A XX. század folyamán több luxusgyártó is próbálkozott olyan modellek tervezésével, melyek letaszíthatnák a Cadillac-et a trónról. Közéjük tartozott például a Lincoln, Duesenberg és Packard, de még a drágább Buickok és olcsóbb Cadillac-ek közé beárazott Kaiserek és Tuckerek is.

A független gyártókon és a Ford legelitebb márkáján túl a Chrysler-konszern is növelni akarta mind bevételeit, mint státuszértékét, így megalapította az Imperial márkát, ami 1955 és 1975 között gyártott luxus limuzinokat, kupékat és kabriókat. Fontos megemlíteni, hogy az „Imperial” elsőként 1926-ban bukkant fel, mint a legjobban felszerelt és legerősebb Chryslerek típusjelölése.

Sajnos a rossz marketing miatt a cégcsaládon belül önállóan működő Imperialokat is gyakran Chrysler Imperial néven emlegetik, ráadásul a ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji modelleken feltüntetett „Imperial by Chrysler” (Imperial a Chryslertől) tábla is csak azt a tévhitet erősítette meg, hogy az Imperialok valójában felcicomázott Chryslerek.

Ennek ellenére Az Imperial modellek sikeresek voltak, ám az autók minőségének romlása a divízió bezárásához vezetett. Az Imperial sosem tudta átvenni a Cadillac helyét, többnyire a Packardokkal és Lincolnokkal versengett a második helyért. Az viszont elismerésre méltó, hogy a tervezők rájöttek, hogyha nem is tudnak olyan nagy presztízsű autót tervezni, mint a Cadillac, reklámjaikban rendszeresen arra hivatkoztak, hogy az adott összegért több extrát és kényelmet ad, mint a Lincoln!

Ahogy az ’50-es években, az amerikai gyártók még a következő évtizedekben is modellévente változtattak autóik formatervén, hogy azok egyrészt frissebbnek tűnjenek, másrészt arra ösztönözzék a vásárlókat, hogy idő előtt cseréljék le az autóikat.

A cikkben szereplő 1966-os modell az 1964-től 1968-ig gyártott szériába tartozik. Igaz, az autókat motorikusan évente módosították, ám megjelenésükben már nem tértek el olyan radikálisan egymástól, mint az ’50-es évekbeli társaik.

A Crown az Imperial árlistájának második tagja volt. A legolcsóbbak a Custom modellek voltak, melyeket időnként típusjelölés nélkül, egyszerűen csak, mint Imperial emlegettek. Őket a Crown modellek követték, majd a választék csúcsán a Le Baronok álltak.

1966-ban az Imperialokat kupé, kabrió, limuzin és B-oszlop nélküli négyajtós „hardtop” kivitelben lehetett rendelni. A B oszlop nélküli „hardtop” kupék és limuzinok a „Southampton” jelzőt kapták. Ezt a megoldást a gyártók már ’53 óta használták, mint feláras extra. Célja a kabriózás érzetének keltése volt. A fentebbi kiviteleken kívül több MOPAR kombit (Plymouth, Dodge, DeSoto és Chrysler) is lehetett „keménytetős kombi” formájában vásárolni.

A ’66-os Crownok formaterve nem sokat változott az előző évi modellekéhez képest. A hátsó lámpákat és foglalatukat elnyújtották, hogy a géptest szélesebbnek tűnjön, a csomagtartóba integrált „Continental Kit”-et pedig átdolgozták. Ez utóbbi a külső pótkeréktartó korabeli megnevezése, amit a ’60-as években több gyártó is már a csomagtér fedelébe integrált. Természetesen ez csak esztétikai célokat szolgált, a pótkereket a csomagtartóban dugták el.

Ami viszont szerintem kifejezetten praktikus és designos megoldás, hogy a tanksapkát a hátsó embléma mögé rejtették el. Így egyrészt nem rontotta a vonalvezetés összképét, másrészt akkoriban a középre helyezett töltőnyílást jó ötletnek tartották, mert így a kúton nem tudtál „rossz oldalra állni”.

