Lada, szerelem, Olaszország – avagy hogyan lett egy spontán ötletből a nagy kaland

Nagyon köszönjük Gergőnek, hogy megosztotta velünk ezt a szívet melengető és kalandokkal teli történetet. Annyira jó érzés, amikor egy olvasónk mesél szeretett autójáról, és mi továbbadhatjuk ezt nektek is – mert ezek a sztorik nemcsak a járművekről szólnak, hanem az élményekről, az utazásról, és arról a különleges kötődésről, ami összeköti az embert a gépével.

Gergő:
A Ladát 2018-ban vásároltam egy idős nénitől, aki azért adta el, mert már nem bírta vezetni, ugye semmilyen szervo nincs benne, így ez okozott esősorban nehézséget neki. Az akkor 35 éves autónak ő volt az egyetlen tulajdonosa. Látszott a nénin, hogy nehéz szívvel engedi el az autót, de azóta is jelentkezem nála, hogy pl. levizsgáztattam az autót, vagy most ezt a nagy utat is megírtam neki. Mindig örömmel fogadja és örül neki, hogy máig rója az utakat szeretett autója. A mostani úttal kapcsolatban mikor írtam a néninek, azt hitte, hogy modernizáltam a kocsit, légkondi stb. Nagyon meglepődött, amikor visszaírtam neki, hogy semmi nincs rajta alakítva, minden az eredeti.

Az olaszországi út pedig egy spontán, igazából nem tervezett út volt. Amikor családom elutazott nyaralni a Balatonhoz, mindig lementem hozzájuk egy napra, reggel mentem a Ladával, este pedig jöttem. De most Olaszországba mentek. Jött egy kósza gondolat, milyen meglepetés lenne, ha egyszer csak beállítanék. Kedden lefoglaltam egy kempinghelyet, mondom ha nem megyek, maximum ennek az ára veszik el, de ha mégis elindulok, akkor lesz hol aludnom. Sikerült elcserélnem a munkahelyemen a pénteki műszakomat, így a szerda esti meló után fél 12 körül indultam útnak.

Autópályán eddig is mentem a kocsival, sőt Szlovákiába és Ausztriába is kimentem vele, de azért 1100 km az nem kevés. Így nem hajtottam nagyon a jószágot, 90-100 közötti tempót mentem vele sík úton. Persze emelkedőn visszalassult, lejtőn akár belendült 110-re is, de gyönyörűen haladtunk az úti cél felé. Gyönyörű tájakon át vezetett az út, Szlovénián át mentem Olaszországba.

Aztán a szlovén-olasz határon megijedtem. A határon félreállítottak és odajött két illetékes. Kérték a vezetői engedélyem, kérdezték hová megyek, majd megdicsérték a kocsit: „very nice car”. Aztán jó utat kívántak. Megnyugodva folytattam tovább utamat immáron az olasz autópályákon. A hőmérséklet egyre emelkedett, aminek a kocsi annyira nem örült a hosszú emelkedőknél, de ezt az akadályt is sikeresen vette.

Mivel nem rohantam, többször azért megálltam egy kicsit mozogni, pihenni, így délután 3 körül érkeztem meg Pisától délre, Marina di Cecinába. Persze a család meglepődött, de örömmel láttak. Persze készítettem egy-két képet a helyszínen is, legyen bizonyíték rá, hogy a kocsi valóban ott járt!

Nem maradtam sokáig, szombat reggel már indultunk. Családom ment át Firenzébe, illetve mellé Pratoba, gondoltam velük tartok és majd éjszaka indulok haza. Így is történt, bár az odaút sem volt egyszerű a kocsinak, helyenként a hegyen 15%-os emelkedőn át vitt a mellékút, ami a melegben azért jelentett kihívást a kocsinak, helyenként 1-es fokozatban kellett menni. Pratoban aztán egy zebránál még egy postás hölgy kis triciklivel nekem is jött. egy pici horpadás lett a az eredménye a csomagtartónál, legalább van szemmel látható emlék is az útról 😆.

Szombat este indultam útnak vissza Magyarországra, gondoltam, ha idáig sem volt semmi probléma, ezután miért lenne, és szerencsére és a kocsinak hála így is történt, minden probléma nélkül vasárnap délután hazaértem Budapestre.

Aztán pár nap múlva megyek a kocsival, és este nézem, mindkét tompított kiégett 🤣 A hosszú út után ezeket kellett kicserélnem, de ennyi.

Nagyon élveztem ezt a pár napot, igaz nagyon fárasztó volt, nem sokat pihentem, hosszú volt az út, de minden pillanatát élveztem. A családommal töltött időt is, meg az utat is a Ladával.

Ja és még annyi, hogy soha nem használtam még semmilyen modern navigációs rendszert. Most is, előre kinéztem az utat, egy papírra leírtam milyen irányba, milyen úton kell menni, és a nagyapámtól örökölt 1982-es papír térképet vittem még magammal az útra. Én is meglepődtem, hogy egy esetben sem mentem rossz irányba, bár néha elbizonytalanodtam, jó úton vagyok-e, de valahogy minden esetben szerencsém is volt, a jó irányba mentem mindig 😃

Ha neked is van hasonlóan izgalmas, nosztalgikus vagy éppen megható történeted a szeretett autódról, ne tartsd magadban – küldd el nekünk az info@retrovasak.hu címre, hogy a Retrovasak közössége is együtt élhesse át veled a pillanatot!

Retrovasak.hu