Többek között az is nagyon jó Erdélyben, hogy bármerre mész, előbb-utóbb valamilyen látnivalóba botlasz. A nagyobb programok, illetve utazásunk fő szálai mellett így számos, alapvetően kevesebb időt felemésztő nevezetességet is útba tudtunk ejteni.

Csütörtökön már Nagytalmácson ébredtünk, és Medgyesen keresztül Segesvárra vezetett az utunk. Ám mielőtt a bő 100 kilométeres utat megtettük volna, még beugrottunk az asszonyfalvi erődtemplomba. Az 1300-as években épült, majd a 15. században erődített templom önmagában is kellemes látvány, de a falakon belül a környék kulturális jellegzetességeiről, valamint a mezőgazdasági jellemzőkről is berendeztek egy-egy kiállítást. A templom is látogatható, illetve a toronyba is fel lehet mászni, 1-2 órát kényelmesen el lehet itt tölteni, a belső kert gondozott, a pár lejes belépő pedig jelképes.

A környékbeli falvak rendezettek, egymást érik az alacsony, díszes házikók, de erre a környékre is jellemző az a kettősség, amit ezzel a képpel szerettem volna szimbolizálni. A kedves települések hirtelen váltanak át ipari telepekbe, az Asszonyfalva és Kiskapus közötti füstkoromgyár és színesfém-feldolgozó hosszú ideig szennyezte a környéket és a mai napig káros hatással vannak az ott élőkre a korábban kibocsátott mérgező anyagok.

Utunkat folytatva, a kedélyes kanyarok közül egyszer csak előbukkant Segesvár. Az óvárosba autóval ugyan nem mehettünk fel, de gyalogosan sincsenek messze a sétálóutcák. A történelmi városközpont régi utcáinak legszembetűnőbb építménye a szászok sokszínű kultúráját dicsérő, mintegy 64 méter magas Óratorony. A többször megsérült, átépített, restaurált toronyba akár fel is mehetünk, és a fa korlátokra illesztett plakettekről az is kiderül, hogy Budapest légvonalban 456 kilométerre van Segesvártól.

A toronyban kiállítás, mellette fegyvergyűjtemény, kicsivel arrébb pedig a kínzókamra is látogatható, huszonpár lejért cserébe, de ha csak a macskaköves utcákon sétálgatnátok egyet, már azért is megéri.

Másnap autózás szempontjából egy kicsit közelebbi helyet választottunk. Nagyszeben belvárosa tökéletesnek tűnt az utolsó teljes napunk eltöltésére, aztán persze nyilván éjszakába nyúló programok lettek belőle…de ne szaladjunk ennyire előre.

A sandán néző, de annál kedvesebb „szemes” házak szomszédságában sétáltunk fel a Hazugok hídjához, ami a legenda szerint összeomlik, ha rálép egy hantás ember. Alattunk nem omlott össze, szerencsére mások alatt sem, ebből következik, hogy aki Nagyszebenbe látogat, az csak jó ember lehet.

Ha jól rémlik, talán még a 2007-es Európa kulturális fővárosa címet megelőző nagy felújítási hullám előtt voltam utoljára itt, a főtér és környéke ma is gyönyörű képet mutat, akármelyik sarkából is nézzük. Hétvégéhez képest is teljesen élhető mértékű volt a turisták száma, ugyanakkor a csecsebecse árusok portékáit kicsit jobban is szűrhetnék, a Szaddám Huszeines és a Pol Potos hűtőmágneseknél azért már felszisszentem. Hűtőmágnesekben amúgy is elég…hát hogy is fejezzem ki magam, egyszerű sémákra épül a kínálat. Éppen ezért örültem, amikor egy félreeső zugban megláttam egy kedves, idős művészember portékáit. Kisebb grafikákat, festményeket, kerámiából készült, kézzel festett nagyszebeni épületek másait lehetett nála megvásárolni.

A sétálóutcákból kisebb-nagyobb udvarokba lehetett belátni, az egyiken meg is akadt a szemünk. Itt, a „turistaútvonal” kellős közepén, egy vadregényes kis lyukban egy 1300-as Dacia földi maradványa viselte az elmúlt évtizedek nyomait. Szürreális élmény volt, körbe is fotóztam, aztán visszalépdeltem a forgatagba…mint egy időutazás.

