Ford Pinto, 1970 – 1980

Biztos vagyok benne, hogy az egyik első autó, amire a cím hallatán gondoltál a Mustang volt. Nem véletlen, hiszen a Ford izomautója a legismertebb sportautók egyike. Pont emiatt a mai listából kihagyom, és helyette tragikus sorsú kistestvérét, a Pintót mutatom be helyette.

A pintó egy spanyol eredetű miniló, amit szőrzetének színéért tenyésztenek. Az Új Világba érkezve az indiánok évszázadokon át harci célokra használták, 1956 óta pedig törzskönyvezik is őket.

A Ford törpelova 1970-ben, az olajválság miatt született meg, mint a Chevrolet Corvair és Vega, a Bogár, több japán kisautó és a Plymouth/ Dodge Valiant. A kezdeti sikereket hamar beárnyékolta, hogy ha egy karambol esetén az autót hátul találat érte, a géptest fenekébe tervezett benzintank kigyulladt.

Rengeteg utas vesztette életét, ráadásul egyes állítások szerint a Ford tudod a tervezői hibáról, ám olcsóbb volt a perköltségeket fizetni, mint az autót áttervezni. A Pinto számos meme és filmes humor forrását képezi, és mint egy autóipari baklövés tartják számon.

A kétajtós hatchback kivitelen túl furdon, illetve „Pinto Squire” kombik is készültek. A New Jersey-ben, Kaliforniában és Ontarióban szerelt kompakt kisautót háromféle sornégyes és egy 2,8 literes V6-tal is lehetett rendelni. Az alapmodellek egy négyfokozatú manuális váltót kaptak, de háromsebességes automata és Selectshift Cruise-O-Matic-kal is elérhető volt.

Ford Bronco, 1965 – 1977

A bronco kifejezés a „bucking horse”, magyarul „bakugró ló” kifejezésből ered, amit a Ford az 1965 és 1977 között gyártott, első generációs Bronco SUV-ok esetén használt először, ’96-ig öt generációja jelent meg. Az 1. széria hatalmas sikert aratott, vetélytársai között a CJ-5-ös Jeep és az International Harvester Scout is szerepelt.

Az első generációs Broncókat háromajtós kompakt SUV (akkor még „Multi Purpose Vehicle”, röviden MPV), pickup, illetve ajtós és tetőnélküli szabadidő-autó kivitelben lehetett rendelni. A 2,8 és 3,3 literes sorhatos mellett egy 4,7 és 4,9 literes V8-as is szerepelt a palettán, míg váltóból csak két lehetőség volt elérhető. Az alapmodellek egy háromfokozatú kézi váltót kaptak, viszont az extrák között egy háromsebességes automata is szerepelt.

Dodge Charger, 1966 – 1967

Ha már két Fordról szót ejtettünk, a lista utolsó tagjaként emlékezzünk meg a valaha gyártott egyik legsikeresebb MOPAR-ról, a Dodge Charger első generációjáról is. Annak ellenére, hogy a mai köznyelvben a „charger” kifejezést szinte kivétel nélkül a telefon- és egyéb elektronikai cikkek töltőiként azonosítjuk, korábbi értelmezése szerint angolszász területeken a középkori csatalovakra is ezt a szót használták/ -ják.

A Dodge harci paripájának első generációja 1966-ban vált elérhetővé, amit a következő modellév végéig, csak minimális ráncfelvarrással gyártottak. 1967 őszétől már a következő generációt reklámozták, ami már évente új megjelenést kapott.

A ’66-os és ’67-es változatokat a Chrysler B platformjára építették, műszakilag sokban hasonlított a kortárs Coronetekre. Kilencféle motor- és váltókombinációval volt elérhető, melyek közül a legkisebb a 230 lovas, 5.210 köbcentis V8 volt, amit egy háromfokozatú kézi váltóval párosítottak.

A legerőteljesebb 425 lovas, 6.974 köbcentis HEMI V8 volt, amit egy négysebességes manuális váltóval szereltek. Csúcssebessége 236 km/h volt és 5,6 mp alatt érte el a 100-as tempót. A nagy motorhoz és teljesítményhez hatalmas fogyasztás társult, akár 27,7 litert is elpusztíthatott 100 km-en.

Ugyanez a 7,0 literes HEMI háromsebességes Torquflite automatával is rendelhető volt, ami a csúcssebességesn 3 km/h-t, a 100-as gyorsuláson pedig 0,9 mp-et rontott. Fogyasztása is nagyobb volt, átlagfogyasztása 31,3 liter is lehetett. A fenti képeken egy ’66-os és piros ’67-es példányt látsz.

Mit gondolsz, a fenti három vasparipa közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 benzines paripa, avagy 3 klasszikus autó, amiket lovakról neveztek el – 6. rész |Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Plymouth Satellite, 1965-1967

A Chrysler legolcsóbb márkája az 1965-ös modellévben használta elsőként a „Satellite”, vagyis műhold jelzőt, ami a Belvedere széria legjobban felszerelt változata. Az első generációs Belvedere Satellite-okat három éven át gyártották, motor- és váltópalettái évente bővültek.

