Bugatti Type 41/ Bugatti Royale, 1927-1933

A legenda szerint a 41-es típust Ettore Bugatti azért alkotta meg, mert egy angol lady autóit becsmérelte, amik nem érnek fel a Rolls-Royce-ok kifinomultságának szintjére. Ettore elhatározta, hogy megalkotja a világ legelőkelőbb luxusautóját, ami 1927-ben a Type 41-esben valósult meg. A szériát a „Royale” jelzővel is szokták illetni, mivel célközönsége az európai uralkodók voltak.

Eredetileg 25 példány legyártását tervezték, végül csak hetet szereltek össze és csak három megrendelés érkezett – a gazdasági világválság alatt még a leggazdagabbak sem fektettek ilyen drága autó vásárlásába.

A Royale-t több, a korszakban megszokott kivitelben is gyártották, ráadásul a múlt század első felében tervezett autókhoz híven termete és öntömege is hatalmas volt: már önmagában tengelytávja is 4,1 méter volt, amihez egy 6,4 méteres teljes hossz tartozott, öntömege a 3,1 tonnát is meghaladta!

Erőforrás terén egy lehetőség létezett, ami világviszonylatban is emberesen megállta a helyét.  A motorháztető alatt egy 12.763 köbcentis, sornyolcas lapult, amit egy háromfokozatú váltóval párosítottak. Állítólagos csúcssebessége 198 km/h és 11,5 mp alatt gyorsul állóhelyből 100-ra. A közel 12,8 literes motor és irtózatos teljesítmény állítólag 50 literes fogyasztással társult.

Daimler Majestic Major, 1960-1968

Ugorjunk 30 évet előre az időben. Angliában járunk az 1960-as években, amikor a brit Daimler a már önmagában is pazar Majestic, vagyis „fenséges” limuzint továbbfejlesztette. Az ’58-tól ’62-ig szerelt DF316-os „Majestic” széria az 1960-as modellévben a Majorrel bővült, amit egy 4,5 literes V8-as motorral láttak el.

A Daimler V8-as erőforrás 220 lóerő és 5.500-as fordulaton 384 Nm-nyi nyomaték leadását tette lehetővé. A 4.561 köbcentis OHV erőforrásban a hengerek egymással 90 fokot zártak be, hengerenként két szelepet kapott. Kompressziós aránya nyolc az egyhez.

A The Motor magazin 1961-es egy szervóval szerelt Majestic Majort is tesztelt. Méréseik szerint a luxus limuzin csúcssebessége 196,8 km/h volt, a 100-as tempót pedig 9,7 mp alatt érte el. Ez az érték ma már kevésnek tűnhet, de ne feledjük el, hogy az autó öntömege meghaladta az 1,8 tonnát, ráadásul egy szintén ’61-es évjáratú, 4,6 literes V8-as Corvette, amit 3 fokozatú kézi váltóval szereltek, is „csak” 204 km/h-ra tudott gyorsulni, pedig fél tonnával könnyebb volt! – Igaz, tegyük hozzá, hogy a Daimler tekintélyes mennyiségű faberakása sokat dobott az autó öntömegén.

NSU Prinz 4, 1962-1973

Ha már két luxusautóról szót ejtettem, ki kell egyensúlyozzam a cikket egy népautóval. A neckarsulmi cég 1962-ben mutatta be a Prinz, vagyis „herceg” negyedik szériáját, aminek a formaterve már jócskn eltért az előző három szériáétól. A Prinz 4-es az 1961-es Frankfurti Autószalonon mutatkozott be. Bár jóval kisebb, mint a Chevrolet Corvair, formaterve nagyon hasonlított az amerikai faroséra.

A szériát egy 598 köbcentis, kéthengeres, léghűtéses motorral látták el. Váltó terén is csak egy lehetőség létezett, ami egy négyfokozatú kézi padlóváltó volt. A 4-es Prinz-ket licensz alapján Dél-Amerikában is forgalmazták, ráadásul az Audi NSU Auto Union AG a négykarikás márka 50-es modelljének kifejlesztésében is segítséget nyújtott.

