A génsebészet új foka: patkányból unikornist

A történet főszereplője, aki a következő történetet túl- és átélte, egy Simson Schwalbe. Amikor 2008-ban megvettem, amolyan „svarbi” volt csupán, egy fészer mellett tartott használós célszerszám. Akkor még nem volt olyan nagy szám, hogy 1979-es gyártás, de azóta 11 évet öregedett, idén negyven éves. Az ára nem volt sok, gondjainak száma ezzel fordítottan arányos. A vásárlás fő oka az volt, hogy akkoriban be kellett járnom hétvégén is dolgozni, amit tömegközlekedéssel nem tudtam megoldani, az autónk csomagtartójába pedig beköszönt egy kamion.

Amikor a márciusi esőben 35km után végre otthon leszálltam róla, nem kicsit könnyebbültem meg. A váltó ötletszerűen kapcsolt, mintha külön életet élne, a jobb lábtartó a hátizsákomban volt, ezért figyelnem kellett, hogy a meggörbült vasról le ne csússzon a lábam. A kipufogó számtalan lyukon át eresztett, mert egy S50-es blokk hajtotta a madarat, s a korábbi gazdája – nem lévén hozzá gyári könyök – az eredeti könyököt kalapáccsal alakította át az új feladathoz. Mindezek után Rozi kutyánk a nap hátralevő részében megállás nélkül ugatta a kútkávának támasztott jövevényt.

Akkoriban kevésbé értettem a motorral kapcsolatos műszaki dolgokhoz, hát úgy szereltem, ahogy tudtam használat közben. Aztán mikor külföldre szólított a munka, betoltam a garázsba a Simsont, és évekre elfelejtettem.

Most már évek óta dolgozom egy fix helyen, lett némi zsebpénzem is, és valahogy egyre inkább szégyelltem magam, mert magára hagytam jobb sorsra érdemes fecskémet. Végül győzött a lelkiismeret és megszületett az elhatározás: megcsinálom. Lesz, ami lesz, amit csak tudok, magam oldok meg, ebből is tanulok majd valamit.

Eljött a nap, 2018 februárjában betoltam a műhelybe, és elkezdtem módszeresen szétszerelni. Mindent külön elraktároztam, egy részét nem tudom, miért, mert a csavarok zöme vagy el volt már nyalva, vagy lazulás helyett inkább eltört, mikor elfordítottam rajta a villáskulcsot. Amiből csak lehetett, vettem új alkatrészt. Újak lettek a lábtartók, a tengelyek, lánc, fogaskerekek, kuplung egyes elemei, berúgókar, váltókar, lámpa keret, parkolólámpa, a felső légszűrő alu takarólemeze, kormánymarkolatok, hátsó lámpabura, kürt, fékpofák, gumikéderek, láncvédő (ami hiányzott a sztender rugójával együtt), és egy nagy rakás csavar.

Korábban már beszereztem hozzá egy belevaló „turbóhűtéses” blokkot, ezt most részben lebontottam, és amit csak tudtam, felpolíroztam és kitakarítottam, majd odaadtam cimboráknak felújításra. Ezzel párhuzamosan a karosszéria (burkolat) elemeit először homokfúvóhoz vittem – ahol négy réteg festéket távolítottak el róla -, majd a lakatos és a fényező következett.

A szín sok fejtörést okozott. Kék volt, gondoltam kék is lesz. Aztán rájöttem, hogy a papírjaiban a szín nincs rögzítve, ezért gyakorlatilag a szivárvány bármilyen árnyalatát választhatom. Hetekig kutattam, mire lassan szűkülni kezdett a kör, végül maradt a nem gyári, de messziről összetéveszthető RAL6019-es árnyalat. Mint ahogy színben sem, más megoldásokban sem ragaszkodtam erősen a gyári megoldásokhoz, nem restauráltam, csupán felújítottam a motort.