Összesen nyolcféle V8-as motorral volt rendelhető, amik közül a legkisebb 4,5 literes, a legnagyobb 7,2 literes volt – ez utóbbit a ’67-es modellévben tették elérhetővé. Váltó terén három lehetőség létezett: A háromfokozatú kézi és automataváltók mellett egy négysebességes kézi is szerepelt a palettán.

Dodge Polara, 1962-1964

Ha már MOPAR-ral indítottunk, folytassuk az eggyel drágább, szintén sportos kategóriával. A „Polara” 1960-ban mutatkozott be, ami a harmadik generációs modellek esetén már egyértelműen az izomautók típusjelölése volt, ami a Kis Medve legfényesebb csillagára, a Sarkcsillagra utalt.

A ’62 és ’64 közötti modellek a „Kopasztott csirkék” tagjai voltak. A kifejezés a Jet-korszak egyik legmeghatározóbb formatervezőjéhez, Virgil Exnerhez vezethető vissza, aki egyes állítások szerint nem nyugodott bele az uszonyos formatervek elöregedésébe. Az újabb autókat kopasztott csirkéknek nevezte, mivel rajtuk már nem voltak uszonyok. Egyesek szerint Exner bosszút akart állni a Chrysleren, ezért szándékosan bizarr autókat tervezett, amik nem nyerték el a vásárlók tetszését.

Ebben a három évben a Polarákat a B platformra építették, több részletében is hasonlított a Plymouth Savoy-okra. A hagyományos két- és négyajtós B oszlopos változatok mellett hardtopok is szerepeltek a katalógusokban, ráadásul a puhatetős kabriók mellett kombiként is elérhető volt.

A 3,7 literes sor-6-oson kívül négyféle V8-assal is rendelhető volt, közülük a legnagyobb a 7,0 literes, ami 415 lóerővel és 637 newtonnal dolgozott. A váltókínálat már szegényesebb volt, mivel vagy egy 2 fokozatú automatával vagy egy 3 sebességes kézivel lehetett rendelni. A fenti két képen egy ’63-as B oszlopos kupé és egy ’64-es kombit látsz.

Ford Galaxie, 1959

Akárcsak a legtöbb híres amerikai autó, a Galaxie is mint felszereltségi szint kezdte pályafutását. A Ford „galaxisa” a Fairlane legjobban felszerelt változatát, a 500-ast váltotta, majd csak ’62-ben vált önálló szériává. Az oszlopos, hardtop és kabrió kivitelek mellett olyan extrával is rendelhető volt, ami akkoriban hatalmas durranásnak számított: A Continentaloknak kifejlesztett, azokon viszont nem használt önműködő keménytetővel is rendelhető volt, ami kb. 25 mp alatt nyílt le – igen, ez ma borzasztóan sok időnek tűnhet, de ne feledd el, hogy az elsők egyike volt!

Az ’59-es Galaxie-k hatféle motorral voltak elérhetőek. A legkisebb a 3,7 literes sor6-os volt, amit rögtön a 4,5L-es V8 követett. A legnagyobb az 5,8-as FE szériás V8 volt, ami 300 lóerő leadását tette lehetővé. A 2 és 3 fokozatú automata kormányváltó mellett egy 3 sebességes kézi változattal is elérhető volt.

Mit gondolsz, a fenti három csillagromboló közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 csillagromboló, avagy 3 klasszikus, aminek a nevét az űrutazás ihlette | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Monarch Lucerne, 1954

A sorozat 2. részében már szó esett a Monarch-ról, mint a Ford-konszern kanadai márkája. Mivel az importvámok miatt az amerikai gyártók nem tehették volna, hogy a javasolt fogyasztói árnál közel 25%-kal drágábban adják autóikat, így mindegyikük valamilyen kiskaput keresett, hogy kijátssza a szabályokat.

A Chrysler a Plymouth-ok és Dodge-ok orrszerkezeteit cserélgette, majd franciás néven árulta őket, míg a Ford új márkákat alapított, az egyes típusokat pedig a kanadaiak ízlése szerint áttervezte. A Monarch például a Mercury északi megfelelője volt, ami nevében és díszítettségében tért el az azonos modellévben szerelt amerikai hazai piacos változatoktól.

1954-ben a Lucerne a Monarch a középmezőnyt képviselte, felette a Richelieu helyezkedet el. Akárcsak a kortárs Mercury-kat, az ’54-es Monarch-okat is többféle kivitelben, V8-as motorral gyártották. A Lucerne esetében ez egy OHV változat volt, ami 161 LE leadására volt képes.

A kiviteli lehetőségek szintén egyeztek a testvér Mercury-kéval: A hagyományos négyajtós limuzinok mellett kétajtós, B-oszlop nélküli hardtop kupé és kabriók is készültek. Mi több, A Lucerne az opcionális „Sun Valley” csomaggal is rendelhető volt, ami annyit tett, hogy a tetőt a kupé változatok esetén az első üléspad felett flexivel fedték be. Ahogy már fentebb írtam, a Monarch, illetve a Meteor, a Ford egy másik kanadai márkája, az amerikai trendeknek megfelelően évente estek át ráncfelvarráson, így az ’55-ös modellek már nem is hasonlítottak az ’54-esekre.