Mit gondolsz, a fenti három klasszikus közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és tapasztalataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post TOP 3 nemesi fogat, avagy 3 klasszikus, amit nemesi címekről neveztek el – 3. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A II. világháborút követően az európai gyártók bajban voltak. A személyautó gyártás gyakorlatilag leállt, a lakosság elszegényedett. Ekkor jelentek meg az NSZK-ban a mikroautók, mint pl. a Messerschmittn KR175 és BMW Isetta is.

Velük ellentétben a franciák más utat választottak. Persze ők is forgalmaztak pár törpeautót, pl. Inter Berline, viszont népautóik jellemzően „autó formájúak” voltak. Ilyen például a 2CV Kacsa, a Renault 4CV „Vajdarab”, illetve ez utóbbi utódja, a Dauphine.

A Dauphine formaterve már jóvalta korszerűbb volt, mint a 4CV-é, viszont ezen is sok olyan részletet találunk, ami a korabeli népautók jellegzetességei voltak. Közéjük tartozik például a kisköbcentis farmotor és a tolóablak, melynek gyártása sokkal költséghatékonyabb volt, mint a hagyományos tekerős ablakoké, mivel egyik ajtóba sem kellett beépíteni a szerkezetet. Mi több, a vele járó alacsonyabb öntömegnek köszönhetően a kis motor nagyobb teljesítményt adhatott le.

Ami még külön érdekesség, hogy a pótkereket, mint az 1000MB-ken is, egy, a csomagtartó alatti önálló tárolóba helyezték, így az nem foglalta a helyet az amúgy is apró rakodótérben. Akárcsak a FIAT az 500-assal, a Renault a Dauphine-nal akart betörni az amerikai piacra, ám többek között kis termetük miatt ez meghiúsult: a század közepi amerikai vásárlók a termetes, nehéz autókat kedvelték, ráadásul az olaj alacsony ára miatt a fogyasztás nem volt lényeges szempont.

Annak ellenére, hogy a francia gyártó az USA piacra nem tudott betörni, az autó licenszét számos külföldi márka is megvásárolta. Közéjük tartozik például az Alfa Romeo és a dél-amerikai IKA is. Azon túl, hogy mind Franciaországban, mind más országokban népszerű népautónak számított, több sportos Gordini változata is készült.

Erőforrás tekintetében az alapmodellek és az Odine jelzővel ellátott deluxe változatok is egy 845 köbcentis, soros, 4 hengeres Ventoux erőforrást kaptak, ami 27 lóerő és 66 Nm-nyi nyomaték leadását tette lehetővé. Váltó terén viszont két lehetőség létezett: a hagyományos 3 és 4 sebességes kézi váltók mellett egy 3 fokozatú nyomógombos félautomata is szerepelt a Renault palettáján.

A Kacsa, Bogár és Mini vetélytársaként bemutatott faros francia állítólagos csúcssebessége 112 km/h volt, ami még hihető is, hiszen öntömege mindössze 650 kg volt. A sportos Gordini modellek szintén 845 köbcentisek voltak, viszont ezek már 37 lovasak voltak és 130 km/h-val is száguldhattak.

Mit gondolsz, ha Te 1956 és 1967 között új nyugati autót akartál volna venni, Te a Dauhpine-t választottad volna, vagy inkább a rivális márkák palettájáról válogattál volna? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

A típus fontosabb adatai röviden:

• Márka és típus: Renault Dauphine
• Elődje: Renault 4CV
• Utódok: Renault 6 és 8
• Gyártási idő: 1956 – 1967
• Kategória: Kiskategóriás népautó
• Motorelrendezés és térfogat: sor-4-es, 845 ccm-es Ventoux-motor
• Váltó típusa: 3 és 4 fokozatú manuális és 3 fokozatú nyomógombos automata
• Maximálisan leadott lóerők száma: 27 LE
• Maximálisan leadott nyomaték: 66 Nm
• Csúcssebesség: 112 km/h
• Átlagfogyasztás: 7,0 liter

