The post Simson Schwalbe – MZ Béla appeared first on Retrovasak.hu.

The post Simson Schwalbe Kr51/2 bemutató (home video) appeared first on Retrovasak.hu.

Még a tavalyi Balaton kerülés utáni napon felmerült, hogy a következő alkalom lehetne két napos. Szállás után nézünk, ahol én vállalok egy kis bográcsban készített vacsorát, és emellett/ezután jut idő sokat beszélgetni, majd némi alvás után másnap megkerüljük kicsiny országunk nagy tavát. Így is lett. Balatonfüredet vettük célba, ez nagyjából egyforma távolságra van Budapesttől, ahonnan hárman indulnak, és az én kis falumtól is.

Tavaly is sokat szereltem indulás előtti nap, idén arra gondoltam, kitakarítom a karburátort – aminek amúgy semmi baja -, ne hogy útközben esetleg galibát okozzon, elvégre két éve nem nyúltam hozzá. A vége az lett, hogy egész nap próbáltam indítani a motort a – kétszer is – kitakarított karbival. Végül a gyújtáson is állítottam, cserélgettem gyertyákat, pipát, mire valahogy beindult. Nem volt sok időm tesztelni, mentem vele néhány kilométert, aztán leállítottam és újra indítottam. Beindult. Letakartam. Kész.

Mentem és előkészítettem a holnapi pusztapörkölthöz mindent, hogy a bográcsba már csak bele kelljen dobálni. Összepakoltam a holmimat is, törölköző, fogkefe, váltás ruha, stb.

Régóta terveztem már, idén végre sikerült kiviteleznem a fecskére egy egyedi csomagtartó rendszert, azaz oldaldobozt a család jobblétre szenderült mosógépének borító lemezeiből. Reggel hatkor megtömtem a holmimmal, és 6:34-kor nekivágtam az útnak Balatonfüred felé. A tavalyi túrával ellentétben most nem kellett időre mennem, így menetlevelet sem írtam – pedig a srácok mosolyogva kérdezték.

Az időjárásra utólag mondhatjuk, hogy kegyes volt hozzánk, mert bár volt pár csepp eső, Sümegen pedig novembert idéző köd, emellett 15°C, mégsem áztam el, és nem fagytam meg, ahogy a többiek sem. Az útburkolat amolyan magyaros volt, tehát hullámvasút random gödrökkel, s ami még fűszerezte az egészet, az a Sümeg és Balatonfüred között húzódó dimbes-dombos szakasz. Volt, ahol hatvannal gurultam lefelé, és olyan is, ahol lehet, hogy gyalog hamarabb fölértem volna.

Ahogy terveztem, elsőnek érkeztem a lefoglalt szállásra, ahol – hála a segítőkész szállásadónak – mindenben kaptunk segítséget, így megkezdhettem a vacsora előkészületeit. Volt bogrács, így nem kellett teknősbéka módjára motoroznom, hátamon a sajátommal. Bár a kollégák szerint a fejemre is dobhattam volna, és akkor otthon hagyhatom a sisakot. A rendelkezésre álló tűzifa jócskán elázott az előző napokban aláhullt égi áldás következtében, de sikerült tüzet csiholnom az edény alá.

Három óra magasságában érkezett a fővárosi delegáció, azaz Peti a sokat megjárt S51B-vel, s vele Norbi egy S53 Sperberrel, ami elég ritka madár idehaza, ráadásul önindítós, valamint Dávid, aki a legfiatalabb tagja volt a csapatnak, ennek ellenére talán a legidősebb motorral érkezett, egy Star-ral. Székesfehérvártól jött velük Józsi is a piros enduróval.