A Crown és Le Baron modelleket minden olyan extrával meg lehetett rendelni, ami akkoriban a technológia csúcsát jelentette. Az automataváltó egyértelműen az alapfelszereltség részét alkotta, viszont elektromosan állítható ülések, rádió és légkondi is szerepeltek a palettán.

További érdekesség maga a kormány megjelenése. Ez az elbarnult, áttetsző kormánykerék a MOPAR-ok egyik jellegzetessége volt, amit a konszern a jet korszak végén fejlesztett ki. Lényegében egy áttetsző perecről van szó, ami a maga korában hihetetlenül futurisztikusnak számított.

Erőforrás tekintetében a ’66-os Crown limuzinok és kupék egy 7.206 köbcentis OHV V8-ast kaptak, ami 350 lóerő és 651 Nm-nyi nyomaték leadását tette lehetővé. Váltó terén sem volt nagy választék, az egyetlen opció a 3 sebességes automata TorqueFlite volt.

Ez a megközelítőleg 2.400 kilós nehézvas 9,9 mp alatt gyorsult állóhelyből 100-ra, csúcssebessége 199 km/h volt. Tankja 87 literes volt, ami egyáltalán nem túlzás, mivel átlagfogyasztása 25,4 liter körül változott.

Mit gondolsz, Neked bejön ez a V8-as korona, vagy inkább a Cadillac és Lincoln modelljei közül válogattál volna? Oszd meg velünk véleményed!

A típus fontosabb adatai röviden

• Márka és típus: Imperial Crown
• Kivitel: „Hardtop” limuzin
• Gyártási év: 1966
• Formaterv használata 1964 és 1969
• Motorelrendezés és térfogat: 7.206 ccm-es V8
• Váltó típusa: 3 sebességes TorqueFlite automata
• Maximálisan leadott lóerők száma: 350 LE
• Maximálisan leadott nyomaték: 651 Nm
• Csúcssebesség: 199 km/h
• 0 – 100-as gyorsulás: 9,9 s
• Átlagfogyasztás: 25,4 liter/ 100 km

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A 7,2 literes birodalmi behemót 1966 Imperial Crown | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A II. világháború lezárását követően az USA-ban ismét engedélyezték a személyautók gyártását. A kezdeti időszakban az egyes gyártók még a háborúba lépés előtti modellek ráncfelvarrott változatait árulták, ám az 1950-es évekre jelentősen megváltozott a helyzet.

Azon felül, hogy a független gyártók, mint például a Tucker, a Kaiser és a Muntz nem tudtak lépést tartani a Chrysler – GM – Ford triójával, jelentősen megváltozott az autók formatervi, esztétikai ideálképe is. A magas, széles, „dobozos” megjelenésű autókat felváltották az alacsony, lapos és széles változatok, melyek egyik első, egyben legjobb példája az 1955-ös Imperial volt.

A Chrysler és az 1950-es évek

Az 1950-es évekre a Chrysler márkás személyautók formaterve jelentősen elöregedett. Annak ellenére, hogy megbízható és jó autóknak számítottak, megjelenésük eléggé puritánnak és unalmasnak számított. Mivel a cégóriás ki akarta használni, hogy a független gyártók egyre kisebb piaci részesedéssel rendelkeztek, ráadásul a legfelsőbb kategóriás luxuspiacra is be akart törni, elcsábította a Studebaker főtervezőjét, Virgil Exnert, aki az 1955-ös modellévre átdolgozta a konszern márkáinak formatervi kínálatát. Ezen felül önálló márkává vált az Imperial, ami a Cadillac-ekkel és Lincolnokkal vette fel a versenyt.

Most akkor Imperial vagy Chrysler Imperial?

