A nagypapa Zsigulija

1970 áprilisát írunk, Papám elment a MERKUR Vállalathoz azzal az indokkal, hogy Ő autót szeretne vásárolni. Kezébe is nyomták a megrendelőlapot, hogy töltse ki. Ahhoz, hogy be is jegyezzék a várólistára, 16.000 Ft-ot kellett az asztalra rakni, ami a Moszkvics 412-es akkori árának a 20%-át jelentette.

1971 júliusában beharangozta a MERKUR az új autójuk érkezését, ami nem más volt, mint a VAZ-2101, azaz a Zsiguli. Akinek akadt elegendő pénze és még nem kapta meg a gépjárművét, annak adott volt a lehetőség, hogy „átiratkozzon” a Zsiguli várólistára. Drága Papa gondolom úgy vélte, „ha már lúd, legyen kövér” és elpártolt a Moszkvicstól. Viszont ennek következtében ki kellett „csengetni” a fennmaradt összegkülönbséget.

Mindez után, 5 hónap elteltével érkezett a nagy hír, miszerint lehet menni az új autóért! Október 14.-napján boldogan vette át Nagyapám a kulcsait a kék gombszeműnek. A forgalomba helyezést még ki kellett fizetni, de már nem volt akadály a + 183Ft! Persze CASCO is kellett az autóra, ami részletfizetésben minden hónapban 125Ft-ba került, az éves díja 1500Ft volt. 1974 Júliusában a CASCO biztosítás 1740Ft-ot emésztett fel évenként.

Papa halála után, öröklődési sorrendben Apám és az Öccse kapta meg az autót, de csak papíron. Mamám óvta a Zsigát, mint a féltve őrzött kincset, garázsban tartva, 1-1 alkalommal, mikor még egy kósza bárányfelhő sem volt az égen, kihozta a garázsból, elment vele egy karikára a városban és már ment is vissza a garázsba.

Végül úgy került hozzám az autó, hogy lassan 2 évvel ezelőtt Mama kórházba került. Úgy „dobta a lapot a gép”, hogy szeretett Skoda Feliciámtól meg kellett váljak és ott maradtam autó nélkül. Gondoltam egy nagyot, megkérdeztem Apám, hogy mi lenne, ha Mamától elkérném a Zsigát? Beleegyezett, meg is látogattam drága Nagyikám, hogy Ő mit szól ehhez, és természetesen nem mondott rá nemet.

Miután a szerelő átnézte, orvosolta problémáit az akkor 2 éve álló autónak, Mama pityeregve adta át nekem a kulcsot azzal a mondattal, hogy: „Vigyázz rá kölök!”. Akkor még nem is gondoltam, hogy nagy a baj. Pár napra rá, reggeli ásítozásaim közepette, Szüleimet a konyhaasztalnál ülve leltem, mindketten szótlanul maguk elé bámulva. Kérdeztem is rögvest, hogy „mi a baj?”, jött egy halk válasz, Mama meghalt. Leültem melléjük és szóhoz sem jutottam. Így utólag is csak annyit tudok mondani, hogy ilyen áron SENKI ne kapjon egy autót. De igyekezve az ígéretet tartani, az eltelt lassan két évben, ahogy időm és pénzem engedte, megcsináltam egy pár dolgot az autón, lassan, de biztosan haladva a kitűzött cél felé, hogy egy napon Oldtimer minősítést kapjon!

Vasai Gábor