Az elmúlt két napban lábbal és Daciával is másztunk hegyet, a Székelykő-túra mellett felnéztünk a Transzfogarasi útra is. Mindkét program fegyelmet és figyelmet igényelt, azonban a látvány miatt maximálisan megérte! Voltak persze kevésbé megterhelő elfoglaltságaink is, meglátogattuk többek között a Kis Szent Teréz gyermekotthon lakóit és a szászsebesi Vörös-szakadékot is útba ejtettük.

Az üresjárat fogalma alighanem kitörlődött a szótárunkból az elmúlt pár napban, hiszen a Tordai-hasadék utáni másnapon egyből indultunk is tovább a környék másik kedvelt túrahelyszínére, a Székelykőre. Előtte azonban vendégségbe voltunk hivatalosak, méghozzá a Kis Szent Teréz gyermekotthonba. Iringó, az otthon vezetője friss kávéval fogadott minket, a gyerekek éppen tanultak, illetve készültek a délutáni kirándulásra. A nehéz sorsok mellett az odafigyelés és a szeretet a két legfontosabb tényező, amivel mosolygóssá lehet tenni a mindennapokat, a Székelykő lábánál pedig ehhez egy nyugodt és mesébe illő táj is párosul. Nagyjából 15 évvel ezelőtt jártunk utoljára a gyermekotthonban, de a légkör mit sem változott, öröm látni, hogy az ott tapasztaltakat egyfajta útravalóul adják nem csupán a kicsiknek, de az odalátogatóknak is. Egy közös képpel búcsúztunk, és bízunk benne, hogy a Dacia-kaland idei jótékonysági akciója, amivel a Kis Szent Teréz gyermekotthont támogatjuk, sok olvasónkhoz eljut.

Iringóval egyebek között a Székelykőről is beszélgettünk: melyik úton érdemes felmenni, meddig tudunk járművel eljutni és hol kell lábbuszra váltani. Végül aztán megtudtuk, hogy egy Torockószentgyörgy határából vezető kis úton haladva gyorsan megtalálhatjuk a felvezető ösvényt az 1129 méter magas, sziklákkal erősen szegélyezett hegyhez. Így is történt, előkerült a hejcei vándorbot, majd nekiindultunk a csúcshódításnak.

A kezdeti lankás rész után sziklásabb, emelkedős terep következett, ahol bizony egyre jobban kellett figyelni minden lépésünkre. Hiába másztam meg korábban már négyszer (ebből egyszer már a mostani, hátsó útvonalon is), volt egy pont, ahol ismét elbizonytalanodtam a helyes csapást illetően. Mivel ez pár éve már megtörtént, ezért gyorsan visszatértem és megkerestem a kijelölt utat. Kék kereszttel ellátott sziklák segítik a turistákat, de néhol elég ritkán találkozni a jelzésekkel, így nem nehéz elkavarodni. Maximális figyelmet vár el a Székelykő, esős időben semmiképp ne induljatok el a túrára, a jelzéseket pedig mindig kövessétek, ugyanis letérés esetén könnyen veszélyes szakaszokra kavarodhattok.

Zoliék nagyjából féltávig jöttek, Icu pedig az egyik csúszós, földes emelkedőn volt kénytelen visszafordulni, mert a cipőjén nem voltak eléggé engedelmeskedőek a barázdák. Egyedül folytattam az utamat, nagyjából 2,5-3 óra után pedig végre megpihenhettem a csúcson. Hosszú percekig teljesen egyedül voltam odafenn, míg végigsétáltam az ormon, kitalálhattam a visszautat is.

Az erdős rész szép, de valószínűleg sáros volt, a középen húzódó, kőfolyamokkal tarkított út megterhelőbb, mégis ennél maradtam végül. Középtávon ráadásul egy aprócska ér kristálytiszta vizéből lehet feltölteni a kiürült palackokat. Még lejjebb apróbb és nagyobb sziklákkal tarkított szakasz következett, itt egyébként olyan érzésünk lehet, mintha csak szörföznénk a köveken, indokolt a lábunk elé nézni!

