai autókétól. A folytatásban 6 olyan amerikai klasszikust mutatok be Neked, melyeknél nem is egy teli tanki kifizetése, hanem magának a tanksapkának a megtalálása jelent kihívást!

A lökhárítóba rejtett tanksapka fedél

A lista első tagjain még viszonylag könnyű megtalálni, hogy hová toljuk be a pisztolyt. Az ’50-es évek második felében több gyártó is a rendszámtábla mögé rejtette a tanksapka fedelét, viszont a General Motors egyes márkái inkább a hátsó lökhárítóba integrálták. Ez a megoldás vonalvezetés és esztétikum szempontjából jóval előnyösebb, mint a gépest jobb vagy bal oldalára illesztett változat, ám karambol esetén kifejezetten veszélyes volt – gondolj csak a későbbi Ford Pintókra: megtolnak hátulról és az autó ki is égett.

A fenti képek jól demonstrálják a korabeli, modellévenkénti áttervezés jelenségét. A fentebbi képeken egy 1957-es Buick Special Rivierát és egy 1958-as Buick Special kabriót látsz. Nem, a „Riviera” nem elírás, a ’60-as évek sportmodelljeinek megjelenése előtt a Riviera jelző a Buick négyajtós, B-oszlop nélküli „hardtop” kivitelének jelzője volt.

Az ’58-as változat jóval több krómdíszítést kapott. Ez nem véletlen, A GM a temérdek krómdíszben, a Chrysler az uszonyokban látta a jövőt, míg a Ford többnyire ki akart maradni a design háborúból. Az ’58-as modellév Chevrolet-i, Pontiac-jai, Oldsmobile-jai, Buickjai és Cadillac-jei mind tengernyi krómot kaptak, amiért a „Chrome mobile”, vagyis „krómmobile” gúnynevet aggatták rájuk.

A „hátul középre rejtett” tanksapka fedél

Az 1950-es évek végén az Imperial, a Chrysler luxusmárkája a tanksapka fedelét szintén a géptest fenekére illesztette, ám azt nem a rendszámtábla mögé, hanem afölé helyezte el. A töltőnyílás fedele így nem rontotta a formaterv szépségét, ráadásul praktikusabb is volt, mintha a rendszámtábla mögé helyezték volna, mivel az nem zavarta a nyíláshoz való hozzáférést.

A fenti képeken egy 1960-as Imperial Crown kabriót, alatta egy 1962-es Crown kupét látsz. Bár a ’60-as puhatetősön mindent megtalálsz, ami az amerikai űrkorszak autóinak nélkülözhetetlen kelléke volt, debütálása idején már ódivatúnak számított. A gyártók egyik modellévről a másikra elpártoltak az uszonyokról, ’60-ban már a letisztult, szögletes(ebb) formaterv számított divatosnak – legjobb példája a ’60-as Lincoln Continental.

A ’62-es kupé a legbizarrabb jenki autók egyike. A ’61 és ’63 között szerelt Imperialok a ’30-as évek formaterveinek állított emléket, ami sajnos jócskán alulmúlta a várt sikereket. A retró megjelenés többek között betudható a géptesten kívül rögzített első lámpáknak és a hátsó fényeknek, míg a hátsó fények az ’55-ös Imperialoknak állított emléket.

Az uszonyba rejtett tanksapka

A cikk utolsó kategóriájába azok a modellek esnek, melyek tanksapkáit a géptest uszonyaiba rejtették. Itt már a tankolás kisebb Activity-vé is válhat, hiszen pontosan tudni kell, hogy hol is kell a nyílást keresned. Ezt a megoldás többnyire a GM márkáinak esetén vált népszerűvé, a Chrysler és Ford márkái nem sokat törődtek a fedelek ilyen szintű elrejtésével.

Az uszonyba rejtett tanksapkás modellek egyik legősibb példája a ’49-es Cadillac, ám már a ’47-eseken is a hátsó fények alá rejtették el. A fentebbi képeken egy ’53-as Cadillac Series 62-est és egy ’57-es Chevrolet Bel Airt látsz. Mindkettő tanksapkáját a baloldali uszonyba dugták el, ám a Cadillac tankolásához magát a lámpatestet kellett felnyitni, míg a Bel Air farán egy kis ajtót kellett kinyitni.

A rejtett tanksapkák közül az uszonyba rejtett változatok a legismertebbek, ráadásul a tervezők számtalan változatot mutattak be. Ezekről egy önálló cikket fogok közölni.

Addig is, írd meg Nekünk, hogy szerinted melyik a legegyedibb, legvagányabb megoldás? Neked melyik a kedvenced? Oszd meg velünk a véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Ezt tankold meg, ha tudod: 5+1 vagány tanksapka fedél – amerikai sorozat 4. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Az autó napi használatban volt 20 éven keresztül és én is ebben nőttem fel. Amióta az eszemet tudom imádtam benne lenni, imádtam, hogy nem jön szembe belőle egy tucat az utcán, és rengeteg kedves emlék fűz hozzá. Ez volt az első autó, amit hajtottam amikor megszereztem a jogosítványt és miatta kezdtem el mélyebben belefolyni az autóbütykölés varázslatos világába. Ez az autó nyújtotta a belépőt az amerikai autózásba, valamint a youngtimerezésbe, továbbá számtalan embert ismerhettem meg általa, részévé válhattam egy világméretű Beretta közösségnek, és az utóbbi időben magam is igyekszem idehaza segíteni mindenkit, akit megfog ez a típus.

Na de ennyit a személyes részről, most kicsit mesélnék az autóról. Az elmondások alapján az autónak igazán komoly baja nem volt szerencsére, de bármikor adódott valami, azt nem volt egyszerű elhárítani. Sajnos a ’90-es és 2000-es években nagyon kevesen „mertek” hozzányúlni egy amerikai autóhoz, pedig semmivel nem volt komplexebb, mint egy korabeli nyugati autó, igaz egy keleti blokkos autóhoz képest tele volt szenzorokkal, komputerrel, amik olykor tudtak rakoncátlankodni. Nagyobb javítás volt rajta amikor vezérlő elektronikát kellett cserélni belőle, illetve amikor egyszer elszállt a fagydugója, illetve az alapjáratával voltak gondok, de hála egy lelkiismeretes helyi szerelőnek mindig menetkész volt és tette a dolgát.

Még 2005-ben az első amerikai autós találkozómon is ezzel az autóval voltunk, és onnantól kezdve a Komáromba látogatás hagyománnyá vált. Az évek azonban nem múltak el nyomtalanul. Édesanyám mindig nagy becsben tartotta, vigyázott rá, ápolgatta, de sajnos az esztétikán túl nyúló karbantartás, többek között az anyagiak miatt is elmaradt. Így érkeztünk el 2014-be, amikor már sok tétel sorakozott a listán, ami a sikeres műszaki útjába állt, így az autó parkolópályára került. Egy évet állt a garázsban, közben lett helyette másik napi szaladgálós, de a sorsa még nem dőlt el. Ebben az időben kezdtem el foglalkozni a jogsiszerzéssel és részben emiatt, részben pedig a személyes kötődés miatt igyekeztem meggyőzni a családot, hogy tartsuk meg az autót és állítsuk vissza a régi „fényét”.

Így kezdődött el 2015-ben az autó újjászületése. Alkatrészek kellettek, de nyilván nem lehet hozzá itthon szinte semmit se kapni, de ebay-ről sikerült azokat a dolgokat beszerezni, amik első körben a műszakihoz kellettek. A sikeres vizsgát követően elkezdtem használni, délután amikor hazaértem az iskolából sokszor beültem, és csak mentem amerre tetszett. Imádtam azt a szabadságot amit a környékbeli utakon való csavargás adott, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy az autó maga több sebből vérzik. A további alkatrészek beszerzése kezdetben nehézkes volt, de megismertem azokat a jól bevált oldalakat (pl. rockauto), ahonnan szinte bármilyen kopó alkatrészt be lehet szerezni még ezekhez a típusokhoz is. Viszont ekkor még mással szereltettük be a megrendelt motyókat, ami azonban több problémához is vezetett, így egyre jobban kezdett bennem érlelődni a gondolat, hogy magam csináljak meg amit tudok. Nyilván egy nagyon hosszú tanulási folyamat volt, de rengeteg videó és blog olvasásával, illetve a megfelelő szerszámok beszerzésével képessé váltam nagyon sok minden elvégzésére otthon is. Ebben további motiváció volt, hogy láttam, olcsó munkának híg a leve, viszont arra nem volt keretünk, hogy mindent profi szinten, valaki mással csináltassunk meg.

2016-ra eljutottunk oda, hogy minden gyermekbetegségét orvosoltuk az autónak és elhatároztuk, hogy nem csupán használható, hanem amennyire lehet „tökéletes” állapotba szeretnénk hozni az autót. Ebben az évben találkoztam először egy típustárssal, akinek az autója később szintén a miénk lett, és innen nem volt megállás…

2017-ben az autó teljes egészét újrafényeztettük, mert sajnos a gyári lakk már teljesen lekopott. Ez volt az első alkalom, amikor igazán mélyen beleástam magam az autóba, hiszen itthon végeztük el a szétszedését, valamint az összerakását is az autónak. Máig emlékszem, ahogy egy szerdai nap megírtam a történelem érettségit, majd mentem az autóért és másnap már álltam is neki az összeszerelésnek. Imádtam, ahogy napról-napra állnak össze a részletek, és mire kész lettem, egy teljesen új autó állt az udvaron. Itt éreztem először, hogy milyen szép dolog a restaurálás és az, amikor vissza tudja állítani az ember a gyárihoz nagyon hasonló állapotot.

Nem sokáig élveztük a munka „gyümölcsét”, a következő évben a legnagyobb projektbe vágtunk az autóval kapcsolatban, egy teljes motorfelújításra. Természetesen számos nem várt problémával találtuk szembe magunkat, de szerencsére a ’18-as AMTS-en találkoztam a CCE Garage csapatával és Nagy Attilával, akiknek rengeteget köszönhetek, hiszen a segítségükkel olyan szintre sikerült hozni a teljes motorteret, amilyenre már régóta szerettem volna. Az elkészült autó már tényleg nem hasonlított régi önmagára, esztétikailag és mechanikusan is teljesen megújult. Olyan érzés volt vezetni, mintha most gurultam volna ki vele a szalonból.

A ’19-es évre nem maradt már sok, csupán néhány apróbb finomítás. Végre feltöltésre került a klíma, ami egy hatalmas áldás tud lenni, amikor nyáron utazunk, valamint az autó kapott egy teljes alvázvédelmet (mely szintén a CCE-s srácokat dicséri). Szerencsére az alja rendkívül jó állapotban volt, mivel télen nem volt használva és egész életét fűtött garázsban töltötte.

Az autó azóta abszolút hétvégi státuszban van, de amikor az idő engedi előveszem, akár csak egy bevásárlás, vagy éppen egy veterán találkozó miatt. Külföldre is minden gond nélkül el lehet vele indulni és remek kis utazóautó. Igaz a 90- néhány lóerő, a 3 sebességes automatával nem egy rakéta, de normál közúti használatban kompromisszumok nélkül használható. Ami érdekesség, hogy csupán egy központi befecskendezős, és a váltó sem ezt prognosztizálja, de simán képes 7,5 alatti országúti fogyasztásra (nyáron, klímával 8 liter fölött kicsivel).

Elmondhatatlanul büszke vagyok az autóra, és tudom jól, hogy az emberek többségének nem kelti fel az érdeklődését, de számomra ez a legkedvesebb tárgy a világon. Semmi pénzért sem válnék meg tőle, és ha rajtam múlik, még 30 évig fogja róni az utakat. Nem ez a leggyorsabb, igazából egy szinte fapados kivitel, típuson belül is csak olyan verziók léteznek, amikben több a „boogie”, de ezek mind nem érdekelnek. Amikor ránézek a gyerekkoromat látom, eszembe jutnak a barátok, akiket az autó révén szereztem, a veterános találkozók, ahol teljes mellszélességgel merek kiállni és prezentálni az én (és mások) munkáját.

Köszönöm, ha eddig elolvastad ezt a „rövid” összefoglalót, de ha még további részletek érdekelnek a felújítás folyamatáról, akkor látogass el a garázsomba, és kövess Instagramon (@hungarianberettaguy):
https://www.v8cars.hu/vehicle.php?vehicle=58e7d72847366

cikk/fotók: Jakab Viktor

Köszönjük az összefoglalót, és gratulálunk a szép Vashoz!

The post Érzelmekkel teli gyermekkori szerelem! Chevrolet Beretta – Jakab Viktor appeared first on Retrovasak.hu.