Mivel még bőven volt időnk estig, ezért átgurultunk a közelben lévő Szelindeki várhoz, amit még előző nap láttunk meg a távolból, de annyira megtetszett, hogy muszáj volt beiktatni a programok közé. A várhoz három út vezet fel, amiből az egyik le volt zárva, a másik pedig hatalmas kőlapokkal tette lehetetlenné a továbbhaladást. Nem vagyunk azok a könnyen feladós fajták, így megkerestük a harmadikat, ami végre nagyjából járható volt, így fel is kapaszkodtunk, ahol már az utcából ez a látvány fogadott minket.

Egy látszólag elhagyatott kapun (rajta krétával: 3 LEI) vezetett be az ösvény a várhoz, ahol egy házinéni várta a látogatókat. Odabenn valóságos oázis, sötétzöld, gondozott gyeppel, virágokkal, rohangáló kismacskákkal, lőrésekbe épített nyúlólakkal, baromfiudvarral. Ha a környéken vagytok, ezt semmiképp se hagyjátok ki, igazi feltöltődés volt ott lenni! A 300 éve, pestisjárvány miatt elhagyott félig-meddig rom hangulata magával ragadó, a kalandvágyóbbak a toronyba is fellépcsőzhetnek.

Nagytalmácson aztán egy esküvőbe futottunk bele, este pedig még visszakocsikáztunk Nagyszebenbe, ahol egy helyi táncdalfesztiválos (?) úriember szórakoztatta a több ezres nagyérdeműt. Az éves városi fesztivál másik színpada az Evangélikus székesegyház tövében kapott helyet, ahol feltörekvő rockegyüttesek mutathatták meg tudásukat. Nem mondom, volt egyfajta különleges légköre ennek a kialakításnak is.

Reggel korán begyújtottuk a rakétákat és Vajdahunyad felé vettük az irányt. Az út java eseménytelenül telt, míg egyszer csak megláttunk egy kettes konvojból álló, magyar rendszámos Škodás csapatot…integettünk is. Majd néhány kilométerrel arrébb az tűnt fel, hogy Zoli leáll a Dusterrel egy lerobbant kocsi előtt. A Ford mellett egy hölgy ácsorgott, defekt. Kisvártatva aztán a Škodások is megálltak, együttes erővel pedig leimádkozták az alaposan megtépázott abroncsot, a nem kevésbé viseltes felnivel együtt. Ezúttal is köszi a segítségért és le a kalappal, hogy – mint beszélgetés közben megtudtam – ti is megmásztátok a Transzfogarasi utat!

Mielőtt elindultunk volna, természetesen a lehető legjobbkor futott be egy rendőrautó, amiből kiszállva még majdnem meg is büntettek minket, merthogy a pálya nem egy piknik-helyszín – amiben amúgy volt is igazság. Aztán kimagyaráztam a dolgot, elmondtam, hogy csak segíteni álltunk meg és már mennénk is tovább. A rendőr végül jó fej volt, mutatta, hogy menjünk, a hölgy pedig határtalanul boldog volt. Nem mondom, hogy életem legnyugisabb perceit éltem át a pálya mellett, de minden jó, ha jó a vége.

Végül aztán csak odaértünk a Vajdahunyadi várhoz, a „várak királyának” is nevezett, kőből és téglából készült, monumentális építmény ízlésficamos „cifra paloták” és ipari létesítmények mellett hirdeti a múltat.

Kívülről az égbe meredő tornyok, az udvaron a reneszánsz Mátyás-loggia, belül pedig a hatalmas lovagterem és a várkápolna fogadja az érkezőket. Páratlan látvány, és rendben is van tartva, külön öröm, hogy magyar feliratokkal segítik a tájékozódást és a történelmi visszaemlékezések többsége is olvasható magyarul. Sok-sok témát érintenek a beltéri kiállítások, Mátyás lakosztályától a korabeli építészeti kultúrán át az írásos feljegyzésekig számos érdekes részletet feltárnak a szobák, azok berendezései.