A délutáni főzőcske során érkezett egy barátunk autóval, ő is Peti, akinek ez a túra most nem fért bele a munkája miatt, de a társaságnak nem tudott nemet mondani, így vacsorázni és éjszakázni ő is eljött. Valamint az est díszvendégeként érkezett Tamás, akinek külön örültünk, hiszen öreg róka létére sokunkat látott már el elektromos téren hasznos tanácsokkal. Sajnos nem maradt sokáig, de azt hiszem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy megtiszteltetésnek vettük látogatását.

Amíg főtt a pörkölt, alaposan levizslattuk egymás masináját, megbeszéltük az úton gyűjtött tapasztalatokat, miegymást. Késő délután aztán a vacsora mellett és után kinyílt a dumaláda, beszélgettünk egy jó nagyot késő estig. Megvitattuk a másnapi indulást is, útvonalat, találkozási pontokat, hiszen Laci és Lajos idén is elkísér minket egy darabon.

Itt ki kell térnem egy kicsit arra, hogy hol számoltuk el magunkat. Azért terveztük idén két naposra a túrát, hogy legyen idő beszélgetni minden egyébről, ne csak a motorokról, hogy egy kicsit jobban megismerhessük egymást. Igen ám, de ugyebár adott a közös pont, a Simson – legyen akármilyen típus -, és erről mindenkinek volt bőven mondanivalója. Szóval nem jutottunk sokkal közelebb a célhoz, ellenben alapos, mindent átfogó kurzuson vehettünk részt, hiszen műszaki tapasztalatokat cseréltünk, valamint külön kiemelném Norbit, aki talán a legmélyrehatóbb ismereteit osztotta meg velünk a szerelésről, karbantartásról. Valamint Petit, akivel fölösleges vitatkozni, ha típusismeretről, gyártástörténelemről van szó. Éjfél is elmúlt, mire aludni tértünk, de muszáj volt, hiszen reggel időben akartunk indulni. Lefekvés előtt még kipakoltuk az asztalt és a padokat a pavilonból, a motorokat pedig a helyükre állítottuk. Reggel azért látszott, hogy az akció nem volt hiába. Néhány csepp esett ugyan éjjel, de így mindenki száraz nyeregre ülhetett föl.

A reggel napsütéssel indult, ahogy az időjósok jelezték. Peti hajnalban indult vissza autóval Kőszegre. Lassan mindenki előkerült, megreggelizett, összepakolt. Elbúcsúztunk a szállásadónktól, aki biztosított minket arról, hogy ilyen elvetemült csapatot még nem látott, és a kapuból integetett utánunk. Még Füreden tankoltunk és kávéztunk, aztán elindultunk Keszthely irányába – merthogy ezúttal az óramutató járásával ellentétes irányban haladunk -, így határozott a csapat.

Keszthelyen várt ránk a megbeszélt benzinkúton Laci és Lajos – egy sötétzöld S53-assal és egy piros SR50-essel -, valamint belebotlottunk négy fiatal cseh turistába is, akik két szép Trabanttal utaztak éppen. Rövid társalgás és vetkőzés után, már erősebb napsütésben indultunk tovább, immáron heten. Ismét nagy hasznát vettem az oldaldobozaimnak, volt hova tennem a kabátot és az egyéb meleg holmikat.

Balatonszentgyörgyön ebédeltünk, ahol tavaly is, s rövid nyújtózkodás után indultunk tovább. Laci és Lajos innen már visszafelé vették az irányt Vas megyébe, ismét öten maradtunk. Balatonföldváron álltunk meg kis pihenőre, valamint fényképezkedni is, mert a Szép kilátó idén kimaradt. Tartani kellett az időt Keszthelyig. Peti viszont tudott egy helyet a part közelében, ahová felsorakoztattuk a bicajokat pár kattintásra. Olyan kép viszont nem készült sajnos, amin az összes, azaz mind a hét motor egymás mellett látható a Balatonnal egyetemben.