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A francia faros örökös: Renault Dauphine | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A II. világégés lezárását követő időszak a győztes hatalmakat is próbára tette. Szerencsére a ’40-es évek végére a gazdasági fellendülés lehetővé tette, hogy az egyes gyártók újabb modellekkel álljanak elő. Így született meg a „Vajdarabként” becézett Renault 4CV is, amit a VW Bogár elvei szerint építettek.

A Renault tervezői még a megszállás idején, titokban vágtak bele egy kiskategóriás népautó termelésébe, melynek első prototípusa 1942-ben készült el. Két évvel később már el is készült a végleges szériamodell, amit szintén egy vízhűtéses, 760 köbcentis, 17 lovas motor hajtott.

Mivel a fejlesztések titokban zajlottak, sem a nácik, sem pedig a francia kormány nem tudott a kisautó létezéséről, így ’45 őszén felkérte Ferdinand Porsche-t, hogy segítsen felvázolni a „francia Bogarat”. Mivel az autó akkor már szinte kész volt, Porsche munkássága csak érintőleges volt.

A 4CV az 1946-os Párizsi Autószalonon mutatkozott be, a tömegtermelés már a rákövetkező évben el is kezdődött. A szériát 1961-ig csak kisebb módosításokkal árulták, helyét a Dauphine vette át. A típus beceneve franciául „vajdarabot” jelent, ami oda vezethető vissza, hogy a náci megszállás alatt a Renault az afrikai frontra tervezett és gyártott teherautókat, majd a háború után jelentős mennyiségű sárga festék marad a nyakán. A cég nem akarta, hogy a festék kárba vesszen, így a gyártás korai időszakában kizárólag sárga fényezéssel volt rendelhető – hasonló példát már korábban is láthattunk, pl. Ford T-modell.

Az autó utasterét és műszerezettségét a puritanizmus jellemzi. Csak a legszükségesebb visszajelzőkkel látták el, ráadásul első ajtajait hátul, a hátsókat elöl rögzítették, hogy spóroljanak a zsanérokkal. Ami még külön érdekesség, ami az utód Renault Dauphine, de még az NDK-s Trabant P50, 500 és 600 esetén is elmondható, hogy az ajtók a hagyományos tekerők helyett tolóablakokat kaptak. Ez több okból is előnyös volt: a tolóablakok előállítása sokkal olcsóbb, mint a hagyományos tekerősöké, így az autó ára is kedvező maradhatott, ráadásul maga a géptest is könnyebb volt.

Erőforrás tekintetében a 4CV-ket kizárólag egy soros 4 hengeres motorral gyártották, ami a kezdeti modellek esetén 760, majd 1950-től már csak 748 köbcentis volt. A „downsizing” ellenére az autó teljesítménye megnőtt, a korábbi 17 lóerő helyett már 21 leadására volt képes. Talán meglepő, de gyári sportmodellek is készültek, amik egy özvegycsináló, 30 lovas motort kaptak. Mivel egy háború utáni személyautóról beszélünk, nem is meglepő, hogy a gyári kiegészítők között a kurbli is szerepelt.

Furcsa belegondolni, de ez a 4CV jelentős szerepet játszott a francia sportautózás fejlődésében: Jean Rédelé egy ilyen sportmodellel több versenyt is megnyert, majd sikerein felbuzdulva megalapította az Alpine-t, ami 1961-ben mutatta be az A110-es modellt.

A Renault 4 CV egy nagyszerű francia kisautó volt, amiből több mint 1 millió példány talált gazdára. Mi több, ez volt az első francia autó, amiből több mint 1 millió darabot gyártottak. A típus kedvelői rajongtak érte, még a 36 hónapos várakozási idő sem tántorította el őket!

