Babettákkal a Fekete-tengerig
A 2016-os Babetta Adria Túra 1900 kilométere után csapatunk (Barta Zsolt – Hódmezővásárhely, Farkas Gábor – Szatymaz , Gál Péter – Szatymaz ) idén még nagyobb célokat tűzött ki maga elé. Az adriai kihívások is rémisztőleg hathatnak legtöbbünknek egy Babetta nyergében, nemhogy a Kárpátokra felmotorozni, majd elérni a Fekete-tenger habjait velük. Nem is akármilyen úton, a 7/c transzfogarasi hírhedt és egyben világhírű szerpentinjein, ami a legmagasabb ponton 2020 méter magasan húzódik. Minden motorosnak ez a vágya, hogy ezt a méltán népszerű utat egyszer megtegye, ezért is vállalkoztunk erre a nem mindennapi megpróbáltatásra.
A szegedi kora reggeli indulás a Nagylaki határhoz, majd Arad felé vezetett. Azt követően Déva városa és várának hegye alatt haladtunk el az E79-es úton. Ám itt nem sokat időzve, kis kitérővel a Vajdahunyadi várhoz érkeztünk. Míg a várba bementünk, addig az ott szolgálatot teljesítő forgalom irányító rendőrök felügyeltek a gépmasináinkra Köszönet érte! A csodás helyszín után egy másik úton, a 687-en nem várt emelkedőkkel kellett megküzdeni bemelegítésképpen. Az E79-esen tértünk vissza a Fogaras felé vezető útra. A mintegy 100 kilométeres szakasz vége felé egy mező szélén találtunk esti pihenőt, amit jó nagy esőzés tett röviddé.
Reggel a hátramaradt szakasz nem volt már sok a transzfogarasi 7/c útig, de meg kellett szárítani esőtől ázott ruháinkat, és némi szerelést is be kellett iktatni a lánchajtás áttételének megváltoztatásához, vagyis a hegymenetre alakításához. A másfél lóerőnyi teljesítménnyel kacskaringós, emelkedős szakaszokon araszolgattunk fel néha tolással segítve a lendület megmaradását, nem engedhettük meg egy pillanatra sem magunknak, hogy megálljunk csodálkozni, vagy fotózni, hisz onnantól csak a motor feltolása maradt volna számunkra az egyetlen feljutási lehetőség. A csúcson szegedi nagymotoros ismerősökkel futottunk össze, de voltak Magyarországról- Miskolcról is turisták, akik örömüket fejezték ki ennek a páratlanul ritka találkozásnak.
Ám ezzel még csak az első elképzelés valósult meg, a további tervek felé vettük utunkat egy lefelé ereszkedéssel, amit egy négy órán át tartó hideg-szeles, szakadó esőzésben tettünk meg a Kárpátok déli részéig ahol egy Drakula camping nevű helyen szálltunk és szárítkoztunk meg. Másnap sem hagytuk el a Kárpátokat, a hegyvonulat déli részén nyugati irányban a 73/c alsóbbrendű és minőségű úton Campulung majd néhány szerelés javítgatás kis és nagy dombra és hegyre mászás után megkönnyebülve értük el Brassó városát. Az éjszakát ott töltöttük, a reggeli városnézést és gyönyörű panorámát a város fölé emelkedő kilátóról néztük meg, ahová gyorsjáratú felvonón lehetett feljutni.
Dél körül már a 10-es úton haladtunk vígan, hiszen egy szusszanásnyi ideig kellemes fennsíkon vezetett át az utunk, ami némi előgyűjtésre adott lehetőséget az elkövetkező hegyes szakasz előtt ami a Bodza folyó és duzzasztott tava felett kanyargott. Az erőpróbákat először 8%, majd 10%, később két alkalommal is 12%-os szerpentinekkel kellett abszolválni. Kis gépeik sírása nyöszörgése, később mélyebb hangú morgása visszhangzott a meredek sziklafalakon. A duzzasztó betongátjánál a léleknek felemelő látvánnyal bíró a tó teljes hosszát csodálva a délutánba nyúló ebéd igen jólesett.