Mercury Grand Monarch Ghia, 1975-1976

Ha már szót ejtettünk a Mercury-ról és Monarch-ról, ugorjuk át a ’70-es évek Amerikájába, ahol a Ford belépő szintű luxusmárkája, mint a típusjelölés használta az „Uralkodó” jelzőt. A Mercury Monarch, mint a Granada jobban felszerelt testvére mutatkozott be, ami egészen 1980-ig gyártottak.

A hagyományos modellek mellett a gyártó „Grand” felszereltségi szinttel is árulta őket, amik több részletükben is azonosak voltak a nagypresztízsű Marquis és Grand Marquis szériákkal. A Car & Driver 1976-os kiadása szerint a Grand Monarch annyira jó megítélésű autónak számított, hogy minden ötödik Ford fejes közül három, mi több maga Henry Ford II is ezt a típust használta „boltbajárós” autóként.

A Grand Monarch számos olyan kiegészítőt kapott, ami az 1970-es években a luxus netovábbját jelentette. Ide sorolható például a bőrrel behúzott szervókormány, a vinyl „landau” tető és lámpával ellátott utas oldali piperetükör. A széria termelését ’76-ban felfüggesztették, műszaki és kényelmi megoldásait a Lincoln akkor bemutatkozó kompakt luxusautója, a Versailles örökölte.

Prince Gloria Super 6, 1962-1967

Ha már ebben a részben kanadai és amerikai modellekről esett szó, nem hagyhatjuk szó nélkül a japán autóipar azt a korszakát sem, amiket gyanúsan amerikaias vonalvezetésű típusokat dobott a hazai piacra. Közéjük sorolhatjuk a Prince Gloria második generációját is, amit, legalábbis szerintem, a pár évvel korábban kiadott Imperialok, Buickok és talán Pontiac-ok ihlettek.

A „herceg” Super 6 változat egy soros, hathengeres SOHC motort kapott, ami 5.400-as fordulaton 106 LE leadására volt képes. A megszokott négyajtós limuzinok mellett kombik is készültek, plusz a sorhatos motorokon túl egy kisebb, 94 lovas, négyhengeres erőforrással is elérhető volt.

Mit gondolsz, a fenti három luxusautó közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálnt

The post TOP 3 nemesi fogat, avagy 3 klasszikus, amit nemesi címekről neveztek el – 4. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Bugatti Type 41/ Bugatti Royale, 1927-1933

A legenda szerint a 41-es típust Ettore Bugatti azért alkotta meg, mert egy angol lady autóit becsmérelte, amik nem érnek fel a Rolls-Royce-ok kifinomultságának szintjére. Ettore elhatározta, hogy megalkotja a világ legelőkelőbb luxusautóját, ami 1927-ben a Type 41-esben valósult meg. A szériát a „Royale” jelzővel is szokták illetni, mivel célközönsége az európai uralkodók voltak.

Eredetileg 25 példány legyártását tervezték, végül csak hetet szereltek össze és csak három megrendelés érkezett – a gazdasági világválság alatt még a leggazdagabbak sem fektettek ilyen drága autó vásárlásába.

A Royale-t több, a korszakban megszokott kivitelben is gyártották, ráadásul a múlt század első felében tervezett autókhoz híven termete és öntömege is hatalmas volt: már önmagában tengelytávja is 4,1 méter volt, amihez egy 6,4 méteres teljes hossz tartozott, öntömege a 3,1 tonnát is meghaladta!

Erőforrás terén egy lehetőség létezett, ami világviszonylatban is emberesen megállta a helyét.  A motorháztető alatt egy 12.763 köbcentis, sornyolcas lapult, amit egy háromfokozatú váltóval párosítottak. Állítólagos csúcssebessége 198 km/h és 11,5 mp alatt gyorsul állóhelyből 100-ra. A közel 12,8 literes motor és irtózatos teljesítmény állítólag 50 literes fogyasztással társult.

Daimler Majestic Major, 1960-1968

Ugorjunk 30 évet előre az időben. Angliában járunk az 1960-as években, amikor a brit Daimler a már önmagában is pazar Majestic, vagyis „fenséges” limuzint továbbfejlesztette. Az ’58-tól ’62-ig szerelt DF316-os „Majestic” széria az 1960-as modellévben a Majorrel bővült, amit egy 4,5 literes V8-as motorral láttak el.

A Daimler V8-as erőforrás 220 lóerő és 5.500-as fordulaton 384 Nm-nyi nyomaték leadását tette lehetővé. A 4.561 köbcentis OHV erőforrásban a hengerek egymással 90 fokot zártak be, hengerenként két szelepet kapott. Kompressziós aránya nyolc az egyhez.