A bő ötórás, Torockón végződő túra fárasztó volt ugyan, de hatalmas élményt adott, sokadjára is. Szinte minden túrázóval váltottam pár szót, valakivel csak szerencsés utat kívántunk egymásnak, egy másik kalandor a vizét osztotta meg velem – hálás köszönetem érte -, de olyan is volt, aki lóháton tűnt fel a semmiből. Ha Torockón jártok, a falu megismerése mellett szánjatok egy napot a Székelykőre is. Gyerekekkel csak óvatosan, ha csak az alsó, lankás részt járjátok körbe, már az is hatalmas élmény lehet! Mindazonáltal aki sikeresen teljesíti a teljes túrát, az térjen be a Forrás Borozóba és kérje ki az oklevelét, egy a csúcson készült fotóért és néhány lejért cserébe büszkén vihetitek haza az elismerést!

Késő este tértünk vissza a szentmihályi szállásunkra, a szomszédban lévő régi temető és a holdfogyatkozás éjszakai fotózásért kiáltott. Állvány híján viszont leginkább a látványban lehetett gyönyörködni, mintsem az elkészült képekben. Ráadásul az egyik exponálás közepén egy kakas hozta rám úgy a frászt, hogy majdnem mindent elhajítottam…idilli nap volt, ezzel a befejezéssel meg még vicces is.

Csütörtökön már az autós túráé volt a főszerep, egy gyors mosás után indultunk tovább Nagytalmács felé, következő szálláshelyünkre. Természetesen nem csak ez volt a cél, útközben ugyanis elgurultunk a Szászsebestől nem messze található Vörös-szakadékhoz is, ami pár kilométeres kavicsos utat követően tárult teljes egészében a szemünk elé. A javarészt homokkőből és mészkőből álló, barlangokkal lyuggatott képződmény egyedülálló látványosság, a magasból megnézni azonban sajnos nem volt időnk. Azért az autókkal beálltunk egy-két kellemes pózra.

Délutánba hajlott már a napunk, amikor Nagyszeben környékére értünk, és végül erre a pontra – némileg változtatva a programon (a szombatra várható rossz időjárás miatt) –  tettük át a Transzfogarasi út egy részének, illetve a Bilea-tónak a meghódítását. Zoliékkal végül abban állapodtunk meg, hogy családostól megkeresik a szállást, mi pedig addig Icuval és az 1310-essel felkapaszkodunk cirka 2000 méter magasra.

Akinek valaha is folyt egy kis benzin az ereiben, annak a Transzfogarasi út egy valódi álomként lebeghet a szemei előtt. Nálam is így volt, rég szerettem volna már saját magam kormányozni rajta, ha nem is teljes egészében, de legalább egy szakaszán. Kerc felől hajtottunk fel a 7C jelölésű útra, a kezdeti, könnyed emelkedők és széles, jól belátható kanyarok után hevesebb szerpentinek következnek, oldalt lenézve a szakadékok is egyre mélyebbek lettek.

Még feljebb merészkedve időnként le-lecsapott az útra a fentről érkező vízesés, a Bilea-tóhoz közeledve aztán hajtűkanyaros „lépcsőkben” haladhattunk tovább. Nem egyszerű szakasz, de a forgalom egész gyér volt, az út minősége pedig jó, persze a sebességet azért érdemes észszerűen megválasztani. A gleccsertó mellett hatalmas parkolók, itt-ott hófalak, és kellemes hűvös fogadja a látogatókat, akik közül többen is vagy elismeréssel, vagy épp jeges rémülettel néztek a játszi könnyedséggel felügető Daciánkra. A 2300-2400 méter magas csúcsokkal szegélyezett tó környéke gyönyörű, de a kép, amiért valójában jöttünk, ez volt:

Itt jöttünk fel, ezen a kanyargós, fentről aprónak tűnő aszfaltsávon, és ennél már csak az volt jobb, hogy az úton egy 31 éves autó volt a társunk. Óriási élmény a Transzfogarasi út, még lefelé csorogva is teljesen a hatása alatt voltunk. Ide még vissza kell térni…

Vasárnapig még rengeteg kaland áll előttünk, a mai napon Segesvár volt az úti cél, de erről majd a következő beszámolóban, addig is fussátok végig túránk legfontosabb pontjait!