Nagyon sokszor előfordul, hogy az egyes Imperial modelleket tévesen „Chrysler Imperial” néven emlegetik. A megnevezés elsőként 1926-ban bukkant fel, és a Chrysler legelitebb modelljeinek típusjelölése volt. 1955 és 1975 között az Imperial önálló gyártóként szerepelt a piacon, s a konszern legdrágább típusait gyártotta. Az eredeti cél az volt, hogy átvegye a Cadillac kultikus szerepét, ám ez sosem valósult meg, így többnyire csak a Lincolnokkal tudta felvenni a versenyt.

A cég 1975-ös megszűnését követően a Chrysler még próbálkozott „Imperial” jelölésű GT forgalmazásával, ám azok valójában Chrysler modellek voltak. 1990-ben jelentek meg az utolsó Chrysler Imperialok, ám ezek már limuzinok voltak.

1955 Imperial

Az első generáció Imperialok (1955-1956) nagyon hasonlítottak a velük azonos modellévben gyártott Chryslerekre, ám azoknál jóval erősebbek és jobban felszereltek voltak. Az immáron önálló divízió autói csak 1957-ben kaptak típusjelöléseket, melyek a Custom, Crown és LeBaron voltak. A gyártó működésének első két évében minden modellt ugyanazzal az erőforrással és váltókkal szerelték, az autókat kivitelük alapján különböztették meg: A hagyományos, B oszloppal szerelt modelleket egyszerűen csak „Imperial”-nak nevezték, míg a B-oszlop nélküli limuzinok és kupék a Southampton és Newport jelölést kapták.

Már ezeken a modelleken is megfigyelhetőek az autóipari jet-korszak legszembetűnőbb jegyei: hatalmas krómozott lökhárítókat és hűtőrácsot kapott, a tanksapkát a jobb oldali uszonyba rejtették, illetve hajlított panoráma szélvédővel gyártották őket. Ezek akkoriban hatalmas formatervezői újításoknak számítottak.

Annak ellenére, hogy mai szemmel az 1955-ös Imperialok felszereltsége nem tűnhet nagy durranásnak, saját korukban igen is az volt. Még az alapmodellek is kaptak szervót, fékrásegítőt és elektronikusan állítható üléseket, ráadásul a kézi váltó nem is szerepelt a palettán!

Ezeket a modelleket kizárólag egy 5 425 köbcentis V8-assal lehetett rendelni, ami 250 lóerő és 461 Nm-nyi nyomaték leadását tette lehetővé. Váltóból egyedül a kétsebességes PowerFlite automata létezett, a háromfokozatú TorqueFlite csak a következő modellévtől vált elérhetővé.

Annak ellenére, hogy a korai Imperialok még inkább csak átdolgozott, sportos és luxus Chryslerek voltak, a következő generációk már a legjobb ár – érték arányú amerikai luxusautókká váltak. Ki tudja, ha nem lett volna olyan sok probléma az autók minőségével, lehet, hogy még ma is gyártanák őket!

Mit gondolsz, ha Te 1955-ben új amerikai luxusautót vásároltál volna, Te az Imperialra voksoltál volna, vagy inkább a Cadillac, Packard és Lincoln modelljei közül választottál volna?

A típus fontosabb adatai röviden

• Márka és típus: Imperial
• Gyártás helye és ideje: Detroit, 1955
• Kategória: luxus limuzin
• Kivitel: B oszlopos limuzin
• Szállítható személyek száma: 6
• Motorelrendezés és térfogat: V8, 5425 ccm
• Váltó típusa: PowerFlite, 2 sebességes automata
• Maximálisan leadott lóerők száma: 250 LE
• Maximálisan leadott nyomaték: 461 Nm
• Csúcssebesség: 180 km/h
• 0 – 100-as gyorsulás: 12,4 s

Cikk: Tarsoly Bálint

The post Az 5,4 literes birodalmi behemót: 1955 Imperial | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.