A The Motor magazin 1961-es egy szervóval szerelt Majestic Majort is tesztelt. Méréseik szerint a luxus limuzin csúcssebessége 196,8 km/h volt, a 100-as tempót pedig 9,7 mp alatt érte el. Ez az érték ma már kevésnek tűnhet, de ne feledjük el, hogy az autó öntömege meghaladta az 1,8 tonnát, ráadásul egy szintén ’61-es évjáratú, 4,6 literes V8-as Corvette, amit 3 fokozatú kézi váltóval szereltek, is „csak” 204 km/h-ra tudott gyorsulni, pedig fél tonnával könnyebb volt! – Igaz, tegyük hozzá, hogy a Daimler tekintélyes mennyiségű faberakása sokat dobott az autó öntömegén.

NSU Prinz 4, 1962-1973

Ha már két luxusautóról szót ejtettem, ki kell egyensúlyozzam a cikket egy népautóval. A neckarsulmi cég 1962-ben mutatta be a Prinz, vagyis „herceg” negyedik szériáját, aminek a formaterve már jócskn eltért az előző három szériáétól. A Prinz 4-es az 1961-es Frankfurti Autószalonon mutatkozott be. Bár jóval kisebb, mint a Chevrolet Corvair, formaterve nagyon hasonlított az amerikai faroséra.

A szériát egy 598 köbcentis, kéthengeres, léghűtéses motorral látták el. Váltó terén is csak egy lehetőség létezett, ami egy négyfokozatú kézi padlóváltó volt. A 4-es Prinz-ket licensz alapján Dél-Amerikában is forgalmazták, ráadásul az Audi NSU Auto Union AG a négykarikás márka 50-es modelljének kifejlesztésében is segítséget nyújtott.

Mit gondolsz, a fenti három klasszikus közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és tapasztalataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 nemesi fogat, avagy 3 klasszikus, amit nemesi címekről neveztek el – 3. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Az állatokról elnevezett cikksorozat első három részében madarakról, az előzőben pedig halakról és vízi állatokról elnevezett klasszikusokról olvashattál. Ma ismét három olyan autót mutatok Neked, melyek nevét a vízi világ ihlette.

Plymouth Barracuda, 1964-1966

A Studebaker Avanti és Pontiac GTO megkezdődött az amerikai izomautók korszaka, amiből a legtöbb gyártó ki akarta venni a részét. Közéjük tartoztak a MOPAR-ok, a Chrysler-konszern 1964-ben mutatta be a sportos Plymouth Barracuda első generációt, amit 3 éven át gyártottak. A széria nagy sikert aratott, az 1973-as olajválságig három generációja, az évenkénti ráncfelvarrás miatt pedig számtalan formaterve jelent meg.

Az első generációs Barracudákat a Virgil Exnert és a Forward Lookot leváltó, a korábbinál szögletesebb vonalvezetést preferáló Elwood Engel és Milton Antonick vázolta fel. Érdekesség, hogy a Chrysler Engelt a Fordtól csábította el, ő tervezte a Lincoln Continentalok negyedik generációját.

Az 1964 és 1966 között gyártott Barracudákat az A platformra építették, amin a kompakt Valianttal osztozott. Ebben a három évben a tengeri ragadozóról elnevezett típust 2,8 és 3,7 literes sorhatossal és 4,5 literes V8-assal is lehetett rendelni.

Az autó teljesítménye mellett a tervezők a részletekre is nagy figyelmet fordítottak. A Chrysler a Pittsburgh Plate Glass közreműködésével fejlesztette ki a termetes hátsó, hajlított szélvédőt. Az 1,34 m² –es üvegfelület nagy durranásnak számított, ez volt az első sorozatgyártású autó, amit ilyen nagy hátsó üveglappal szereltek.

Chevrolet Nova, 1967-1974

A „Nova” jelölés elsőként 1962-ben a Chevrolet Chevy II-eseken jelent meg, mint a széria legsportosabb modellje. 1967-re a Nova önálló típussá vált, a harmadik generáció tagjait kupé, hatchback és limuzin kivitelben is lehetett rendelni.

’67 és ’74 között a Novákat rengeteg motorral és váltóval lehetett rendelni. A legkisebb a 2,5 literes sornégyes volt, amit a 3,1, 3,8 és 4,1 literes sorhatos követett. Persze V8-as erőforrással is rendelhető volt, a legkisebb lökettérfogatú az 5,0 literes volt, de 5,4L, 5,7L, 5,7L, 6,5L és 6,6 literes változatban is elérhető volt.

Váltók közül is bőven lehetett válogatni. Kétféle kettő és háromsebességes automata és egyféle 3 fokozatú és négyféle 4 sebességes kézi váltó szerepelt a palettán.

Miért került a Nova a listára? Annak ellenére, hogy neve sokakat a szupernóvákra emlékeztet, más jelentéssel is bír. A „nova” angolul egy lazacfélének a neve, ami többnyire Kanadában őshonos. Valószínű, hogy a marketingesek az állatról nevezték el a modellt, mivel a ’60-as évek óta trendivé vált gyors, erőteljes állatokról elnevezni az új sportautókat.

Bertone Pirana, 1967

A Bertone Pirana egy tanulmányautó volt, amit az olasz tervezők az 1967-es Londoni Autószalonon mutattak be. A GT a Jaguar E-type kasztniját és hajtásláncát örökölte, amit kissé átterveztek – emiatt Jaguar Piranának is szokták nevezni.