Aki utazott már hosszabb távot kismotoron, az tudja, hogy nem egyszerű nyeregben maradni órákon keresztül, még ha rövid pihenőkre meg is áll az ember. Legtöbbször én voltam a sereghajtó a menetben, így végig láttam, hogy a srácok milyen tornagyakorlatokat végeznek menet közben. Avatatlan szemek biztosan azt hihették, hogy valami amatőr motoros-kaszkadőr csoportot látnak.

Idén is – ahogy talán mindig – a déli parton volt nagyobb a forgalom. Amikor felmerült az ötlet, hogy más lesz az útirány, mint tavaly, aggódtam kicsit, hogy sokszor kell majd balra kanyarodni, mert azt nem szeretek. Motorral meg pláne. Végül megúsztuk minden gond és bonyodalom nélkül.

Az enyingi körforgalom melletti buszmegállóban álltunk meg újra együtt, illetve utoljára is, azon a ponton, ahol tavaly találkoztunk. Itt Norbinak kellett picit szerelni, mert a Sperbernek kiakadt a gázbovdenje a karburátor felől. Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy az előző napi elkapkodott karburátor beállításomnak is beérett a gyümölcse, így minden indulásnál, kivéve a hideg állapotból történő indításokat, gyertyát kellett pucolnom. A túra végére már rutinná vált – sajnos -, hogy rugdaltam vagy tíz-tizenötször, ha nem indult, gyertyapucolás, aztán meg elsőre felpörgött. Mondhatni, én voltam a leggyengébb láncszem ebben a futamban.

Szóval az enyingi körforgalom után Peti, Józsi, Norbi és Dávid együtt mentek tovább Székesfehérvárig, ott Józsi is hazafelé vette az irányt. Én pedig Balatonfűzfő irányába haladtam, és megálltam egy már tavalyról ismerős benzinkúton. A délután már eléggé kezdett előre haladni, és választanom kellett: Balatonfüred után azon az úton megyek haza, amelyiken jöttem, vagy visszagurulok Edericsig, és onnan Sümegen át a megszokott útvonalon hazáig.

Nehéz kérdés volt ez, mert bár az út rövidebb a Balatonfüred-Nagyvázsony-Sümeg vonalon, ám sok meredek és kanyargós szakaszt tartalmaz, aminek nem biztos, hogy a fecském örülne. Azon a lejtőn, amelyiken 60-al gurultam lefelé, elképzelésem se volt, hogyan kapaszkodna föl a motor. Lehet, hogy eme akadályok miatt időben ez a lehetőség sem lenne rövidebb. Ha Ederics felé megyek, akkor mindenképp sötétben érek haza, és majdnem másfél Balaton-köröm lesz. Szóval megtankoltam, megkajáltam, és hopp, nyeregbe. Irány Ederics.

A srácokkal 40-45km/h között tartottuk a tempót a túra folyamán, ezt meghálálják ezek a kis gépek. Nincsenek túlhajszolva, azt szokták mondani, ezzel a sebességgel lemegy a Simson a térképről is. Hát én most drasztikusan megemeltem az utazósebességet, és 46-48km/h-val repesztettem, ahol csak tudtam. Balatonfűzfő és Sümeg között meg sem álltam. Balatonedericset elhagyva észleltem a sötét felhőket, és kaptam is pár cseppet. Aztán mikor elállt, beértem egy erdős szakaszra, ahol állt a víz az úton. Sok leesett hirtelen, de szerencsére pont lekéstem róla. Meglepődtem kissé, mikor Sümegre értem, ahol száraz volt minden. Az ellenszélnek hála, én is.

Már a 8-ason voltam, amikor rendesen kezdett sötétedni. Kám-nál, amikor letértem a 8-asról, már szinte besötétedett. Ekkor már kénytelen voltam reflektorral menni, mert az izzó tompított szála feladta a harcot. Persze ez a megveszekedett 6V így sem képes napfelkeltét varázsolni, de kibírta hazáig. Balatonfűzfőtől hazáig egy nagy rohanásnak éreztem az egészet, annak ellenére, hogy menet közben órákban számoltam visszafelé az időt. Este fél tízkor álltam meg a ház előtt, összesen 488km után, ami a két napot illeti.

