Néhány hónap távlatából miként összegeznétek a túrátokat?

Bella: Azt gondolom, hogy minden tekintetben elérte a célját. A magam részéről tiszta szívemből büszke vagyok erre a túrára, a teljesítményünkre, a csapatra és nem utolsósorban a Trabantokra. Régebben voltak olyan szituációk, amikor megkaptuk, hogy a Trabant elavult, büdös, hogy hogyan merünk vele elindulni, biztosan nem telik jobbra, és ehhez hasonló megjegyzéseket. Noha, ezeket sosem vettem annyira a szívemre, mert tudtam, hogy mi tényleg őszintén szeretjük és rajongunk a veterán járművekért, mégis valahol sértette az önérzetünket. Mára nagyot fordult a kocka, amiért úgy érzem bátran mondhatom, mi is sokat tettünk. Ma már menő trabantosnak lenni. Bebizonyítottuk, hogy igen is el lehet jutni vele bárhova, sőt azon túl is. Az egykor lenézett keletnémet kisautó, ma kultusz lett, a nosztalgiázás egyik ikonikus járműve.

Zoli: Ha mostanában ránézek a térképre, egy picikét olyan érzésem van, mint előtte ugyanennyivel: Hitetlenkedve pislogok, hogyan lehet ennyit megtenni Trabanttal? Erre rájátszik az is, hogy a télen picikét „elszoktunk” az utazástól, és most egy-két száz kilométer is – ami a túrán sokszor a „már csak” jelzőt kapta meg – igen soknak tűnik egy huzamra. Borzongva gondolok bele, hogy ennek akár többszörösét is képes voltam levezetni egy-egy nap. Viszont mégis, valahogy van bennem egy olyan érzés is, hogy ez alig volt valami, lazán megcsinálnánk még egyszer. Vagy kétszer. Összességében mint ötletgazda, azt gondolom, hogy nagyon jól sikerült az út, valahogy így képzeltem el ezt az egészet a szervezés elejétől fogva. Nyilván voltak bakik, műszaki és egyéb gondok, de ez hozzátartozik 8500 kilométerhez, 39 naphoz.

Melyek voltak a legfontosabb tapasztalatok és a legemlékezetesebb pillanatok?

Bella: Életre szóló élményt, barátságot, rengeteg tapasztalatot szereztünk a harminckilenc nap alatt. Voltak nehézségeink is persze, de összességében mindenképpen egy pozitív csomagot kaptunk, ami most már végig kísér majd minket. A legemlékezetesebb pillanat talán az volt, amikor elértük a festői szépségű norvég szigetcsoportot, Lofotent. Az ott eltöltött néhány nap felejthetetlen nyomott hagyott bennünk és azóta is azt mondogatjuk, hogy vissza kell mennünk még. Lenyűgözött a táj, az északi természet érintetlen szépsége, az óriási hegyek, sziklás növényzetek, vonzott a tenger hűvös, mély kéksége és élővilága. Teljesen elvarázsolt.

Azóta, ha kérdezik, hogy miért észak felé választottunk úti célt csak azt mondom, ezt mindenkinek látnia kell, mert annyira más, és másért szép, mint a mediterrán tengerpartok. Bár, ha őszinte akarok lenni, nehéz kiemelni konkrét pillanatokat, mert az egész úgy volt emlékezetes mindennel együtt, ahogy volt.

Zoli: A legfontosabb tapasztalat az volt, hogy mindenre elég időt kell szánni, vagy még annál is többet. Ha elölről kezdhetnénk az egészet, minimum két hónapra tervezném a túrát. Talán úgy beleférne minden olyan program, élmény, látványosság, ami mellett sokszor kénytelenek voltunk egyszerűen elautózni. Persze voltak olyan tervezett programok is, amelyeket kötelezően beiktattunk, de nagyon sok mindent kénytelenek voltunk kihagyni időszűke miatt. Nyilván nem panaszkodom, hiszen így is hihetetlen élményekben volt részünk, csak épp annyira töményen és nagy dózisokban jöttek a dolgok, hogy még mindig emésztgetem magamban. Nem is igazán tudnék kiemelni emlékezetes pillanatot – pont ezért, mert körül-belül minden napra jutott valami igazán izgalmas. Talán ami bennem nagyon elevenen él, az az indulás pillanata. Igen, volt abban valami hátborzongató, amikor a Roncsbárból kigurultunk, és mi négyen ekkortól szinte csak egymásra utalva, sok ezer kilométeren és pár héten keresztül úton… szóval ez eléggé fura és meghatározó érzés volt.