Mit gondolsz, Neked bejön ez a négykerekű vajdarab? Ha Te a háború után új nyugati autó vásárlásán gondolkodtál volna, Te a 4CV-t választottad volna, vagy inkább a Bogár és az 500-as FIAT közül válogattál volna? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A 700 köbcentis francia vajdarab: Renault 4CV appeared first on Retrovasak.hu.

A FIAT 500-asok típustörténetét ismertető cikksorozat előző négy részében megismerhetted a félezres kisautók összes tömegtermelt változatát, beleérte a kis példányszámban gyártott platósokat és a Ghia pickup prototípusát is. Ebben a részben X olyan modellről olvashatsz, melyek egyes részleteikben jelentően eltérnek a megszokott faros Cinquecentóktól. Lássuk őket!

FIAT 500 America, 1957 – 1961

A háború után több európai gyártó is próbálkozott kiskategóriás modelljeik amerikai exportálásával. Ez természetesen nem sikerült, mivel ezek az autók sokkal kisebbek és erőtlenebbek voltak, mint amerikai vetélytársaik. Akárcsak a Renault a Dauphine-t, a FIAT az 500-ast akarta az Újvilágban népszerűsíteni.

Az 500-as USA-export modelljeit az olaszok kissé átdolgozták, hogy megfeleljen a helyi követelményeknek. Azon túl, hogy a sebességmérőt MPH-ra állították, a lökhárítók hatalmas ütközőbabákat kaptak, illetve, hogy a hátsó fényeket áttervezték, az első lámpákat is átdolgozták.

Ez utóbbiak a jenki szabályozás szerint 7 hüvelyk (17,78 cm) átmérőjűek kellettek, hogy legyenek, amik jóval nagyobbak voltak, mint a hazai változatok. Szerintem a nagyobb fényszórók elég furán mutatnak rajta, csiga- vagy gülüszemű megjelenést adnak az orrésznek. Motor terén nem volt változás, ezek is a megszokott kéthengeres, 479 köbcentis variánssal dolgoztak.

 FIAT 500 Jolly, 1958 – 1975

A Ghia egyszerűen nem tudott betelni az 500-as FIAT-okkal. A pickup prototípusán túl egy hobbi változatot is tervezett, melyet viszont már gyártottak. Ezek lettek a Jolly változatok.

A Jolly-k megegyeztek a velük párhuzamosan gyártott változatokkal. Ez nem is csoda, hiszen azokból alakították át őket. A különbség abból áll, hogy az ajtókat leszedték, a tetőt levágták, helyére egy „sátortetőt” illesztettek. A gyári üléseket fonottakra cserélték, a műszaki megoldásokhoz nem nyúltak.

FIAT-Abarth 500 Coupé Zagato, c. 1957

A Ghián kívül több olasz autóipari cég is rajongott az 500-asért, ám ezek nem álltak meg az ajtók leszerelésénél. Az 1957-es Torinói Autószalonon mutatkozott be az 500 Coupé, melynek formatervén a Zagato, műszaki megoldásain az Abarth dolgozott.

Az Ötszázas sportkupé változata nem váltott ki akkora visszhangot, mint az előd 750 GT, viszont így is szép eredményeket ért el. A kávédaráló méretű motort az Abarth-nak sikerült úgy megbütykölnie, hogy az a szériagyártású Nuova 500 15 lóereje helyett 23-t adjon le! Az Abarth-Zagato modellt limitált mennyiségben, utcai- és versenyváltozatként is forgalmazták.

Ferves Ranger, 1966 – 1970

Elérkeztünk a cikk utolsó, egyben az 500-asokra legkevésbé hasonló típushoz. Ha azt hiszed, hogy az alábbi képen egy játékautót látsz, nagyon tévedsz. Furcsa megjelenése ellenére ez a törpe terepjáró szériamodell volt.