Mindenki épségben hazaért, mondhatjuk, jól sikerült az idei, 2020-as kiruccanás, immáron két nap alatt. Ha így folytatjuk, és jól számolok, akkor öt év múlva egy hetes fesztivállá érik ez a túra. Persze ez csak vicc, de a fene tudja. A tavalyi túra is egy tavaly előtti viccből kerekedett ki.

cikk/fotók: Varga Krisztián

The post A második felvon(ul)ás appeared first on Retrovasak.hu.

Amikor a márciusi esőben 35km után végre otthon leszálltam róla, nem kicsit könnyebbültem meg. A váltó ötletszerűen kapcsolt, mintha külön életet élne, a jobb lábtartó a hátizsákomban volt, ezért figyelnem kellett, hogy a meggörbült vasról le ne csússzon a lábam. A kipufogó számtalan lyukon át eresztett, mert egy S50-es blokk hajtotta a madarat, s a korábbi gazdája – nem lévén hozzá gyári könyök – az eredeti könyököt kalapáccsal alakította át az új feladathoz. Mindezek után Rozi kutyánk a nap hátralevő részében megállás nélkül ugatta a kútkávának támasztott jövevényt.

Akkoriban kevésbé értettem a motorral kapcsolatos műszaki dolgokhoz, hát úgy szereltem, ahogy tudtam használat közben. Aztán mikor külföldre szólított a munka, betoltam a garázsba a Simsont, és évekre elfelejtettem.

Most már évek óta dolgozom egy fix helyen, lett némi zsebpénzem is, és valahogy egyre inkább szégyelltem magam, mert magára hagytam jobb sorsra érdemes fecskémet. Végül győzött a lelkiismeret és megszületett az elhatározás: megcsinálom. Lesz, ami lesz, amit csak tudok, magam oldok meg, ebből is tanulok majd valamit.

Eljött a nap, 2018 februárjában betoltam a műhelybe, és elkezdtem módszeresen szétszerelni. Mindent külön elraktároztam, egy részét nem tudom, miért, mert a csavarok zöme vagy el volt már nyalva, vagy lazulás helyett inkább eltört, mikor elfordítottam rajta a villáskulcsot. Amiből csak lehetett, vettem új alkatrészt. Újak lettek a lábtartók, a tengelyek, lánc, fogaskerekek, kuplung egyes elemei, berúgókar, váltókar, lámpa keret, parkolólámpa, a felső légszűrő alu takarólemeze, kormánymarkolatok, hátsó lámpabura, kürt, fékpofák, gumikéderek, láncvédő (ami hiányzott a sztender rugójával együtt), és egy nagy rakás csavar.

Korábban már beszereztem hozzá egy belevaló „turbóhűtéses” blokkot, ezt most részben lebontottam, és amit csak tudtam, felpolíroztam és kitakarítottam, majd odaadtam cimboráknak felújításra. Ezzel párhuzamosan a karosszéria (burkolat) elemeit először homokfúvóhoz vittem – ahol négy réteg festéket távolítottak el róla -, majd a lakatos és a fényező következett.

A szín sok fejtörést okozott. Kék volt, gondoltam kék is lesz. Aztán rájöttem, hogy a papírjaiban a szín nincs rögzítve, ezért gyakorlatilag a szivárvány bármilyen árnyalatát választhatom. Hetekig kutattam, mire lassan szűkülni kezdett a kör, végül maradt a nem gyári, de messziről összetéveszthető RAL6019-es árnyalat. Mint ahogy színben sem, más megoldásokban sem ragaszkodtam erősen a gyári megoldásokhoz, nem restauráltam, csupán felújítottam a motort.