Cikk: Bense Róbert

Fotók: Bense Róbert, Demencze Ilona

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 9-10. nap – Székelykő-túra, Bilea-tó appeared first on Retrovasak.hu.

Magát az állapotát már ecsetelgettem, ellenben arra én magam is kíváncsi voltam, hogy milyen munkálatokat kellett a Dacián elvégezni, mielőtt hozzánk került volna. Zolit nem úgy ismerem, mint aki hagyná elanyátlanodni az autóit, így aztán rá is kérdeztem, hogy melyek voltak a legfontosabb mozzanatok. Akkor most jöjjön az, hogy egy kép többet mond minden szónál:

Tehát még indítás előtt kikapta a motort, alaposan átnézett mindent, szimeringeket és tömítéseket cserélt, majd a hűtőrendszer mosása és a friss fagyálló következett. Aztán jöhetett a fékrendszer átvizsgálása, csak fékolajat kellett cserélni, ebben az is közrejátszott, hogy műszakira felkészítés előtt kerülhetett a korábbi „új” tulajához a Dacia, így egy csomó alkatrész jóformán a leállítása előtt került bele. A felniket rendbe kellett tenni, új festést kaptak, a gumik is újra lettek cserélve. Aztán jött még egy alapos külső-belső ápolás a több év alatt lerakódott porréteg ugyanis nem az a fajta volt, amit egy tavaszi zápor csak úgy eltüntet.

Maradt még azért 1-2 apróság, amik azért képesek voltak bosszúságot okozni. Az egyik a behúzótekercs hibája volt: hol „kopogtatásra”, hol szép szóra, hol betolásra indult az autó. Ez a probléma még a tél beállta előtt orvosolva lett. Nagy szerencse volt, hogy az első autósboltban találtam raktáron (!) alkatrészt, így mehetett is bele az új, majd abban a tudatban, hogy ezzel már nem lesz probléma, el is pakoltuk téli álmára a Daciát.

Időnként persze ránéztem, beindítottam, mentem 1-1 kört. Semmi meglepő nem volt abban, hogy tavasszal pöcc-röff indult. Abban viszont már annál inkább, hogy a garázsból kiállva, a kapu nyitogatása közben, csendes magányában megállt és utána nem volt hajlandó elindulni. Betoltuk, nagy nehezen életre kelt, a következő leállításnál azonban ugyanez volt a jelenség. Gyanakodtunk az akksira, végül aztán kiderült, hogy megint csak a behúzótekercs volt a ludas, pontosabban az oxidáció. Biztos, ami biztos alapon aztán még a szénkefét is kicseréltettük.

A következő gond a műszerfallal volt, azon belül is a kilométerórával. 0 és 100 között olyan szinten liftezett, hogy csak saccra lehetett megmondani a sebességet. Ilyenkor persze segítségül hívtuk az okostelefonos sebességmérő alkalmazást, de ez inkább csak mint vészmegoldás jöhetett szóba. 100 fölött aztán már csak kb. 10 km/órát csalt felfelé, de azért az mégsem járja, hogy akkor mostantól mindenütt százzal repesztünk. Jöhetett a csere…

Zoli nagyon rendes volt, biztosított egy spirált, mielőtt átadta a Daciát, csak sajnos nem azzal, hanem magával az órával volt a hiba, eltörött benne egy rugó, lényegében javíthatatlanná vált. A csodálatos „Perger-féle alkatrész-almáriumban” azonban volt egy pont olyan napi számlálós egység, ami a TX-be kellett. Tökéletesnek ez sem bizonyult, de szakértő kezek között működésre lehetett bírni. Igen ám, csakhogy a ki-beszereléshez lényegében teljesen le kellett bontani a műszerpultot. Valahogy így nézett ki a harci helyzet. Természetesen Sanyi bácsi műhelye volt a főhadiszállás, mint már oly sokszor.