A Ferves a Ferrari különleges modelljeit gyártó cég volt. Neve egy mozaikszó, ami a „FERrari VEicoli Speciali” szavak összevágásával jött létre. A Ranger az 1966-os Torinói Autószalonon mutatkozott be, a kortárs kis-FIAT 499 köbcentis kéthengeresével szerelték, de több FIAT 600-as alkatrészt is találhatunk benne.

Ezt a kistermetű offroadert két- és négykerekes változatban is gyártották, összesen 600 példány született. Ezek közül ma 50 fennmaradt darabtól tudunk, melyek az egyes árveréseken csillagászati áron kelnek el.

Mit gondolsz, a fenti 4 kis-FIAT közül Neked melyik a kedvenced? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A maccheroni 50 árnyalata: A FIAT 500 története, 5. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A FIAT 500-asok történetét és fejlődését részletező cikksorozat előző 3 részében többféle hagyományos, kombi és platós olvashattál. Ebben a részben visszatérek a hagyományos kivitelekhez, amiket az 1960-as évek közepétől gyártottak. Lássuk is őket!

FIAT 500 F, 1965 – 1973

1965-re az 500-asokat ismét átdolgozták, a korábbi 500 D modelleket felváltották az új 500 F-ek. Az autó vonalvezetése többnyire változatlan maradt, viszont pár apróságon mégis változtattak, az F modelleket öngyilkos ajtó helyett a ma is megszokott előre nyíló ajtókkal tervezték.

Az 500 F-ek továbbra a megszokott 499,5 köbcentis, kéthengeres motort használták, viszont az már 18 lóerő (13,2 kW) leadására is képes volt! Igaz, ez sem egy hortobágyi ménes, viszont lendített annyit a teljesítményen, hogy elérhesse végre a 100 km/h-s csúcssebességet!

FIAT 500 L „Lusso”, 1968 – 1972

Hiába volt olcsó nép autó az 500-as, a torinóiak rájöttek, hogy olcsó autót is el lehet drágábban adni. Az F modellel párhuzamosan szerelt L-modell egy jobban felszerelt változat volt, ami nem csak belterében, de külső díszítőelemeiben is eltért a „fapados” változatoktól. A szérián belüli jelölés sem véletlen, az „L” a „lusso”, vagyis luxus felszereltségre utalt.

Motor terén itt sem történt változás, ez is 18 lovat hajtott és csúcssebessége 100 km/h volt. A Lusso, mondhatjuk, hogy az 500 F jobban felszerelt változata modernebb, sportosabb műszerfalat és óracsoportot kaptak, ülései kényelmesebbek voltak, illetve a lökhárító elé egy plusz hajlított krómlécet, ha úgy tetszik viccesen mondva „gallytörőt” kapott.

FIAT 500 R „Rinnovata”, 1972 – 1976

Elérkeztünk a félezres olasz kisautók utolsó változatához, az 500 R-hez. A 500 L-hez hasonlóan Az „R” is egy rövidítés/ utalás, ami a „rinnovata”, vagyis a „megújulás” szóra utalt.

Az R-ek voltak a legerősebb változatai. Igaz, ezek már 594 köbcentisek voltak, de továbbra is 18 lovasak maradtak. Csúcssebesség terén újabb áttörés történt: ezek már 107 km/h-val is száguldhattak! Az R-ek érdekessége, abban az évben kezdték gyártani, mikor a Torinói Autószalonon bemutatták az utód 126-ost.

Mit gondolsz, szerinted melyik a legvagányabb kis-FIAT? A cikksorozat melyik része tetszett a legjobban? A későbbiekben lehet, hogy írok egy 5. és 6. részt a különböző egyedi változatokról és licensz alapján gyártott modellekről. Addig is, oszd meg Velünk gondolataid, tapasztalataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A penne 50 árnyalata: A FIAT 500 története, 4. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A FIAT 500-asok különböző változatairól szóló cikksorozat első részében a Topolino 3 változatával, a másodikban a Nuova 500, az 500 D és Giardiniera kombival ismerkedhettél meg. A folytatásban további 3 Ötszázast ismerhetsz meg. Lássuk is őket!