Oktalanul bízva a hegyes vidék leküzdésében indultunk tovább, ám tartogatott még jó néhány próbatételt a Bodza megyei hegyvonulat. Később Bodzavásár 2/b útja már más meglepetéseket okozott. 3-4 kilométerenként lámpás vezérlésű forgalomirányítás mellett útjavítások voltak, és mikor elindult a forgalom, nem nagyon toleráltak bennünket, így sokszor az útpadkára kényszerülve, a forró meleg síkságban csak lassan haladhattunk előre a türelmetlen kamionosok és személyautósok között. Egész Romániára jellemzően nincsenek segédmotorosok, ezért sűrűn előfordult, hogy nem is értették ottlétüket. Mindemellett viszont (vagy lehet épp ezért) országszerte nagyon jókedvűen, integetéssel biztatták a különleges kis csapatunkat az emberek, a rikító sárga egyenpólók, és a túrát hirdető zászlók pedig még érdekesebbé tették a látványunkat. Brajla előtt egy trafóállomás mögé telepedve, egy friss tarló szélén aludtunk, gyönyörűen ragyogó csillagos szabad ég alatt, a távolban szélkerekek pirosan villódzó fényeinek látképével.
A másnapi gyors útra kelés korai érkezést hozott a Galac utáni határátkelőhöz, Moldova felé. Az elektronikus igazolvány és rendszám-forgalmi engedély hiányában visszafordítottak minket a tőlük megszokott kedvességgel. Újra Brajla utcáin baktatva kerestük meg a komp átkelőhelyét, aminek segítségével sikerült a 22/d úton eljutni Tulcsáig. Ott a kikötőben a rendelkezésre álló vállalkozó hajósok igen komoly, 300 eurós ajánlattal leptek meg bennünket amennyiért kivittek volna minke a Duna-delta torkolat tengerbe ömlő részéhez. Ez az ár arra sarkallt minket, hogy pihenőidő nélkül belevágjunk még egy 130 km-es, forróságos, tikkasztó szakaszba. A 22 – E87 es úton elértük célunkat, a Fekete-tenger partját, egy üdülőhely közelében. Mivel azonban a túra az egyszerűségen és a költséghatékonyságon is alapult, ezért vagy vadkemping, vagy egyszerűbb kemping jöhetett szóba. Végül Navodari városka mellett, töredezett, lyukas úton jutottunk el – néha lépésben – a szállásra.
Itt eltöltöttünk egy napot, amire szükségünk is volt, hiszen Babettákkal ekkora távot nem lehet megtenni harci sérülések nélkül. Ezeket orvosolni kellett, elsősorban a gépek állapota kívánta ezt meg természetesen. Így egy lassú defektet, indítópofákat, karburátorokat kellett szerelni, szükség esetén cserélni.
Rendezve a műszaki problémákat egy napi kihagyás után déli irányba hajtottunk tovább örömittasan, miután a Mamaia beach 9 km hosszú nedves, homokos fövenyén végigmotoroztunk kora reggel. Akkor, amikor viszonylag kevesen csodálták a tengert, viszont annál többen a járműveinket. Konstanca után a 39-es úton kényszerültünk szerelésre, ám nem volt megoldhatatlan probléma a Babetta specialisták számára. A part közelben húzódó út vége már Bulgária határátkelőhelye volt, ahova bearaszoltunk, mint egy szupercsapat .
Sikeres bejutás után a közeli szabadstrandon parkoltuk le érdeklődésekben gazdag környezetben motorocskáinkat. A tovább indulás innen csak másnap kora reggel történt, bár ez nem volt túl nagy kihívás hisz az éjszaka a közbiztonság miatt szorosan a motorok mellet feküdve igen éber alvással telt.