A frontmotoros, hátsókerekes sportautót a Jaguar 4,2 literes XK sorhatos erőforrásával látták el. Az angol kiállításon olyan sikeres volt, hogy a New York-i és Montreali Autószalonon is bemutatták. Később 2+2-es kupévá alakították, viszont sosem került sorozatgyártásba.

Mit gondolsz, a fenti három közúti kopoltyús közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 közúti kopoltyús, avagy 3 klasszikus, amit halakról neveztek el – 5. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Monarch Richelieu, 1955-1956

Akárcsak a Chrysler az előző részben ismertetett ausztrál Royal esetén, a Ford sem szeretett volna 35%-os importvámot fizetni a kanadai piacon eladott autói után. Hogy ezt elkerülje, több kanadai divíziót is alapított, mint például a Meteor vagy Monarch, amik valójában a kanadai vásárlók ízlése szerint áttervezett amerikai modellek voltak.

A Monarch a Ford of Canada leányvállalata volt, ami 1946 és 1961 között „”Kanada-specifikus” személyautókat forgalmazott. A Monarch-ok az amerikai Mercury-k megfelelői voltak, melyek formaterve egyezett a velük párhuzamosan szerelt USA modellekével, viszont díszítőelemeik és típusjelöléseik eltértek azokétól.

A fenti képen például egy ’56-os Monarch Richelieu-t látsz, ami a lökhárító és a géptest hosszában elnyúló díszlécen kívül szinte egyezett a vele azonos modellévbe eső Mercury Monterey-jel. Ebben az évben a Monarch alapmodellje a Custom volt, amit a Lucerne követett, majd a választék csúcsán a „Vörös Eminenciás”-ról (1585-1642) elnevezett típus állt. Miért került a Monarch a listára? Az angol szó magyarul „uralkodót, fejedelmet” jelent.

Imperial (LeBaron) Crown Imperial, 1960

Az 1950-es évek második felében az amerikai luxusgyártók közti versengés egyre jobban kiéleződött. A Cadillac 1957-ben mutatta be az Eldorado Brougham limuzint, ami a kortárs Rolls-Royce-ok árának többszörösébe került. Válaszképp a Chrysler is előállt saját ultraluxus modelljével, amit az Imperial divízió az olasz Ghiával közösen alkotott meg.

Háttérinfó: Az Imperial 1926-ben mutatkozott be, mint Chrysler-típus, majd 1955-ben önálló márkává vált, ami a Packardokkal, Cadillac-ekkel és Lincolnokkal vette fel a versenyt. Sajnos a folyamatosan romló szerelői minőség az Imperial 1975-ben lehúzta a rolót, a ’76-os modelleket Chrysler New Yorker néven árusították.

A Ghiával karöltve tervezett Imperialok 1957-ben jelentek meg, egészen az 1960-as évek közepéig voltak elérhetőek. Ebben az időszakban a „birodalmi” luxusmárka alaptípusa a Custom volt, amit a Crown követett. A sorozatgyártású modellek legelitebb tagja a LeBaron volt. Akinek még „A Báró” sem felelt meg, az egyéni megrendelés szerint legyárthattatta saját „Crown Imperial”-ját. A kifejezés a Chryslerhez köthető, 1955-ig a nyújtott tengelytávú Chrysler Imperialokat nevezték „Crown”-nak.

Hogyan készültek a Crown Imperialok? Miután a MOPAR legelitebb leányvállalata legyártott egy LeBaront, azt Olaszországba szállították. A Ghia dolgozói megnyújtották, a géptest tetejét hátul vinyllel húzták be, plusz rengeteg olyan extrával látták el, amik még a csúcsmodelleken sem voltak elérhetőek, majd a kész autót visszahajózták Amerikába. A fenti képeken látható formatervet kizárólag az 1960-as modellévben gyártották, ez a konkrét példány Nelson Rockefelleré volt.

Austin Princess III, 1953-1956

A brit Austin 1947-ben mutatta be az első szériás „Hercegnő”-ket, 1959-ig még három változata jelent meg. A típust önálló márkaként, illetve a testvér Vanden Plas is forgalmazta. A Princess az Austin zászlóshajója volt, amit a nála ötször olcsóbb Austin Minivel párhuzamosan gyártottak.

A Princess III-t 1953-tól ’56-ig szerelték. A 2,2 tonnás luxus limuzinokat egy 3.993 köbcentis sorhatos motorral szereltek, amit egy négyfokozatú kézi váltóval párosítottak. Kettőjük közös munkája 130 lóerő és 285 newton nyomaték leadását tette lehetővé, 137 km/h volt. Százas tempója kb. 20,0 mp, átlagfogyasztása 19,0 liter körül lehetett.

Mit gondolsz, a fenti három luxusautó közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 nemesi fogat, avagy 3 klasszikus, amit nemesi címekről neveztek el – 2. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Az állatokról elnevezett cikksorozat előző három részében olyan modellekről olvashattál, amiket különféle madarakról neveztek el. Persze ennél jóval több típus nevét ihlették szárnyasok. Róluk majd a folytatásban olvashatsz, ma a vízi világ ihletadói közül mutatok be Neked hármat.

Opel Manta A, 1970 – 1975

A Manta első szériája 1970-ben jelent meg, nevét az atlanti ördögrájáról kapta. Mivel a múlt század második felében a nyugatnémet gyártó még a General Motors tulajdonában állt, így talán nem is meglepő, hogy több amerikaias formatervi jellegzetességgel bír, ráadásul nevét is az 1961-es Manta Ray tanulmányautóról kapta. A szériát az Egyesült Királyságban Vauxhall emblémával, az USA-ban pedig Buick kereskedésekben forgalmazták.

Az első szériás Mantát öt erőforrással lehetett rendelni. A legerőtlenebb a 60 lovas 1.2S volt, amit a 68, 75 és 90 LE-sek követtek. A legerősebb 105 lovas 1.9E volt. Váltó terén két lehetőség létezett, ami egy 3 fokozatú automata és 4 sebességes kézi váltó volt.

Chevrolet Corvette C2 Sting Ray, 1963-1967

Az első generációs Corvette-tel ellentétben a C2-esek már újfajta sportos megjelenést kapta. A motort az utasok mögé tervezték, a géptestben felhasznált fém tömegét szénszálas panelekkel kompenzálták. A Sting Ray-t, magyarul „ráját”, A korszak egyik legelismertebb tervezője, Harley Earl vázolta fel, ráadásul ez volt az első Corvette, amit szélcsatornában teszteltek.

A C2-eseket modellévente tervezték át, motorválasztéka is folyamatosan bővült. Természetesen rengeteg V8-as változata volt, 5,4 literestől 7,0 literesig lehetett választani. Váltóból három lehetőség volt elérhető: a kétsebességes Powerglide automata mellett 3 é 4 fokozatú manuális váltóval is rendelhető volt.

Az 1967-es csúcsmodellek már 435 lovasak voltak, 5,0 mp alatt gyorsultak állóhelyből 100 lm/h-ra. Legnagyobb sebessége 211 km/h volt.

AMC (/ Rambler) Marlin, 1965-1967

A Ramler a Hudson és Nash egyesülésével jött létre az 1950-es évek második felében. Az új cég az 1906-as évekig használta az új jelölést, majd AMC-re, vagyis American Motors Corporationre változtatta. Így lehetséges, hogy a kardhalféléről elnevezett sportmodell eleinte Rambler, később AMC emblémával került az utakra.

A megfizethető izomautót négyféle motorral és ötféle váltóval kínálták. A leggyengébb erőforrás egy 3,8 literes V8-as volt, ami 155 ló erejével dolgozott. A legerőteljesebb az 5,6 literes, szintén V8-as, 280 lovas változat volt. A MotorTrend ’67-es értékelése szerint a Marlinban és a Dodge Chargerben az volt a közös, hogy az autók a tervezés folyamán félúton megrekedtek. A Marlin nem volt elég kompakt, mint például a Mustang és Camaro, ráadásul közel sem nyújtott akkora luxust, mint mondjuk egy Cadillac Eldorado vagy Buick Riviera.

Mit gondolsz, a fenti három közúti kopoltyús közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 közúti kopoltyús, avagy 3 klasszikus, amit halakról neveztek el – 4. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Mercedes-Knight-széria, 1910-1924

A Mercedes Knight-széria története az amerikai Charles J. Knightra vezethető vissza, aki egy szelepek nélküli erőforrással állt elő, amit tolattyúk hajtottak. Paul Daimler lehetőséget látott az új erőforrásban, így meg is vásárolta annak licenszét.

A széria termelése 1910-ben a 16/ 40 PS sorozattal kezdődött, majd amit rövidesen a 16/ 45-ösök és 16/ 50-esek követtek. Eleinte úgy tűnt, hogy a 4,0 literes, négyhengeres Knight-motor kiváló választásnak bizonyult, mivel az erőforrás 500 és 1500 közti percenkénti fordulaton kiválóan szuperált, viszont az 1500-as fordulatot túllépve erőtlenné váltak, 1750 fölé pedig nem is nagyon tudtak menni.

Emiatt sebességük maximum 80 km/h-ra korlátozódott, ami a Mercedes kategóriájában az 1910-es évek folyamán már inkább a középmezőnyt, mintsem az élenjáró kategóriát képviselte. A fenti képen egy 1921-es 16/ 45 PS-t látsz.

Mercedes 6/ 25/ 40 PS, 1921-1925

Az 1920-as évek hatalmas változást hoztak a Mercedes életébe. Ekkor jelentek meg az első kompresszoros változatok, ami új típusjelölést is hozott magával. Az eddigi „adólóerő / tényleges lóerő” kombinációját egy plus számmal bővítették, ami az adott modell kompresszorral szerelt változatánk teljesítményét jelölte. Ezen az elven haladva a 6/ 25/ 40 PS típusokra 6 lóerőnyi adót kellett fizetni. A kompresszorral szerelt változatok 40, az anélküliek 25 lovasak voltak.