Amikor elértük Skandináviát, azaz a Tallinból Helsinkibe tartó kompra felgurultunk, az is igen emlékezetes volt, ahogyan Rovaniemi, az ott befogadó nagyon kedves magyar család is, ahol végül kaptunk is egy „potyautast” is Janka személyében a Lofoten szigetcsoportig. Lofoten pedig egy olyan hely, ahová mind az öten megfogadtuk, hogy így vagy úgy; előbb vagy utóbb egészen biztosan visszalátogatunk. Életemben nem láttam még ahhoz foghatót – még képeslapon sem. Viszont annyi minden történt, hogy tényleg nehéz kiemelni egy-egy dolgot… 🙂

Hogyan alakult a túra utóélete, mi minden történt azóta?

Bella: Miután visszaérkezve újra átléptük a magyar határt, egyszerűen nem hittem el, hogy már vége a túrának, hogy már túl vagyunk rajta, ennyi volt. Pedig amikor még elindultunk és haladtunk át Lengyelországon, arra gondoltam, hogy hol van még a vége, hosszú út áll előttünk, messze még az északi-sarkkör, aztán gyakorlatilag átsiklottunk több ezer kilométeren. A mai napig kerülnek elő olyan fotók a telefonomból, amikre rácsodálkozom, hogy Jéé, itt is lőttem egy képet! Hazatérve egymást érték az interjúk, több helyre hívtak minket, hogy meséljünk kalandozásunkról, tartsunk élménybeszámolót. Amikor azt gondoltuk, hogy halványulni fog a túra körüli érdeklődés, rá kellett jönnünk, hogy mindig van olyan célcsoport, akinek új a történet, és akik fogékonyak ránk, vagy a veteránozás vagy az utazás oldaláról közelítve.

Zoli: Amikor hazaértünk, és begurultunk a Roncsbár előtti területre, a Csapó utcába, riporterek, kamerák, fotósok egész kis serege fogadott. Akkor naivan azt gondoltuk, hogy még egy-két interjú a következő hetekben, és le is cseng az egész. Ennek ellenére hónapokig be voltunk táblázva az egymást érő folyamatos megkeresések miatt. Több tévécsatorna, sok rádió és még több nyomtatott- és online magazin keresett meg. Minden hétvégére jutott egy-egy út valamerre „haknizni”. Októberben például Sikondra utaztunk, főtámogatónk nagyszabású rendezvényére, utána pedig az egyik budai gimnáziumban tartottunk előadást. November környékén kezdtek ritkulni a meghívások.

Ami nagyon-nagyon jól esik, hogy azóta is megismernek az emberek az utcán. Legtöbbször Bolhát ismerik fel benzinkúton tankolás közben, vagy a parkolóban; de volt, hogy a boltban szólítottak meg. Ritkábban látott rokonokkal; barátokkal persze még most is a túra az első „kötelező” téma, ami már egy picit kezd fárasztó lenni, de persze mindig szívesen mesélek, és mutatom a Trabit. Decemberben, amikor elrendeződtek a papírügyek (szponzori elszámolások, hivatalos útinaplók, satöbbi), végre felajánlást is tehettünk a Tündérkör Alapítványnak, akik hatalmas lelkesedéssel, jó szívvel fogadták az adományt. Velük egy nagyon jó barátság alakult ki, és persze közös tervek is vannak. Most nemrég pedig a debreceni Incognitoban, a Világjárók klubjában mesélhettünk az útról. Bella szerint ősz óta egy picit kijöttünk a gyakorlatból előadás terén, szerintem jól sikerült. 🙂

Milyen közeljövőbeli terveitek vannak – vagy éppen olyanok, melyeket akár már meg is valósítottatok?