FIAT 500 Furgoncino, 1960 – 1975

Ha már az meglepett, hogy az 500-asból kombi változatok is készültek, most figyelj! A FIAT ki akart használni minden lehetőséget, amivel növelni tudta az eladásait. A Giardiniera kombival párhuzamosan Furgoncino, magyarul „Furgonocska” néven dobozos kisteher változatokat is forgalmazott.

A dobozos kiviteleket is a Giardiniera 499,5 köbcentis, kéthengeres farmotorjával szerelték, ami 17,5 lóerő leadását tette lehetővé. A kettő közti különbség többnyire csak a géptesten figyelhető meg: A Furgonico nem kapott hátsó ablakokat, illetve a rakodótér növelése érdekében hátsó üléssort sem szereltek bele. Míg a nyersanyagspórolás érdekében a hagyományos és kombi kivitelek ponyvatetőt kaptak, a furgonok teteje teljes egészében fémből készült.

FIAT 500 Camioncino, c. 1965

Ha még a kombi és dobozos 500-asok sem lettek volna elég meghökkentőek, itt van a platós változat! A Camioncino, „kamionocska”, az akkoriban Rómában székelő Giannini testvérek műhelyének szüleménye, melyből összesen csak 100 darab készült!

Ezek a különleges platósok egyeznek a korábbi teherszállító változatokkal, ami nem is meglepő, mivel Giardinira kombikból alakították át őket. Erőforrás terén ezek is a megszokott 17,5 lovas változatot kapták, amihez a platón lévő csapóajtón át lehetett hozzáférni.

Lehet, hogy mai szemmel elborult ötletnek tűnik egy 500 köbcentis platóst gyártani, mégis jól tette a dolgát. 250 kg-nyi rakomány szállítását tette lehetővé, ráadásul, ha a szükség úgy kívánta, erőforrására, aksijára gépeket, berendezéseket is rá lehetett kötni.

FIAT 500 Ziba, 1962

A Giannini testvérek mellett több, ismertebb karosszériatervező cég is próbálkozott az 500-asok áttervezésével. Közéjük tartozik a Ghia is, aki egy pickup változatot tervezett.

Akárcsak az előző változatok, a „Ziba”-ra keresztelt változat is a Giardiniera és 500 D 499,5 köbcentis 17,5 lovas változatával készült. Az újratervezés során a Ghia a műszaki megoldásokhoz nem nyúlt, egyedül a géptesten végzett néhány módosítást.

A Ziba 1962-ben mutatkozott be, állítások szerint összesen csak egy prototípusa készült el – Ez természetesen nem jelenti azt, hogy más karosszériatervezők nem álltak elő hasonló designnal, illetve azt, hogy később ne készült volna róla replika!

Mit gondolsz, a fenti 3 kis-FIAT közül neked melyik a kedvenced? A következő részben további 500-as különlegességekről olvashatsz. Addig is oszd meg velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A gnocchi 50 árnyalata: A FIAT 500 története, 3. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

A FIAT 500-asokról szóló cikksorozat első részében a Topolino három változatáról, az 500A és 500B, illetve az alábbi képen látható 500C modellről olvashattál. Őket követték az ikonikus farmotoros változatok, melyek bár nagyon hasonlítanak egymásra, számos változatuk jelent meg.

Ebben a cikkben a faros 500-asok 3 első szériájáról olvashatsz. Lássuk is őket!

FIAT Nuova 500, 1957 – 1960

Az 1950-es években a torinói vállalat egy újabb kisautó tervezésébe vágott bele, ami még a 600-asnál is kisebb volt. Így született meg 1957-ben az újragondolt 500-as, amit egészen az 1970-es évekig gyártottak.