Ahogy az a korszakban még megszokott volt, a gyártók egy járóképes alvázat adtak át, amit az új tulajdonos azzal a lendülettel tovább is küldött egy karosszériaépítőhöz, aki a tulaj egyedi idényei szerint tervezett rá felépítményt. A fenti képen látható példány például túrakocsi, azaz kabrió limuzin kivitelt kapott, amit Európában leggyakrabban Tourenwagen, ritkábban phaetonként emlegetnek.

Mercedes (-Benz) 15/ 70/ 100 PS, 1924-1929

Akárcsak August Horch, az Audi alapítója, a Bogár megalkotása előtt Ferdinand Porsche is dolgozott a Mercedes-nél. Porsche hamar rájött, hogy a kompresszoros motorokat a ’20-as években jobb, ha csak verseny- és tekintetes méretű luxusautókba szerelik. Így született meg ’24-ben a sűrítővel 100, anélkül 70 lóerős 15/ 70/ 100 PS is.

Két évvel később jelent meg az erőteljesebb 24/ 100/ 140-es változat, amik a Daimler és Benz 1926-os egyesülését követően motorjaik lökettérfogata szerint a 400-as és 630-as típusra neveztek át.

A 400-asokat egy 3.920 köbcentis, hathengeres motorral szerelték, amik kiviteltől függően, 3.100-as percenkénti fordulaton 69 és 99 ló erejével dolgoztak. A hagyományos változatok csúcssebessége 105 km/h, a kompresszorosoké 112 km/h volt. A fenti képen egy Typ 400-as túraautót látsz.

Mit gondolsz, a fenti három Mercedes közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 ragyogó csillag, avagy a Mercedes 3 legendás modellje – 3. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Chrysler Royal (AP2), 1958-1959

A Chrysler az 1930-as években mutatta be a Royal, vagyis „királyi/ fenséges” modelleket, amiket 1951-ben a Windsorok váltottak fel, mint a választék legolcsóbb típusa. A következő évtizedekben a jelölést már csak, mint felszereltségi szint használták, újabb Chrysler Royalok nem bukkantak fel a hazai piacon.

Igaz, a Royal típusjelölés az USA-ban ’51-től nem szerepelt a katalógusokban, az évtized második felében az ausztrál leányvállalat az AP-széria esetén, 1957-től 1963-ig alkalmazta. Összesen három változata jelent meg, a köztes AP2-eseket két éven át, 1958 őszétől 1959 végéig szerelték.

Akárcsak a többi amerikai gyártó, a Chrysler is ki akarta kerülni a hatalmas importvámokat. Kanadában például Dodge orrot rakott a Plymouth-okra és franciás nevet adott nekik, míg Ausztráliában ezt egy lépéssel tovább vitte: A Royal AP-széria több amerikai MOPAR vonalvezetői megoldásait is magán hordozta.

A fentebbi képeken megfigyelheted, hogy a B oszlopos limuzin orra és színe az ’55 és ’56 közötti hazai piacos Plymouth-okra hasonlít, mi több, a Plymouth uszonyokra Dodge uszonyokat illesztettek. Az autó gyakorlatilag „dupla uszonyos”, ami még az USA-ban is meghökkentő lett volna.

Az AP2-es Royalokat a sorhatos erőforrások mellett többféle V8-as motorral is kínálták. Erre a hűtőrácson és az autó oldalán látható „V8” emblémák hívják fel a figyelmet.

Mercury Marquis, 1967-1968

A Ford Lincoln-Mercury divíziója az 1967-es modellévben vágott bele a Park Lane Brougham és Marquis termelésébe, amik a hagyományos Park Lane-eknél magasabb kategóriát képviseltek. Célja az volt, hogy a Ford LTD-hez hasonló, ám annál nagyobb presztízsű luxusautókat forgalmazzon. A Park Lane Broughamokat limuzin, a Marquis-kat vinyllel behúzott hardtop kupé kivitelben lehetett rendelni.

A herceg és gróf közti nemesi címről, a „marquis”, vagyis őrgrófról elnevezett izomautó első generációját két modelléven át gyártották. Háromféle V8-as motorral volt rendelhető: A legerőteljesebb erőforrás a 345 lovas, 626 Nm-es Super Maraduer volt, amit ’67-ben egy négyfokozatú kézi vagy 3 sebességes Merc-O-Matic automatával lehetett rendelni. A következő évben a manuális váltót elhagyták, helyette kétféle 3 fokozatú automata közül lehetett választani.

Imperial LeBaron, 1964-1968

Miután Walter Chrysler 1925-ben felvárásolta a csődbement Maxwell Motor Company-t, nekilátott az első Chryslerek tervezésének. Három évvel később megalapította a Plymouth-t és DeSotót, amik az alacsonyabb árkategóriát képviselték. A Dodge csatlakozásával már négytagúra bővült a konszern, majd 1955-ben mutatkozott be az Imperial, mint önálló márka, ami 1955 és 1975 között a Cadillac-kel és Lincolnnal versengett a legelismertebb amerikai luxusgyártó címéért.

