A megérdemelt állapot – Zsiguli, 1971-ből
2015 januárjában vásároltam a járművet, de menjünk egy kicsit vissza az időben. Az autót 1971 augusztus 09-én vette (kapta) meg egy mernyei úr (Somogy megye). 2-3 év múlva aztán egy Polgárdiban élő fiatalemberhez került, akiről annyit sikerült kiderítenem, hogy Székesfehérváron dolgozott az AFIT szervizben. Itt kezdődött el az autó „hanyatlása”, ugyanis a polgárdi fiatalember nagy rally-mániákus volt, így a gépkocsi kapott szélesítéseket, sportkormányt, valamint a motorhoz is némileg hozzányúltak (ezt bizonyítja a mai napig szépen felpolírozott állapotban lévő szívócsonk).
Ennél az embernél sem vendégeskedett sokat az autó, 1975-ben megvásárolta egy balatonvilágosi úr, aki azt ottani Autópálya Felügyelet egyik vezető beosztású munkatársa volt. Először vele vettem fel a kapcsolatot. Ő elmondta, hogy 1975-ben jött létre a mai műszaki vizsgáztatás alaprendszere, így nem engedték sem a sportkormányt, sem a szélesítést a forgalomban, ezért a kocsi szinte azonnal új sárvédőket és gyári kormányt kapott. Állítása szerint a km óra első átfordulásánál kapta ez első, a másodiknál a második motorgenerált, melyet a balatonvilágosi Autópálya Felügyelet szervizében végeztek el (feltételezem, szívességből a főnöknek) 🙂 . A lényeg az, hogy itt egészen sokáig szolgált az autó, majd’ 30 évig.
2005-ben, vagy utána nem sokkal megvásárolta egy balatonfőkajári úr az akkor már 34 éves Zsigulit. Itt aztán teljesen leíródott az autó. Bár ezzel a tulajdonossal nem találkoztam, magánvéleményem, hogy a kocsi teljes mértékben „telek feladatokat” látott el. Ebből az állapotról következtettem. A balatonfőkajári bácsika egy helyi autószerelőhöz hordta, aki a végén már nem látott reális esélyt arra, hogy a kocsi átmenjen a műszaki vizsgán, így felajánlotta, hogy potom pénzért átveszi a kocsit, s majd felújítja. Ez a projekt aztán elmaradt, így meghirdette az autót, itt kerültem képbe én!
Egy barátom (Sanyi), aki nagy Zsiguli-fan, vásárolt egy 1971-es példányt, amit megmutatott, és azonnal beleszerettem. Nem vagyok az a kifejezett Ladás, bár volt már egy kocka 2107-esem, de valahogy inkább elkerültem ezt a márkát. Volt Audi A4-esem, Cabrio E36-os BMW-m, de amikor meghallottam a 71-es Zsiguli finom hangját, akkor szó szerint beleszerettem. Elhatároztam, hogy nekem kell egy ilyen autó. 2014 novemberében aztán Sanyi felhívott, hogy hirdetnek egy Zsigulit Balatonfőkajáron 1973-asként, de szerinte az biza’ 71-es!
Igaza lett, az autó valóban 71-es volt, erre az ablaküvegek lenyomataiból, illetve a FIAT kerékcsavarokból tippeltünk.
100 ezer forintért hirdették a kocsit, megállapodtunk 70 ezer forintban, illetve pár nap türelmi időben, míg a szerelő megkeresi a kocsi papírjait. Ez volt a baj. Pár nap múlva aztán, amikor felhívtam a szerelőt, akkor közölte, hogy előkereste a papírokat, amiből kiderült, hogy ez nem 73-as, hanem 71-es évjárat. A „piszok” 🙂 azért tisztában volt vele, hogy ez micsoda ritka érték, így közölte, hogy a jármű mégsem eladó. Ezen a ponton nagy búslakodás következett, de aztán az élet úgy hozta, hogy 2 hónap múlva újra próbálkoztam, és kerek 100 ezer forintért nyélbe ütöttük az üzletet. Valószínűleg érzete a szerelő, hogy nagy fába vágta a fejszéjét, illetve nem volt ilyen elkötelezett, mint én, Sanyi barátommal együtt.
2015 januárjában az autó legördült a veszprémi garázs elé a trélerről, így nekiállhattunk a munkának. Természetesen Sanyiban ott bujkált a kisördög, mindenképp el akarta indítani (azt az autót, amin 2004-ben volt utoljára műszaki…). Én nem szerettem volna, de Sándor csak erősödött, így egy tesztkurblizás, valamint egy elektromos hibaelhárítás után, Fantás flakonból itatva, harmadik forgatásra beindult a „lelet”.
A hangja leírhatatlan volt. Sajnos ezt az élményt nem tudom megosztani veletek, de nem mindennapi volt, higgyétek el! Innentől végül is másfél éves felújítás következett, amit nem részletezek, aki benne van, az úgyis tudja, hogy mivel jár egy ilyen projekt. A képek majd elmondják, hogy milyen felújításokat végeztünk, olvasóitok meg majd eldöntik, hogy szerintük is megérte-e?!
Talán még annyit fűznék hozzá, hogy a projektnek áldozatul esett rengeteg munkaóra, még több anyagi erőforrás, illetve egy párkapcsolat (mert az akkori barátnőm nem bírta cérnával), amit nem bánok, mert egyrészt a hölgy nem volt sem irántam, sem a kocsi iránt elkötelezett, másrészt akkor ismerkedtem meg a mostani párommal, akivel idén lesz az esküvőnk, természetesen a Zsiguli lesz az esküvői autó is!
A kocsival elutaztunk Mernyére az első tulajdonos fiához (a valamikori tulajdonos sajnos már nem él), akinek a jármű láttán szó szerint könny szökött a szemébe. Édesapja akkor vásárolta ezt az autót, amikor ő érettségizett. Ez az éra amúgy is kellemes élményeket ébreszt az emberben, pláne akkor ha az apuka megengedte, hogy a fiú ezzel menjen az érettségi bankettre! Így aztán nagy nosztalgiázás következett, aminek aztán meghatódás lett a vége.
Kővári Gábor