Vajdahunyad után hosszú, egykedvű pályázás vette kezdetét, majd az átkelő előtt még egy kis Dacia-hiszti következett (az erdélyi utunk alatt az egyetlen) – némi megszakító bütykölés után mentünk is tovább. A határnál a második ellenőrzés előtt majdnem átrobogtam (odafele csak egy volt), Zolit meg öt perc múlva lemeszelték a rendőrök, de azt hiszem ezektől is hívhatjuk ezt az egészet kalandnak.

Nagyjából 6 óra fele értünk utunk végére, az utolsó pár kilométert egy kétütemű Trabi mögött tettük meg. Szimbolikus dolog volt ez így, évekkel az első túránk, a Trabant-kaland után. Végül megelőztem a 601-est, ez pedig talán egy új kezdetet is jelent. De még mielőtt ez megtörténne, csütörtökön már robogok is tovább Siófokra. Hogy miért, és mi jön utána, arról kicsit később.

Ezúton is köszönjük a Duna Autó Zrt.-nek, hogy beállt az idei túránk mögé is, valamint köszönet a kísérőautóért is. Továbbá arra kérnék minden kedves olvasót, lehetőségéhez mérten segítse a kaland nemes célját is, amivel a Kis Szent Teréz Gyermekotthont szeretnénk veletek közösen támogatni! Köszönjük!

Cikk | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 11-12-13. nap – Segesvár, Nagyszeben, Vajdahunyad appeared first on Retrovasak.hu.

Elindult a Dacia-kaland erdélyi etapja, két napja vagyunk úton, és már most megteltünk élményekkel, úgyhogy itt az ideje, hogy belevágjunk a szokásos összefoglalókba. Igyekeztem néhány olyan infót is belefűzni, ami hasznos lehet számotokra, ha a környékre látogattok.

Igazából már vasárnap délután elkezdődtek az újabb kalandok, hiszen Perger Zoli és családja érkezésével egyből el is kötöttük a Dustert egy Körös környéki próbaútra, hadd szokják az autót, mégis csak ők fognak a Duna Autó Zrt. által biztosított kísérőautóval „üldözni” minket. Volt ott kinn minden, vízpart, Angus marha, millió szúnyog, de ami a legfontosabb: a hamisíthatatlan Alföldi táj, egy még hamisíthatatlanabb, némi borúval átitatott naplementével. Kellett ez a kis ráhangolódás az erdélyi út előtt, hosszú kilométerek következtek…

Hétfő reggel Icu is befutott a 10-es gyorssal, majd némi rendezkedést követően elindultunk Szentmihály felé, nagyjából 320 kilométeres út várt ránk. Ártándnál mosolygó rendőrök fogadtak, átkelés után kötelező Rovinyeta vásárlás következett (online olcsóbb, átkelés után, papír alapon még rátettek, érdekes, hogy itt még forinttal kellett fizetni).

Nagyvárad szövevényes körforgalmai után nyugodtabb részek következtek, a közel 650 kilométer hosszú 1-es főút általunk használt szakasza kitűnő minőségű volt, ráadásul széles, tempósan közlekedhető, így még a jelentős kamionforgalom sem hátráltatta utunkat.

Az időeltolódás már annál inkább, helyi idő szerint valamikor 6-körül érkeztünk meg a Király-hágóra, az Erdély kapujának is nevezett, megyehatárokon is áthaladó, szerpentinekkel tarkított helyszínen az volt a minimum, hogy megálljunk néhány fotóra. Egy közeli étterem melletti parkolóban ez a kilátás fogadott minket.

Ismerősökkel is találkoztunk, ismeretlenek is fotózták az autónkat, és valóban, már errefelé sem mindennapos egy 1310-es, egyfajta retró látványosság lett belőle erre a pár percre. Aztán nyugodtabb vizekre eveztünk, egy murvás úton, régi fakerítés mellett araszolgatva talán még szebb volt a környék panorámája. Az út mellett apró patak csörgedezett, megérkeztünk…

Kerestünk egy szimpatikus fogadót, gyors vacsora következett, melynek tanulsága az volt, hogy a csorba leves bizony a helyi gulyásleves, és ritkán lehet jót találni. Most is csak egy utánzatot kaptunk, lestyánt például hírből sem látott. Azért ezt valahogy túl lehetett élni, főleg ilyen kilátások mellett.