De miért is kapta ez a törpe az „Ötszázas” jelölést? A FIAT meg akarta lovagolni a ’30-as és ’40-es évek modelljeinek sikerét, így az újabb modelleket azok után nevezte el. Ez be is vált, a Topolino jogutódjából közel 4 milliót adtak el.

Az 1. szériás modellek még csak 15 lóerősek voltak, ám a széria frissítésével az 500-asok egyre erőteljesebbé váltak. Mivel az autót egy 479 köbcentis, 2 hengeres farmotorral szerelték, így az a hátsó kerekeket hajtotta. Ez sokat hozzátett az ár alacsonyan tartásához, mivel a hajtást már nem kellett hátra küldeni. További érdekesség a kabrió tető, ami a megszokottakkal ellentétben nem luxus kiegészítő: célja a nyersanyagspórolás volt.

A Nuova 500 („Új 500-as”) egy nagyszerű, korszerű konstrukció volt, mégis pár helyen megfigyelhetőek a korábbi évtizedek trendjei. Ide tartozik például a hátul szegecselt „öngyilkos ajtó” is. 1960-ban a típust átdolgozták, a „Nuova” jelzőt elhagyták, az 500 után a „D” jelölés került.

FIAT 500 D, 1960 – 1965

A 2. szériás modellek csak kisebb változásokat hoztak az 500-asok életébe. Az ajtók továbbra is hátrafelé nyíltak, a napfénytető az alapmodelleken is megtalálható volt, 15 lóerősek maradtak.

Annyi változtatás mégis történt, hogy a motor lökettérfogata 479-ről 499,5 köbcentire növekedett. Igaz, a lóerők száma ugyanannyi maradt, viszont a 11,0 kW-os teljesítmény 12,8-ra növekedett. A Nuova 500 és az 500 D között csak apró küllemi változásokat figyelhetünk meg. Közéjük tartozik például az, hogy a korábbi csepp formájú első indexek buráit kör alakúra cserélték.

FIAT 500 Giardiniera, 1960 – 1977

Akárcsak a Topolinókból, a faros 500-asokból is készült kombi változat. Az 500 D-kkel egy időben gyártásba állított puttonyos változatok szintén farmotort kaptak, ami a hátsó csomagtér alatt kapott helyet.

Az 500 D-khez hasonlóan a Giardiniera jelölésű kombikat szintén öngyilkos ajtókkal látták el, ráadásul a nyersanyagspórolás érdekében ezek is „ponyvatetőt” kaptak. A termelési költségeket tovább csökkentette, hogy a hátsó üvegfelületek tekerő berendezés helyett tolóablakokat kaptak. A csomagtér ajtaját oldalra lehetett nyitni, ami nem csak, hogy praktikus volt, viszont egy furgon illúzióját is keltette, amitől a géptest nagyobbnak tűnt.

A Giardiniera az 500 D 499,5 köbcentis, héthengeres erőforrását örökölte. A D modellek 15 lóerősek voltak, ám a nehezebb kombi test szállítása érdekében a puttonyos változatok 17,5 lóerővel dolgoztak. A Giardinierák is léghűtést kaptak, viszont a motort fekve szerelték a géptestbe. Csúcssebessége 95 km/h volt.

Mit gondolsz, a fentebbi 3 kis kávédaráló közül melyik jön be Neked a legjobban? Oszd meg Velünk véleményed és gondolataid!

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post A ravioli 50 árnyalata: A FIAT 500 története, 2. rész | Villám Veterán appeared first on Retrovasak.hu.

Le merem fogadni, hogy ha azt mondanám Neked, hogy mondj egy olyan német prémium márkát, ami egy időben olcsó népautókat és luxus limuzinokat is gyártott, biztosan a BMW-re gondolnál. Ez talán nem is meglepő, hiszen a bajor gyártó az 501-es Barokk Angyalt az Isettával párhuzamosan forgalmazta.