Az 1964 és 1968 közötti Imperialok évente estek át ráncfelvarráson. A fapados luxust a Custom képviselte, felette a Crown, majd a választék tetején a LeBaron, a „báró”helyezkedett el. Ha egybeolvassuk a márka és típus nevét, „birodalmi bárót” kapunk, aminél stílusosabb, nemesi címmel jelölt autót nem gyártottak.

Az öt éves termelés során a LeBaronok műszaki jellemzői csak kicsit változtak. A ’65-ösök például kizárólag egy 6.771 köbcentis V8-assal lehetett rendelni, amit egy háromfokozatú automata kormányváltóval párosítottak.

A motor és váltó együttes munkája 340 lóerő és 637 Nm-nyi nyomaték leadását tette lehetővé. Csúcssebessége 195 km/h volt és 8,8 mp alatt érte a 100-as tempót. Ez akkoriban nagyon jó értéknek számított, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a limuzin öntömege közel 2,3 tonna volt! Ezek után nem is meglepő, hogy átlagfogyasztása 24,5 és 25,0 liter között lehetett.

Ha a fenti képeken látható ’65-ös báró a kortárs Lincoln Continentalra emlékeztet, jó a megérzésed. Mind a két autót Elwood Engel tervezte: Miután a Chrysler elcsábította a Fordtól, a korábbi projektjeihez, pl. Continental és T-birdhöz hasonló MOPAR-okat tervezett.

Mit gondolsz, a fenti három V8-as nemes közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 királyi fogat, avagy 3 klasszikus, amit nemesi címekről neveztek el | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Az autózás több mint 100 évében a gyártók rengetek sikermodell és nagy presztízsű autót mutattak be. Közéjük tartozik a Mercedes is, melynek három nagyszerű típusáról olvashatsz. Az előző részben a Patent-Motorwagenről, Victoriáról és Mylordról olvashattál.

Mercedes Simplex, 1901-1909

A Simplex jelölés Maybach-hoz köthető, aki egy könnyen kezelhető, vezethető automobilt kívánt tervezni. A széria termelése idején többféle (erősségű) motorral is gyártották. A legerőtlenebbek a 22 lovasak voltak, de készültek 32 és 40 LE-s változatok is. Mi több, 60 lóerős motorral is rendelhető volt, ami 1902-ben vált elérhetővé.

A Simplexeket többféle tengelytávval és kivitelben lehetett rendelni. Ne feledjük el, hogy a századforduló környékén a „szalonautó” egy járóképes alvázat jelentett, amit az átadás után az első tulajdonos egy karosszériaépítőhöz küldött, amit a vásárló idényei szerint terveztek meg. A fenti képen látható példány egy 60 lovas „túralimuzin”, de sportmodellek, kabriók és nyitott limuzinok is készültek. Az 1909-ben életbelépő luxusadó-törvény miatt az automobilok jelölései megváltoztak, így például a 45 PS-ből 26/ 45 PS lett.

Benz Parsifal, 1902-1905

A Wagner utolsó zeneművéről elnevezett típus hatalmas felfordulást okozott a német gyártó életében. A kereskedelmi igazgató modernizálni szerette volna a márka modellkínálatát, és Karl Benz akarata ellenére felkérte a francia Marius Barbarout-t, hogy tervezze meg az új modellt.

Az igazgatóság álláspontja annyira megoszlott, hogy Benz és fiai otthagyták a céget. Szerencsére egy új tervező hatására meggondolták magukat, így 1904-ben Karl Benz, mint a felügyelő bizottság tagja, Richard pedig, mint személyautó-gyártási igazgató tért vissza a céghez.

A Parsifal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az eladások érdemlegesen nem járultak hozzá a cég növekedéséhez. A széria termelésének négy évében több motorral is szerelték. A leggyengébb a 952 köbcentis, egyhengeres változat volt, ami 1.400-as fordulaton 8 lóerő leadására volt képes. Négyféle két- és háromféle négyhengeres változatban volt elérhető. A legerősebb az 5.880 köbcentis, négyhengeres variáns volt, ami 1.300-as fordulaton 35 ló erejével hasított.

Benz 28/ 95 PS, 1914-1924

Annak ellenére, hogy a széria gyártása ’14-ben kezdődött és ’24-is tartott, összesen csak 600 darab 28/ 95 PS-modell készült. Persze hozzá kell tenni, hogy a bemutatást követő évtől egészen az I. világháború végéig a termelést leállították.

A 28/ 95 PS volt az első Mercedes, amit csúcsos hűtővel, a megszokottnál elnyújtottabb motorháztetővel és külső, fémtömlős kipufogókkal szereltek. Mi több, maga a motor is egyedi fejlesztés volt: az acélhengeres erőforrást a Daimler DF 80-as repülőgépmotorok mintájára tervezték meg. A 28/ 95 PS volt az egyik első Mercedes, ami a luxuskategória helyett sportautók csoportját gyarapította.

Mit gondolsz, a fenti három Benz közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 ragyogó csillag, avagy a Mercedes 3 legendás modellje – 2. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.