A kolozsvári elkerülő után az alkonyat színei festették meg a tájat, lassan feltűntek Torda fényei, majd egy kevésbé lelkesítő ipartelepi mellékútvonalat követően megérkeztünk Szentmihályra. Hibátlan út volt, az 1310 jelesre vizsgázott, a Duster pedig 1.6-os szívó létére 6.8 literes átlagot produkált, ez a hegymeneteket nézve egy igen kellemes adat.

Másnap a szállásadónk tanácsát megfogadva a Tordai sóbányában kezdtük a napot, már délelőtt is sokan voltak. Ide amúgy érdemes magunkkal legalább egy vastagabb pólót vinni, mert a lenti hőmérséklet valahol 10-12 fok között van. Lifttel is le lehet menni a Rudolf tárnába, de általában hatalmas a sor, a sóval borított falépcsőkig átvezető, 42 méteres mélységet maga alatt tudó állványzat jóval hangulatosabb.

Odalenn függőlámpák, óriáskerék, itt-ott biliárd- és pingpongasztalok, utóbbi egy kicsit már sok, ellenben a hangversenyeknek kialakított sarok remek ötlet. Még lejjebb, a Terézia tárna egy helyenként akár 8 méteres mélységet is elérő tavat rejt, amin csónakázni is lehet, illetve a legkülönbözőbb alakzatú padokon pihenhetnek meg a látogatók. Az ide vezető lépcső szűkös és zsúfolt, érdemes a liftet választani.

Gyors ebéd után egy a Torda belvárosát (itt is rengeteg az értelmetlen körforgalom) elkerülő, kavicsos úton haladtunk tovább a Tordai-hasadékhoz, és milyen jól tettük. Bár rázós volt, a hasadékra való rálátás miatt mégis ez a legszebb út.

A túraútvonalon haladva eleinte könnyű szakaszokkal találkozhatunk, hidakkal, árnyas ösvényekkel szegélyezve. Az első híd után fizetőpont…tavaly októberben vezették be, 4 LEI egy felnőttnek, ennek ellenére a Hesdát-patakot mégis helyenként gondozatlanság, szemétkupacok övezték. Nyilván ne szemeteljünk (bár a környéken a szemetelési kultúráról is lenne véleményem, de azt most hagyjuk), de ha már belépőt kérnek egy túraútvonalra, akkor jó lenne azt legalább látszólag tisztán is tartani. Mindezen túllépve a látvány felejthetetlen, sokadjára is tartogatott bámulni valót, a mezei turisták mellett a sziklamászók is remekül megfértek.

Amire érdemes ügyelni, hogy túracipőben érkezzünk és mindig nézzünk a lábunk elé, mert a könnyed kezdet után komoly sziklaösvényeken is kell haladni, amik – főleg ha kicsit megáznak – elég veszélyesek tudnak lenni. Embert, de leginkább cipőt és lábujjakat próbáló útvonalról van szó. A hejceiektől kapott túrabotom engem is megmentett egy alapos csúszástól, hálás köszönetem érte!

A hasadék végéhez érve felfelé, a sziklaperemen is vissza lehet menni a kiindulási pontunkhoz, mi azonban ugyanazt az utat választottuk, így közel 5 kilométer és néhány száz méter szintemelkedés lett a vége. Simán teljesíthető, néha álljatok meg nézelődni is, a meredek sziklafalak csodás látványt nyújtanak.

Szerdán Torockóra látogatunk, a Kis Szent Teréz gyermekotthonba, majd a Székelykőre, aztán nagyjából a túrázós része véget is ér a kalandnak, és a két Daciával újból hosszabb utakra kerekedünk, többek között Nagyszeben és a Transzfogarasi út környékét is megnézzük.

Cikk | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland fő támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 7-8. nap – Király-hágó, Torda appeared first on Retrovasak.hu.