Szóval az utolsó csavarig lecsupaszítottam a vázat, amit lecsiszoltam, majd némi kezelés után alapoztam és fehérre festettem a villákkal, kormányvázzal és a fékpedállal együtt. A fékpedál kapott egy gumiütközőt, s mivel a boltban még nem hallottak ilyenről, a nyereg egyik gumibütykéből készítettem el. Így a fékpedál alaphelyzetbe álláskor nem üti a lábtartó lemezt.

A fékpedál a rugóval és a sztenderrel együtt holtversenyben első helyen került vissza a felújított vázra.

Ezzel párhuzamosan megterveztem és előkészítettem az irányjelző szisztémát. A kormány kis burkolata fekete műbőrborítást kapott, és hogy a kormány színei egységesek legyenek, a kormányra kerülő indexek házait is feketére festettem. Megvásároltam hozzá a kapcsolót és a relét, 2x21W-osat, mert úgy gondoltam, hátul is villogni fog a jobban láthatóság kedvéért. A hátsó lámpa feketére festett házát kissé megfúrtam, hogy rászerelhessem az S51-esről származó 2db indexlámpát. Asztalon már összepróbáltam az elemeket, szépen működtek.

A legtöbb hasonló típus (Schwalbe, Star) teleszkópjai nyüszögő, nyikorgó hangot adnak, nem volt ez másképp esetünkben sem. Teljesen szétszedtem mindet, kipucoltam a rozsdából, majd festés után vastagon bezsírozva szereltem össze őket. Egyet viszont cserélnem kellett, e-helyett egy kedves márkatárstól kaptam ajándékba donor alkatrészt. A teleszkópok műanyag házait ezüst fényű szigszalaggal vontam be, így szép összhangot adnak a szintén új gumikkal szerelt új felnikkel – ez utóbbiak kerültek az eredeti, kézzel fehérre mázoltak helyére. Hogy az összhang még jobb legyen, a féklapokat és az első kerék fedőlemezét is alapos polírozásnak vetettem alá. Így aztán csillog-villog minden.

A karosszéria elkészültével elkezdődhetett az összeszerelés. Először a kormányrészt raktam össze, kerekestül. Aztán visszatettem az elektronika nagy részét, majd következett – a könnyebb szerelhetőség miatt – a hátsó sárvédő-lemezen át vezető kábelköteg elkészítése. Immáron hat szál fut hátra, és hogy ne kelljen csokiban csavarozgatni, a számítógépekből ismert soros csatlakozót választottam. A vezetékek a csati és a lámpatest között zsugorcsövezve lettek. A csatlakozó első részébe futó szálak is zsugorcsőben, tehát semmi nem lóg szanaszét.

Amikor a házat megvettük, találtam egy – valószínűleg MZ – tükröt, aminek alkatrészeit felpolíroztam, s vágattam bele új tükörlapot. Ez került a kormányra a festék alól kiszabadított kuplung- és fékkarral együtt. A kormányon helyet foglaló emblémát újrafestettem. A régi tükröt kibeleztem és GPS illetve telefontartóvá alakítottam.

A kilométerórát szétszedtem és megpucoltam, nem volt könnyű megszabadítani a napszítta sárga rétegtől, de sikerült. Emellett visszatekertem nullára. 17.611km volt rajta, ennél biztosan többet futott spirál nélkül, de mivel egy felújított blokk kerül most bele, ez a szám teljesen értelmét veszti. Ezután majd azt mutatja, hogy mekkora utat tettünk meg együtt.

A megbeszélt napon, mikor a blokkért indultam, megcsörrent a telefon. Közölték a haverok, hogy a forgattyús ház megrepedt, szedjem hát a lábaimat, mert ki kell találni valamit. Útközben minden átsuhant az agyamon, többek közt az is, hogy soha többé semmit nem veszek internetről, főleg motorblokkot nem. A műhelybe lépve látom ám, hogy az utolsó csavarokat húzzák éppen. Értetlen arckifejezésemet látva szolidan közölték, hogy csak vicc volt, úgy gondolták, had izguljak egy kicsit.