Szóval az utolsó csavarig lecsupaszítottam a vázat, amit lecsiszoltam, majd némi kezelés után alapoztam és fehérre festettem a villákkal, kormányvázzal és a fékpedállal együtt. A fékpedál kapott egy gumiütközőt, s mivel a boltban még nem hallottak ilyenről, a nyereg egyik gumibütykéből készítettem el. Így a fékpedál alaphelyzetbe álláskor nem üti a lábtartó lemezt.

A fékpedál a rugóval és a sztenderrel együtt holtversenyben első helyen került vissza a felújított vázra.

Ezzel párhuzamosan megterveztem és előkészítettem az irányjelző szisztémát. A kormány kis burkolata fekete műbőrborítást kapott, és hogy a kormány színei egységesek legyenek, a kormányra kerülő indexek házait is feketére festettem. Megvásároltam hozzá a kapcsolót és a relét, 2x21W-osat, mert úgy gondoltam, hátul is villogni fog a jobban láthatóság kedvéért. A hátsó lámpa feketére festett házát kissé megfúrtam, hogy rászerelhessem az S51-esről származó 2db indexlámpát. Asztalon már összepróbáltam az elemeket, szépen működtek.

A legtöbb hasonló típus (Schwalbe, Star) teleszkópjai nyüszögő, nyikorgó hangot adnak, nem volt ez másképp esetünkben sem. Teljesen szétszedtem mindet, kipucoltam a rozsdából, majd festés után vastagon bezsírozva szereltem össze őket. Egyet viszont cserélnem kellett, e-helyett egy kedves márkatárstól kaptam ajándékba donor alkatrészt. A teleszkópok műanyag házait ezüst fényű szigszalaggal vontam be, így szép összhangot adnak a szintén új gumikkal szerelt új felnikkel – ez utóbbiak kerültek az eredeti, kézzel fehérre mázoltak helyére. Hogy az összhang még jobb legyen, a féklapokat és az első kerék fedőlemezét is alapos polírozásnak vetettem alá. Így aztán csillog-villog minden.

A karosszéria elkészültével elkezdődhetett az összeszerelés. Először a kormányrészt raktam össze, kerekestül. Aztán visszatettem az elektronika nagy részét, majd következett – a könnyebb szerelhetőség miatt – a hátsó sárvédő-lemezen át vezető kábelköteg elkészítése. Immáron hat szál fut hátra, és hogy ne kelljen csokiban csavarozgatni, a számítógépekből ismert soros csatlakozót választottam. A vezetékek a csati és a lámpatest között zsugorcsövezve lettek. A csatlakozó első részébe futó szálak is zsugorcsőben, tehát semmi nem lóg szanaszét.

Amikor a házat megvettük, találtam egy – valószínűleg MZ – tükröt, aminek alkatrészeit felpolíroztam, s vágattam bele új tükörlapot. Ez került a kormányra a festék alól kiszabadított kuplung- és fékkarral együtt. A kormányon helyet foglaló emblémát újrafestettem. A régi tükröt kibeleztem és GPS illetve telefontartóvá alakítottam.

A kilométerórát szétszedtem és megpucoltam, nem volt könnyű megszabadítani a napszítta sárga rétegtől, de sikerült. Emellett visszatekertem nullára. 17.611km volt rajta, ennél biztosan többet futott spirál nélkül, de mivel egy felújított blokk kerül most bele, ez a szám teljesen értelmét veszti. Ezután majd azt mutatja, hogy mekkora utat tettünk meg együtt.

A megbeszélt napon, mikor a blokkért indultam, megcsörrent a telefon. Közölték a haverok, hogy a forgattyús ház megrepedt, szedjem hát a lábaimat, mert ki kell találni valamit. Útközben minden átsuhant az agyamon, többek közt az is, hogy soha többé semmit nem veszek internetről, főleg motorblokkot nem. A műhelybe lépve látom ám, hogy az utolsó csavarokat húzzák éppen. Értetlen arckifejezésemet látva szolidan közölték, hogy csak vicc volt, úgy gondolták, had izguljak egy kicsit.