Tikkasztó forróságban, forró levegőpamacsokban, friss levegőért kapkodva. lassan haladtunk, vigyázva, nehogy túlhevüljenek a motorok hengerei. Már délutánra járt az idő, mikor az egymás után következő faluk közül a nagyon sokadikban találtunk egy étkezőhelyet. Jólesett a megállás, de az eltöltött idő meglehetősen kevés volt egy újabb kitartó csatározáshoz a forró aszfalton. A kíméletes üzemmód azonban meghálálta magát, így nem történt technikai malőr egyik motorral sem ezen a szakaszon. A 4-es úton Bukarest elé érve előbb külvárosok, majd a belső tranzit vonal széles, jó minőségű aszfaltján néhol közúti sebességgel száguldoztunk egyhuzamban akár néhány kilométert is a viszonylag kevés rendőrlámpa és a rugalmas közlekedés miatt. Bukarestet elhagyva egy visszafogott áron üzemelő remek panzióban kötöttünk ki és kezelgetthettük leégéstől fájó tagjainkat. A másnapi 6 órás indulás kellemes hűvösben történt, szívet melengetően zengtek a motorok a 7-es úton, Pitesti felé. Majd bízva motorjaink meglévő erejében, az Olt völgyét választva vágtunk neki az új élményeknek. A néha beszűkülő utakon nyomuló kamionok veszélyes közelsége oda vezetett, hogy a táj szépsége időnként feledésbe merült.
A lehető legkevesebb megállással tettük meg ezt a szakaszt, mielőbb átlendülve a szoros helyzeteken. A 67/c út bár gyönyörű tájon vezet, mégis elég nehéz szakasz, ám a kis motorjaink remekül álltak helyt itt is. Szászsebes után egy kamionos panzióban elég olcsón csillapítottuk a fejünkben a motorzúgás hangját. A reggeli szokásos láncolajozás és tankolás után nem tervezett újabb nagy teljesítményre került sor, hisz még nem fordult elő eddigi túráink során, hogy egyhuzamban folyamatosan 100 kilométert tegyünk meg. Úgyhogy kellett is a kései reggeli, ahol találkozhattunk magyar világjáró kerékpárosokkal is, ami feldobta a hangulatot így a túra vége felé közeledve.
Később az Arad felé vezető utat elhagytuk, egy új ötlettől vezérelve – miszerint Temesvár városát még nem látták a Babetták – elindultunk új célunk felé, bár az odavezető, kegyetlenül rossz, talán néhol útnak sem nevezhető átjáró nagyon megviselte a jobb sorsra hívatott motorokat és persze bennünket is. Meghökkentő volt, hogy ezen a valamin kamionos forgalom is volt. Több alkalommal a Babetta előzte meg a kamiont (könnyedén)!
Az Arad megyei rész után, Temes megye határvonalától azonban az út szinte tökéletes volt (helyi viszonylatban persze), és újra jó haladást tett lehetővé. Az Alföld adta forróság elől igen sokára sikerült elbújni egy kis erdő szélen ahol egy hamar elfogyasztott ebéd után a már a nem messze lévő Temesvárt is bevettük. A hazaérkezés reményében tettük meg a Kiszombor felé vezető 83 kilométert a 6-os úton. A vámkezelést követően Kiszombornál az egyik motor ülése eltörött, így hegesztési lehetőség után kellett néznünk, de szerencsére segítő szándékú emberek közreműködésével a hibát orvosolni tudtuk. A Szeged Múzeum elé érkezvén elkészültek a csoportképek csak úgy mint 10 nappal azelőtt az indulás reggelén.
Azután elbúcsúztunk egymástól, és ki-ki hazafelé vette az irányt, ám a Hódmezővásárhelyi társunknak a hazaúton a váratlanul kifogyott üzemanyag problémáját még némi bónusz motortolás közbeiktatásával kellett elhárítania egy benzinkútig. Ez azonban nem szegte kedvét, hogy jövőre újabb túrába fogjon társaival.
Farkas Gábor