Másnap föl is szereltem a blokkot, és legyártottam hozzá a megfelelő kábelköteget, szintén széthúzható csatlakozóval, zsugorcsővel. Rákerült az előzőleg összeállított gyújtás alaplap, új tekercsekkel és kondenzátorral, valamint a hajtás lánckereke az egész hátsó traktussal együtt.

Amint minden kerék és a motorblokk a helyére került, indítható állapotba hoztam a gépet, és kitoltam a műhelyből. Akkor aztán jött a meglepetés. A berúgókar mozgatásra lecsuklott, de a dugattyú meg se bizzent. Próbálkoztam egy darabig, aztán végül betoltam. Azonnal megjelent a jellegzetes kékes füst a vadiúj kipufogó csillogó végén, és vígan ketyegett a masina. Rádobtam egy pokrócot a vázra és azon nyomban körbelovagoltam az udvart. Csak ezután szereltem össze teljesen, és csavaroztam föl az időközben saját kezűleg varrt nyerget.

Már úgy tűnt, összeállt a gép 2018 nyarán, de mégsem. Sűrűn kidobta az egyes és a hármas fokozatokat, valamint a berúgó szerkezet sem gyógyult meg magától. Pár száz kilométert mentem vele így, aztán a következő télen úgy döntöttem, magam szedem szét a blokkot. Ért is meglepetés, ugyanis az egyes fokozat nagy kereke fordítva volt benn, valamint a berúgó kerék és a tengely közt helyet foglaló persely nem volt a helyén, ez utóbbi okozta a harmadik fokozat elvesztését és a berúgó használhatatlanságát. Az immáron tartalék S50-es blokkot áldoztam fel, és a kettő blokk jobb minőségű – és meglévő – alkatrészeiből pakoltam össze egy darab motort. Átdolgoztam továbbá a hátsó indexet, és beépítettem egy saját gyártású, akksiról működő tápegységet, ami menet közben – vagy akár álló helyzetben is – működtetni tud egy GPS-t, vagy tölteni egy telefont vagy bármi mást, ami USB porton át kap áramot. Beszereztem egy digitális kilométerórát is, és egy teljesen új, lapos, egyszemélyes nyerget varrtam, aminek az alját pirográffal díszítettem. A csomagtartóra felkerült egy szintén saját kezűleg szerszámos táskává alakított benzines kanna is. Innentől már csak finomítani kellett, meg pár apróságon állítani. Aztán kezdetét vette a használat, végre értelmet nyert a sok befektetett munka. Viszont a munka folyamán megbetegedtem. Nem vagyok már tipikus felhasználó, szinte betegesen keresem azokat a pontokat, amin lehet kicsit javítani, szépíteni, takarítani stb. Mindezek ellenére most már nem aggódom túl a dolgokat, ha netán messzebb indulnék a szomszéd falunál, mondjuk Devecserbe, Zalaegerszegre vagy épp a Balatont kerülném meg egyetlen nap alatt.

Hosszú út vezetett odáig, hogy ezt a motort, ami leginkább egy rat-style moprdhez hasonlított amikor megvettem, széppé és megbízhatóvá tegyem. Az emberek megnézik, utána fordulnak – néha még a hölgyek is -, s amikor megállok, néha többen jönnek oda egyszerre beszélgetni. Összehozza az embereket, még ha csak pár perc erejéig is. Van, aki vitába szállt velem, hogy már pedig higgyem el, ez a motor gyári, még a színe is. Pedig nem eredeti, nem gyári, csupán szép, jó, és ritka. Akár egy unikornis.

Cikk, fotók, tulajdonos: Varga Krisztián

Köszönjük Krisztián ezt a részletes és tartalmas beszámolót 🙂