Egy esküvői pénzből vett Zsiguli, amely egy élet történetét őrzi

Vannak autók, amelyek egyszerű használati tárgyak. És vannak azok a ritka kivételek, amelyek észrevétlenül beleszövődnek egy család életébe, emlékeket hordoznak, hangulatokat őriznek, és egy idő után már nem is igazán autónak hívjuk őket, hanem valami sokkal személyesebbnek.

Ez a történet Hubert Tamás, az autó tulajdonosának emlékein keresztül elevenedik meg.

A történet 1975 nyarán kezdődött. Tamás szülei ekkor fizettek elő az autóra az esküvői pénzükből. Egy közös élet indulásának egyik legelső nagy döntése volt ez, tele reménnyel és tervekkel. Két évvel később, 1977. február 11-én vették át újonnan az autót. Tamás ekkor még alig volt egyéves, de az autó már akkor is a család része lett.

Nem telt el sok idő, és eljött az első közös nyár. A Balaton felé vezető utak, a forró aszfalt illata, a gondosan megpakolt csomagtartó emléke máig él benne. 1978-tól már az öccse is ott ült velük, és innentől kezdve az autó vitte a családot szinte az egész országon keresztül. Nem sietett, nem akart többnek látszani, mint ami volt – egyszerűen csak tette a dolgát, ahogy akkoriban az emberek is.

A kor szokásai szerint a szülők nem sokkal az átvétel után előfizettek egy újabb autóra. Úgy számoltak, mire az megérkezik, a régi addigra 4–5 éves lesz, és nagyjából annyiért eladható majd, mint amennyibe az új kerül. 1982-ben meg is érkezett az új autó, a „régit” pedig a nagyszülők vették át. Az autó maradt a családban, és újabb történetekkel, csendes hétköznapokkal gazdagodott.

Az évek teltek, Tamás felnőtt. 1993-ban megszerezte a jogosítványát. Addigra a nagyapja már alig vezetett, az autó többnyire némán pihent a garázsban. Néha elvitte egy-egy körre, de már akkor is tudta: nem csak használja, hanem vigyáz rá. Mindig visszakerült a garázsba, rossz időben elő sem vette – pontosan úgy, ahogy azt a szülei és a nagyszülei is tették.

1994 januárjában a nagyapja elhunyt, és szóba került az autó eladása. Akkoriban egy 17 éves, nagyjából 100 ezer kilométert futott Zsigulinak nem volt számottevő piaci értéke. Túl volt már több sárvédő-, küszöb- és homlokfalcserén, valamint egy külső fényezésen, de ezek inkább a túlélésről szóltak, mint a szépségről. A szülők végül úgy döntöttek: nem adják el. Jó lesz Tamásnak, az első autójának.

És valóban: ez lett élete első autója. Talán ezért, talán a rengeteg emlék miatt, de mindig különleges gonddal bánt vele. Zavarták a korábbi karosszériás és fényező munkák hibái, de mélyen belül már akkor megszületett az elhatározás: egyszer még olyan lesz, mint régen. Olyan, mint amikor gyerekként a hátsó ülésről nézte a nyári tájat, miközben a szülei vitték őket nyaralni.

Erre a pillanatra 2020-ban érkezett el az idő. Az autó teljes felújításon esett át, csavarig szét lett szedve, és minden apró részletre kiterjedő, lelkiismeretes munka készült rajta. A felújítást Bóna Zoli végezte, akiért Tamás máig hálás, csakúgy, mint az egyesület sok segítő tagjáért.

2020 szeptemberében az autó sikeresen megkapta a muzeális minősítést. De ez nem csak egy hivatalos pecsét volt. Ez annak a bizonyítéka, hogy egy autó, amely egy fiatal házaspár esküvői pénzéből indult, végigkísért egy családot, generációkat kötött össze, és végül újra pontosan olyan lett, mint egykor.

Ahogy Hubert Tamás meséli:
ez az autó nem csupán fém, csavarok és benzin.
Ez emlékek gyűjteménye, egy letűnt korszak csendes tanúja – és egy darabka az életéből, amely örökre vele marad.

retrovasak.hu