Azt már csak kevesen tudják, hogy a stuttgarti konkurencia is próbálkozott „elitebb népautók” gyártásával, ám a Mercedes projektje sikertelenséggel végződött. A II. világháború előtt nem sokkal, a KdF-Wagen tervezése idején mutatkozott be a 130H, gyári kódja szerint W23-as Merci.

Ahogy az a ’30-as évek Európájában akkoriban divatosnak számított, a 130H is az áramvonalas formatervezés elveit követte. Az autó küllemi megjelenésének alapjait a Rumpler Tropfenwagen ihlette, ám az un. „lapát orrot” már inkább a korabeli Tatráktól, pl. Tatra 57, örökölte.

Annak ellenére, hogy a kor színvonalához képest kényelmes és divatos volt, sajnos a rossz súlyelosztás és nehézkes kormányzás miatt csak kisszámú megrendelések érkeztek. A 130H-t 1934 februárjától 1936-ig gyártották, majd az áttervezett W29-es vette át a helyét – sajnos ez sem vált sikermodellé.

A W23-asokat kétajtós „tudor” limuzin és ponyvatetős kabrió kivitelben lehetett rendelni. A ’30-as években az öngyilkos ajtós elrendezés még gyakorinak számított, így a 130H is hátul zsanérozott ajtókat kapott.

Rövid mellékszál: A menetiránnyal ellentétesen nyíló ajtók onnan kapták az „öngyilkos ajtó” becenevet, hogy az autózás hajnalán az automobilok ajtajai menet közben időnként kinyíltak. Mikor az utasok megpróbálták bezárni, megesett, hogy kiestek, az ajtó fejbe csapta őket, és meghaltak.

Ennek a 4 személyes tudornak/ kabriónak az utasterét is az éra esztétikai elvárásai szerint alakították ki. Talán ami mai szemmel érdekesnek hathat, hogy a műszerfala kifejezetten puritánnak mondható. Ez akkoriban megszokott volt, a tervezők nem akarták, hogy a túl sok díszítés elvonja a sofőr figyelmét.

A kistermetű géptesthez kisméretű motor társult. A 130H nevében a „130” az 1,3 literes, soros 4 hengeres motorra utalt, míg a „H” a „Heckmotor”, vagyis farmotor rövidítése volt. Váltó terén is csak egy lehetőség létezett, ami egy 4 sebességes padlóváltó volt. Kuriózum, hogy az összes fokozatot szinkronizálták, mivel ez a XX. század első felében a drága luxusautók kiváltsága volt.

A 26 lóerős, 19 kW-os motor egy megközelítőleg 92 km/h-s csúcssebességet tett lehetővé. Belőle fejlesztették ki a 150H (W30) sportmodellt is, ám ebből csak egy prototípus készült.

A 130H egy ígéretes modellnek indult, ám a tervezési baklövések miatt alig 3 évig gyártották. Mára csak kevés maradt fenn belőlük, ám ez is a szerencsén múlt: A háború alatt a nácik rengetek magán autót koboztak el, viszont a W23-asok katonai és állami szolgálatot nem tudtak betölteni, így nem is kobozták el őket.

Mit gondolsz, Neked bejön ez a faros Stuttgarti Csillag? Oszd meg velünk véleményed!

A típus fontosabb adatai röviden

• Márka és típus: Mercedes-Benz 130H
• Gyárikód: W23
• Kivitel: Kétajtós „tudor” limuzin és kabrió
• Gyártás ideje: 1934 – 1936
• Szállítható személyek száma: 4 fő
• Motorelrendezés és térfogat: 1,3 liter, sor-4
• Váltó típusa: 4 sebességes kézi padlóváltó
• Maximálisan leadott lóerők száma: 26 LE
• Csúcssebesség: 92 km/h

cikk/fotók: Tarsoly Bálint

The post Nemhogy A osztálynak, Smartnak is kicsi! appeared first on Retrovasak.hu.

The post Az 1,0 literes boltbajárós, ami után a rendőrség is megfordul! appeared first on Retrovasak.hu.