Szóval azért a Dacia is kapott egy szerelős sztorit, enélkül nem is igazi a kaland. Remélhetőleg több epizódot már nem kell ezzel kapcsolatosan megírni, már csak azért is, mert az elkövetkezendő napokban-hetekben beindulnak az események. Hétvégén Szatmárnémetibe vagyunk hivatalosak a Nemzetközi Dacia Találkozóra, június végén pedig jön az „50 éves a mi Daciánk” túra. Közte és utána további események várhatóak, de haladjunk csak szépen sorjában!

Bense Róbert

Fotók: Bense Róbert | Perger Zoltán

A Dacia-kaland fő támogatói: Duna Autó Zrt., Fortuna Bt., PlázaCopy Siófok, Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – na de mit kellett csinálni az autón? appeared first on Retrovasak.hu.

Nem is tudom, hogy honnan induljak, kicsit hasonló belekezdeni egy ilyen hosszú távú cikksorozatba, mint amikor a téli pihenő után először tartósabban veszed elő a Trabidat/Ladádat/Škodádat (ide tetszőlegesen bármi beilleszthető). Mindig hatalmas élmény egy túra felvezetése, főleg úgy, hogy a kitűzött célok már régóta a szemeink előtt lebegnek. Ez a szűk öt hónap pedig remélhetőleg rengeteg izgalmat rejteget magában.

A Dacia-kaland immár a negyedik országos és határokon átívelő túránk lesz, főszereplője pedig nem más, mint egy 1988-as 1310-es, mely Perger Zoli garázsából származik és csodálatos állapotban maradt fenn az utókor számára. Aki rendszeresen követte a Škoda-kaland történéseit, az párszor már találkozhatott az ATI feliratos, a móka kedvéért oktatóautóvá „maszkírozott” Daciával, Tapolcán például vele jártuk körbe legalább kétszer a várost, hogy találjunk valami szállást, aminek a vége az lett, hogy Zoliék lakóautójában töltöttük az éjszakát. Nos, ilyen egy kaland…

Úgy alakult, hogy végül hozzánk került az autó, ami aztán már a III. RetróVasak Találkozón is ott volt, természetesen lábon hoztam haza, a következő hetekben még tettünk vele jó néhány karikát, utána pedig következett a téli álom. Majd jött a tavaszi ébredezés…a Daciánk pedig nem is akármire ébredt, egy komplett terv lett képletesen kiterítve a motorháztetejére, ami az idei utunk főbb pontjait vázolta fel. Mivel tavaly bevált a kettéosztott túra, ezért úgy döntöttünk, hogy idén is egy hasonló formátumot választunk. Egyrészt így nem lesz olyan zsúfolt a program, másrészt több olyan esemény fér bele, ami színesebbé teszi majd a kalandozásainkat. Ugyanúgy meglesznek a túrát felvezető találkozók, bemutatók, kisfilmek, mint az elmúlt években, ám nyáron külön-külön időpontokban szeljük át az ország bizonyos részeit, illetve lesz egy erdélyi karikánk is, és ha minden jól megy, akkor egy siófoki retró-hétvégénk is.

A túra menetéről a közeljövőben közzéteszünk egy cikket, így aki szeretne mellénk szegődni, az időben tudomást szerezhet a főbb dátumokról. A nyereményjátékot májusban indítjuk, a túra utózöngéi pedig egészen augusztus közepéig fognak tartani. Dióhéjban ennyi, nagyon várom már, hogy a Dacia-kalandot kifejthessem nektek, és a retrovasak.hu teljes csapata bízik abban, hogy 2019-ben is hangulatos élménybeszámolókkal tudjuk megörvendeztetni a nagyérdeműt. Tartsatok velünk, kövessétek a Dacia-kalandot a weblapunkon, illetve közösségi oldalainkon is, mostantól hetente érkeznek a kapcsolódó cikkek, videók, miegymás!

Cikk | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland fő támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post A retrovasak.hu bemutatja: Dacia-kaland 2019 appeared first on Retrovasak.hu.