Másnap föl is szereltem a blokkot, és legyártottam hozzá a megfelelő kábelköteget, szintén széthúzható csatlakozóval, zsugorcsővel. Rákerült az előzőleg összeállított gyújtás alaplap, új tekercsekkel és kondenzátorral, valamint a hajtás lánckereke az egész hátsó traktussal együtt.

Amint minden kerék és a motorblokk a helyére került, indítható állapotba hoztam a gépet, és kitoltam a műhelyből. Akkor aztán jött a meglepetés. A berúgókar mozgatásra lecsuklott, de a dugattyú meg se bizzent. Próbálkoztam egy darabig, aztán végül betoltam. Azonnal megjelent a jellegzetes kékes füst a vadiúj kipufogó csillogó végén, és vígan ketyegett a masina. Rádobtam egy pokrócot a vázra és azon nyomban körbelovagoltam az udvart. Csak ezután szereltem össze teljesen, és csavaroztam föl az időközben saját kezűleg varrt nyerget.

Már úgy tűnt, összeállt a gép 2018 nyarán, de mégsem. Sűrűn kidobta az egyes és a hármas fokozatokat, valamint a berúgó szerkezet sem gyógyult meg magától. Pár száz kilométert mentem vele így, aztán a következő télen úgy döntöttem, magam szedem szét a blokkot. Ért is meglepetés, ugyanis az egyes fokozat nagy kereke fordítva volt benn, valamint a berúgó kerék és a tengely közt helyet foglaló persely nem volt a helyén, ez utóbbi okozta a harmadik fokozat elvesztését és a berúgó használhatatlanságát. Az immáron tartalék S50-es blokkot áldoztam fel, és a kettő blokk jobb minőségű – és meglévő – alkatrészeiből pakoltam össze egy darab motort. Átdolgoztam továbbá a hátsó indexet, és beépítettem egy saját gyártású, akksiról működő tápegységet, ami menet közben – vagy akár álló helyzetben is – működtetni tud egy GPS-t, vagy tölteni egy telefont vagy bármi mást, ami USB porton át kap áramot. Beszereztem egy digitális kilométerórát is, és egy teljesen új, lapos, egyszemélyes nyerget varrtam, aminek az alját pirográffal díszítettem. A csomagtartóra felkerült egy szintén saját kezűleg szerszámos táskává alakított benzines kanna is. Innentől már csak finomítani kellett, meg pár apróságon állítani. Aztán kezdetét vette a használat, végre értelmet nyert a sok befektetett munka. Viszont a munka folyamán megbetegedtem. Nem vagyok már tipikus felhasználó, szinte betegesen keresem azokat a pontokat, amin lehet kicsit javítani, szépíteni, takarítani stb. Mindezek ellenére most már nem aggódom túl a dolgokat, ha netán messzebb indulnék a szomszéd falunál, mondjuk Devecserbe, Zalaegerszegre vagy épp a Balatont kerülném meg egyetlen nap alatt.

Hosszú út vezetett odáig, hogy ezt a motort, ami leginkább egy rat-style moprdhez hasonlított amikor megvettem, széppé és megbízhatóvá tegyem. Az emberek megnézik, utána fordulnak – néha még a hölgyek is -, s amikor megállok, néha többen jönnek oda egyszerre beszélgetni. Összehozza az embereket, még ha csak pár perc erejéig is. Van, aki vitába szállt velem, hogy már pedig higgyem el, ez a motor gyári, még a színe is. Pedig nem eredeti, nem gyári, csupán szép, jó, és ritka. Akár egy unikornis.

Cikk, fotók, tulajdonos: Varga Krisztián

Köszönjük Krisztián ezt a részletes és tartalmas beszámolót 🙂

The post A génsebészet új foka: patkányból unikornist appeared first on Retrovasak.hu.