Zoli: Tervek mindig vannak – annyi, hogy ki sem látunk belőlük. Nyárra szerettünk volna egy kisebb lélegzetvételű, belföldi túrát; az itthoni nagyvárosokat, látnivalókat, találkozókat Trabantoztuk volna körbe egy bő hónap alatt. Ámde vannak mostanában egyéb, személyes tervek is, amiket előrébb vettünk kicsit, így nyárra marad csak az autós rendezvényekre járogatás – amikor időnk engedi, és a túrát egy picit elhalasztjuk. Persze vannak kisebb projektek is, például a webshopunk épp nemrég startolt el, így a LOLMarkt-al karöltve áruljuk a jobbnál jobb Trabantos, Wartburgos, Barkas-os, veterános, utazós pólókat, pulóvereket és motyókat. Most leginkább erre fekszünk rá: folyamatosan tervezzük a mintákat, lesz még Simsonos, MZ-s, sőt, Škodás, Moszkvicsos, Ladás, UAZ-os… és persze a vásárlók igényeit is figyelembe vesszük. 🙂

Az elgondolás az volt ezzel a webáruházzal, hogy itt azokat a cuccokat kínáljuk a veterános hobbitársainknak, amiket mi magunk, ugyancsak veterán-rajongókként is felvennénk. (És persze fel is veszünk.) A webshop a https://bolha-piac.hu címen elérhető, sőt, ezen cikk olvasóinak szeretnénk egy aprósággal is kedveskedni: a rendelésnél használjátok ezt a kuponkódot: RETROVASAK 😉

Vannak távolabbi ötletek is? Lesz folytatása a nemzetközi Trabant túrának?

Bella: Rengeteg ötletünk, tervünk van, hogy mi mindent tudunk megvalósítani, az a jövő zenéje, de rajta vagyunk. Természetesen, ha valaki egy ilyen komoly túrába kezd, annak kell, hogy legyen folytatása. A vlogvideóink alatt, üzenetekben, kommentben sokszor kérdezik mi lesz a következő úti cél, így azt gondolom a tartalomra éhes közösségnek nem is mondhatjuk, hogy nem lesz második kaland. Gondolkodtunk több útvonalról is, de a részletek még gyerekcipőben járnak, most ugyanis a mi életünkben is előtérbe kerültek más fontosabb projektek, így nagyobb hangvételű túra most még várat magára.

Kérdések: Bense Róbert

Válaszok: Mátóné Tonhajzer Arabella | Mátó Zoltán

The post Trabanttal Skandináviába – a túra utóélete – interjú a szervezőkkel appeared first on Retrovasak.hu.

Miután rendbe tették a fiúk az autókat és az eső is alábbhagyott, ismét útra keltünk és átérve Lengyelországba felmerült egy következő dolog, ami megállásra késztetett minket. Bodobács egyik biztosítéka nem akaródzott rendesen működni, de ezt is simán elhárította Peti és Zoli. Ezen az úton a következő megálló már az alapvető szükségletek kielégítése miatt volt egy kamionos büfénél ahol egy lengyelen kívül csak oroszul beszélő kamionos kézzel-lábbal elmesélte, hogy neki egy Skodája volt régen és azzal utazta körbe Lengyelországot.

Már majdnem odaértünk Lublinba amikor Bolhából egy emelkedőn kifogyott a benzin. Gyorsan kerestünk egy kutat de már bezárt, amikor odaértünk, nem baj, tovább mentünk és sikeresen tankoltunk és most már tényleg nem volt megállás Lublinig.

Amolyan lengyeles jókedvvel fogadtak bennünket a szálláson és amik ezek után történtek…ekkor kezdődött a nap újabb kalandos része, de erről majd a folytatásban! Addig is íme a Trabis-roadmovie első része:

Cikk: Soós Barbara

Videó: Kovács Péter

A túrát ide kattintva is nyomon követhetitek (szó szerint, akár élőben is), Instán itt csatlakozhattok!

The post Trabantokkal Skandináviába – göröngyös út Lublin felé appeared first on Retrovasak.hu.