Dacia-kaland – 5-6. nap – Visegrád – Etyek – Törökbálint
Kérjük támogasd a Dacia-kaland kezdeményezésén keresztül a Kis Szent Teréz Gyermekotthont, köszönjük! Részletek, további információk ide kattintva érhetőek el.
Végéhez ért az „50 éves a mi Daciánk” túra, ami egyben a Dacia-kaland első hosszabb etapja is volt. Utazásainknak azonban még van egy jelentős szakasza, hiszen július 15-én nyakunkba vesszük Erdélyt. Addig is viszont nézzük, hogy mi történt a közép-magyarországi túránk utolsó két napján! Programokból ugyanis nem volt hiány.
Lassan kezdett nyaralás-jelleget ölteni a túránk, ezt a beszámolót például a Duna-parton kezdtem el írni, mögöttem Daciák sorakoztak, a csapatból pedig ki a parton, ki pedig a vízben kereste a felüdülést a hőségben. Reggel a többiek közül még páran bütyköltek, az „ATI-s” Dacia viszont már előző este rajtra készen állt. András napok óta emlegette, hogy „nem jár szépen az autó”, én meg kötöttem az ebet a karóhoz, hogy „jól van az úgy”. Aztán mégis valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva felnyílt a motorháztető. Arra már korábban ráeszméltünk, hogy valami a gyújtásnál nem volt kerek.
A megszakító beállításával sem lett még tökéletes a helyzet, a vákuumos előgyújtás szabályzó cseréjével viszont már igen, ott is a membrán volt a ludas. Ez ugyan nem SOS javítás volt, viszont összehasonlíthatatlanul jobb lett tőle az autó, ezúton is köszönöm, hogy megoldottátok! Gyuri problémáját az alapjárati fúvóka tisztítása orvosolta, gyújtásbeállítást pedig több másik Dacián is végzett András. A végére azért csak összeálltak a gépek!
Ennek köszönhetően a keddi, Visegrád felé vezető utunk hibátlan volt, a Fellegvárba vezető erőltetett menetet is könnyedén hozták a járgányok. Fentről minden eddiginél szebb panoráma nyílt a Dunakanyarra, megkoronázva a folyó mellett töltött napjaink hol közeli, hol távolabbi kilátásait. A vár önmagában is egy kellemes program, simán be lehet iktatni abban az esetben is, ha csupán 1-2 óránk van a közelben.
Visszafelé még megálltunk néhány fotóra az egyik útmenti parkolóban, hasonló látványban volt itt is részünk, mint odafenn. A konvojjal aztán a visegrádi rév felé fordultunk, szerencsénk volt, mert egy turnusban felfértünk a kompra és hála Ritának az érkezésünk is remek életképen elevenedett meg.
Nagymaroson aztán hamisíthatatlan retró ebéd következett, limonádéval és 20 forintos szódával, azokban a pillanatokban tényleg elhittem, hogy létezik az időutazás. Még egy rövid lazítás belefért a vízparton is, igazán nyugis nap volt. Személy szerint az aktív programok közötti átvezető pihenőket is nagyon élveztem, mindig a legjobbkor jöttek és mindig pont addig tartottak, hogy ne kezdjen el ásítozni a társaság.
Este terápiaszerű bütykölgetés következett, reggel szintén arra ébredtem, hogy a srácok valamelyik Dacia motorterében vannak derékig. Megszoktam, olyan volt ez már a végére, mint a hajnali madárcsicsergés. Az ember ilyenkor nyújtózkodik egyet, majd „de szép reggelünk van” felkiáltással elindul a kávéjáért.
Délelőtt aztán újra összeállt a konvoj, Etyekre tartottunk a Korda Filmstúdióhoz. Évekkel ezelőtt, szakmai gyakorlaton már eltöltöttem ott egy fél napot, de a mostani látogatás sokkal inkább „turistáskodós” volt. A New York-i utcaképet idéző díszletek és a Borgiák sorozatból ismerős, középkori városrészlet mellett a filmkészítés mikéntjeivel és hogyanjaival is megismerkedhettünk. Itt-ott pirósok gyakorolgattak, máshol megbeszélést tartottak, azon sem lepődtem volna meg, ha Bruce Willis elgurul mellettünk egy Yugóval. Sajnos autókkal nem állhattunk be a filmstúdió területére, lévén elég hosszadalmas szervezőmunkát, illetve anyagi terhet jelentett volna, viszont a jellegzetes bejárat előtt azért egybegyűltünk egy közös fotóra.
Visszafelé Biatorbágyon egy már-már szokásosnak mondható viaduktos póz után Törökbálintra indultunk. Utoljára állt össze a konvojunk, Muczán Gábor invitált minket egy kis levezető autó-motornézegetésre. Az udvarban egyből előkerültek a Tatrák, igaz csupán műanyag kivitelben, de így is erős nosztalgiafaktora volt a jelenségnek, a Daciák előtt leparkolva meg aztán végképp.
A kertben egy jobbkormányos Renault 4 állt, a garázsban pedig olyan autók, melyek valahonnan már ismerősek voltak. A pickup Trabi és a Dacia 1440 Carpatia Sportcoupé fel-feltűntek az évek során a RetróVasak találkozókon is, előbbi egyedi különlegesség, utóbbi pedig Dacia-kalandhoz hűen valódi ritkaság.
Míg ment a sztorizgatás, Andrással megvalósítottunk egy már korábban szövögetett tervet, miszerint kerülök egy kört a 12-esével. Ki sem lehetett volna találni ennél jobb záróakkordot az 50 éves a mi Daciánk túra befejezéséhez. Most még nem írom teljesen körül az élményt, hagyjuk ezt meg a hamarosan elkészülő menetpróbához. De azért egy fotót megmutatok, hogy lássátok, miféle ínyencségről van szó.
Valamikor 6 óra körül indultam haza, a megszokott nullás torlódást leszámítva sima utam volt. Így utólag belátva kicsit hiányoltam az előttem-mögöttem lévő Daciákat, meg az adóvevőn érkező üzeneteket. Azért a retró hangulat megmaradt, hazafelé még egy An-2 is elrepült az autó fölött…a szúnyogok gondolom kevésbé örültek neki, mint én.
Élményekben gazdag 863 kilométeren át tartott az „50 éves a mi Daciánk” túra, nem mellesleg pedig egy remek társaságot ismerhettem meg, róluk, illetve az egész Dacia-kalandot övező közösségről is lesz még szó a későbbiekben. Köszönöm a szervezést és a meghívást Perger Zolinak, profi munka és nagyon jó móka volt!
A Dacia-kaland hamarosan folytatódik, július 15-én Erdélybe indulunk, úgyhogy kövessétek tovább az eseményeket. Az előző kettő beszámolót pedig feltétlenül olvassátok el, ha esetleg lemaradtatok volna róla!
[fb_pe url=”https://www.facebook.com/retrovasak/posts/1066284686895181″ bottom=”30″] [fb_pe url=”https://www.facebook.com/retrovasak/posts/1067754996748150″ bottom=”30″]Bense Róbert
A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu
