Haladjunk időrendi sorrendben, hiszen a Dacia-kaland közel 4,5 hónapot ölelt fel, az első nagyobb, tervezett karikáig pedig május közepéig kell visszatekintenünk az időben. Május 11-én két találkozót is beiktattunk, és egyből egy csomó ismerőssel találkoztunk, többek között a tavalyi, Hejcén megismert csapat jelentős részével, Bellával és Makival, akik tavaly Trabantokkal szelték keresztül fél Európát és nagy örömünkre a hajdúböszörményi találkozó után a Retropartyzánokra már Edinával és a Lada-kalandos 1200s-sel konvojoztunk át. Ezen a napon tűnt fel először, hogy a 2019-es túránkat is mennyire sokan követik, ami rengeteg motivációt adott a továbbiakra nézve!

Néhány hétre rá következett a Szatmárnémetiben megtartott Nemzetközi Dacia Találkozó, ahová a Keleti Blog oszlopos tagjával, Kathi Balázzsal közösen látogattunk el. A fogadtatás családias volt, a főszervező személyesen köszönte meg, hogy képviseltük a magyarországi Daciás közösséget. Többen is érdeklődtek mind az autónkról, mind pedig a terveinkről. A felvonuláson sokan mosollyal az arcukon léptek oda a magyar rendszámos 1310-hez, fényképeket készítettek róla és a helyi online médiában is visszaköszönt a járgányunk.

Június végén aztán jött az első nagyobb lélegzetvételű túra, egy többnapos, közép-magyarországi út formájában, a hazai fan club szervezésében. A Dacia rajongói csoport egy szűk, de annál összetartóbb, baráti-családi csapat, unatkozni mellettük-velük szinte lehetetlen, és bármilyen műszaki, vagy egyéb jellegű probléma akadt, mindenki egyből a másik segítségére sietett. A közel egyhetes utazás alatt rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak, legyen szó a visegrádi „Fellegvár” meghódításáról, a közös kompozásról, vagy éppen a bütykölések melletti sztorizgatós percekről. A társaság egy részével a siófoki TWK találkozón is összefutottam, nagyon remélem, hogy a hétvégi RetróVasak Találkozón is viszontláthatom őket!

Júliusban Erdélyt is meghódítottuk az 1310-zel, és a sok-sok emlékezetes program között volt egy, ami a több ezer kilométeres út egyik sarokköve volt: a Kis Szent Teréz Gyermekotthon meglátogatása. A Székelykő és a jellegzetes torockói házak szomszédságában nehéz sorsú gyerekeknek segítenek mind a tanulásban, mind a hétköznapok könnyebbé tételében, áthidalva az utazással és a szervezéssel járó nehézségeket. Nem könnyű feladat ez, de a cél nemes, a természet közelsége és a barátságos légkör pedig rengeteget jelent. Idén a Kis Szent Teréz Gyermekotthonnak gyűjtöttünk, a hozzájuk kapcsolódó alapítványhoz 52.000 forint érkezett be a mai napig, de bárki, bármikor támogathatja őket! Ez azt is jelenti egyben, hogy az elmúlt kalandjaink alatt, veletek is összefogva 300 ezer forint fölötti összeggel támogattunk alapítványokat, köszönjük mindenkinek!

Hogy a Dacia-kaland után mi lesz? Bár rengeteg élményt adott, négy év és négy túra után 2020-ban tartunk egy kis pihenőt, hogy aztán utána újult erővel térhessünk vissza. A terveink már megvannak, bízunk benne, hogy az eddigiekhez hasonló módon sikerül majd megvalósítani azokat.

Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post A Dacia-kaland és a mögötte lévő közösségek appeared first on Retrovasak.hu.

Ismét közelítünk egy tökéletesen kerek kaland végéhez, aminek volt eleje, közepe, és van vége is, nem is akármilyen! A záró fejezetek közé tartozott már a legutóbbi, siófoki út is, ezúttal azonban nem mentünk annyira messzire a Daciával, a szolnoki Nosztalgia találkozóra látogattunk el.

A szolnoki találkozó több szempontból is az egyik kedvencem, egyrészt itt végződött a 2016-os kalandunk, másrészt szerintem az ország leghangulatosabb veterános eseményei közé tartozik. Örömmel láttam, hogy idén is sok látogató volt kíváncsi a volt KISZ tábor területére felsorakoztatott autó-motorrengetegre, és a kísérőprogramok is remekül illettek az összképbe.

Nem érkeztünk túl korán, de helyünk így is akadt, méghozzá az egyik legjobb részen, a bejárat mellett, ahonnan ráláttunk a teljes területre. Gyakorlatilag telt ház volt, szerencsére a korábbi napokon tapasztalt esős, zord időnek már nyoma sem maradt. A bejutás egyszerű volt, emléklapot és ebédjegyet is osztottak a szervezők, mindenre készültek, le a kalappal!

Voltak márkatársak szép számmal, és akadtak egészen különleges installációk is, mint például a tetősátras Trabi, benne egy mini tetősátras Trabival, vagy a Lada – Hitachi kétkazettás magnó kombója. Ismerősökkel is találkoztunk, Milán Róbert Škoda 1000 MB-jével tavaly készítettünk egy hangulatos fotósorozatot, de a Dunaújvárosi Steel Cars is képviselte közösségét, a „BAB” Wartburgon régebbi RetróVasak matricák is visszaköszöntek. Sőt, az ország egyik, ha nem a legszebb ZUK-ja is kinn volt…

Motorok is szép számmal érkeztek Szolnokra, Rigák, Simsonok, MZ-k, Pannoniák, rendőr Yamahák, JAWA-k, ritka, oldalkocsis változatokkal is lehetett találkozni. A felsorolást gyakorlatilag a végtelenségig lehetne folytatni, inkább mutatok néhány jól sikerült képet.

A keleti blokk járművei között feltűnt néhány nyugati is, Opel Mantát, Toyota Celicát, de még egy Fiat 850 Sportot is láttunk, ám a legmeglepőbb talán egy amerikai kivitelű Volvo P1800 ES volt. Az 1973-as ritkaság a shooting brake modellek minden gyönyörűségével megáldva vonzotta a kíváncsi szemeket, nem volt egyszerű róla úgy fotót lőni, hogy ne álljanak mellette fürtökben az emberek.

Akik éppen nem a járgányokkal voltak elfoglalva, azok vagy a Zuk büféknél ettek-ittak, vagy éppen a szabadban felállított retró fodrászszalon (!) szolgáltatásait vették igénybe, esetleg előadásokat hallgattak. Külön öröm – és ez nem a reklám helye – , hogy rábukkantam egy standra, ahol mindenféle emblémával/márkával ellátott, fából faragott hűtőmágneseket lehetett kapni, az én választásom egy MERKUR-osra esett, de lehetett volna még válogatni.

Az egyik épületben (aminek szintén megvolt a szoci jellege, így volt az igazi) különböző tematikákra épülő kiállításokat rendeztek be. Régi játékok, ruhadarabok, Tisza cipők, de egy kompletten berendezett szoba is helyet kapott itt. A kisebbeket leginkább a korabeli játékkonzolok foglalták le, a mezei „piaci” sárgakazettástól kezdve a Commodore 64-en át egészen a Videoton TV játékig egy csomó mindent ki lehetett próbálni, korban hozzájuk illő tévéken, egészen zseniális szeglete volt ez a rendezvénynek, felnőtt fejjel is nagy élmény volt.

Miközben a gőzölgő gulyásleves irányába sétáltunk, áthaladtunk a kempingen is, ahol ez a látvány fogadott, abszolút megértem, hogy sokan több napon keresztül is szeretnék átélni ezt a hangulatot.

Ezúton is szeretnék gratulálni a szervezőknek, maximálisan kitettek magukért és már most érdemes feljegyezni a következő „időutazás” alkalmát, 2020. augusztus 2-án újra várják a látogatókat Szolnokra!

A Dacia-kaland utolsó fejezete egy Keleti Blog bemutató lesz az autónkról, illetve magáról a modellről, de addig is hamarosan összefoglaljuk, hogy mi is történt az elmúlt hónapokban, mennyi élményt adott az 1310-esünk!

Cikk | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 16. nap – Szolnok, Nosztalgia találkozó appeared first on Retrovasak.hu.

Az adománygyűjtés során nem szabunk meg minimum támogatási összeget, mindenki annyival segíthet, amennyivel tud és amennyivel szeretne. A gyűjtés augusztus 23-án zárul!

Az utaláshoz szükséges adatokat alább találhatjátok (a számlaszám magyarországi):

Kedvezményezett számlaszáma: 10300002-20145639-49020126

Kedvezményezett neve: Dévai Szent Ferenc Alapítvány

Átutalás közleménye: Kis Szent Teréz Gyermekotthon támogatás

The post Dacia-kaland – így támogathatjátok a Kis Szent Teréz Gyermekotthon lakóit appeared first on Retrovasak.hu.

Éppen csak hazaértünk, még túl sem tettem magam a Transzfogarasi úton, félig megírt cikkek és félig kipakolt táskák között kóvályogtam, de már Siófokra készülődtem. Hogy kell összehajtogatni a másodperces sátrat, meddig tudok egyáltalán a találkozón maradni? Kérdések, melyekkel meg kellett küzdenem, plusz még előttem volt majdnem 700 kilométernyi utazás. Szépen besűrítettem a hétvégét, de megérte elkalandozni az ország másik felébe.

Az már régen eldőlt, hogy az idei TWK, tehát a Trabantokat-Wartburgokat felvonultató, baráti, mégis klubszintű találkozóra elnézek a Daciával. Nem, nem műtöttem át Wartburggá az 1310-et, csupán annyi volt a varázslat, hogy a Daciások is helyet kaptak a találkozón az NDK-s járgányok mellett. A háromnapos eseményen végig ugyan nem tudtam részt venni, de így is találkoztam ismerősökkel és jó néhány különleges négy- és kétkerekűvel. Nem mellesleg volt egy nagyon fontos kitérőm Tapolcán is. A történet azonban nem innen indult, hanem kb. 240 kilométerrel arrébbról.

Az erdélyi utazásunk után valahogy nem fogott sem a szoba, sem a ház, valahová menni kellett, így miután végeztem a munkáimmal (vagy legalábbis megpróbáltam utolérni magam), fogtam magam és kigurultam a Köröshöz.

Ismeritek már jól ezt a helyet, hozzátartozik a kalandjainkhoz, a Ladával és a Škodával is ki-kinéztem, most sem maradhatott el a látogatás. Ráadásul kinn volt a baráti társaságom is, na meg egy Csepel bringa, így lett teljes a retró összhang.

Csütörtökön aztán célba vettem Siófokot, a szenvedős és gyakorlatilag életveszélyes 52-esen kívül igazán jól éreztem magam az autóban, kényelmesen ringott a Dacia, nem igazán lehet benne elfáradni. A Siócampingbe csak éppen becsekkoltam, az 1310-et egyelőre még kinn hagyva. Zoliék közben már egész lakókocsitábort építettek odabenn…

Azonban nekünk még tovább kellett menni Tapolcára. Ezen a ponton le is leplezném az okát: 2019-ben itt tartjuk a IV. RetróVasak Találkozót, aminek a részleteiről beszélgettünk, illetve bejártuk a helyszínt. Nagyon izgatott vagyok, mert az új hely mellett a szervezői kapcsolatok is barátságosnak tűnnek, igyekszünk mindent alaposan kitalálni szeptember 21-ig, ti pedig véssétek is be ezt a dátumot a naptáratokba! A regisztráció valamikor augusztus vége felé indul, addig még sok dolgunk van!

Mire Tapolcáról visszagurultunk Siófokra, már nagyjából 450 kilométer volt a lábamban, és a Daciában is. A kempingbe megérkezve igazi retró hangulat várt, egyre több keleti járgánnyal. Kidobtam a sátramat az 1310 mellé, este pedig a fényárban úszó lakókocsik mellett lazítottunk kicsit. Szép, de hosszú nap volt.

Pénteken aztán felbolydult a kemping, alaposan körbe is jártam a területet, ami ismét jó néhány újdonsült érkezővel gazdagodott. A Dacia különítmény is gyarapodásnak indult, elkészültek az első csoportképek is.

Indulás előtt szerencsére még volt néhány órám, mindenképp szerettem volna Daciás-Balatonos közös fotót, ám mivel a kemping nem a parton volt, máshol meg mindenütt kerítésekbe ütköztem, ezért egy már ismert helyre navigáltam a Daciát.

A Mészöly sétány alig 3 kilométerre volt, a keskeny utcákon felvezetve egyből gyönyörű panoráma tárult elém. Ráadásul most jóval többet tudtam itt időzni, mint tavaly a Škodával. Itt-ott fotóztam is néhányat, mire két turista odasétált hozzám és megkérdezték, hogy kibérelhetik-e az autót. Kikerekedett a szemem és átfutott az agyamon, hogy vajon egyáltalán be tudnák-e indítani a Daciát…

Délután még visszamentem elköszönni a társaságtól, hiába a szombati nap volt a fő attrakció, nem maradhattam, egy jó barátom születésnapját ünnepeltük ugyanis aznap, ez pedig felülírt minden mást. Ennek ellenére is örültem a közösen eltöltött napnak, illetve annak is, hogy az idei találkozónk körvonalazódni kezdett. Még az sem szegte kedvemet, hogy hazafelé elkapott egy hatalmas vihar.

Másnap már ismét a Körös partja volt az úti cél, és ugyan a vasárnapi indulásnál kicsit hisztizett a Dacia (ráfért már a gyertyákra egy pucolás, és a megfáradt elosztófedelet is cserélni kellett), alapvetően ez megint csak egy tartalmas hétvége volt. Elmondható, hogy a júliust lényegében kisebb kihagyásokkal végig Daciáztuk.

A kalandnak még két fontos állomáspontja van, az egyik a vasárnapi Szociautó Találkozó Szolnokon, a másik pedig az azt követő hétvégén egy forgatás a Keleti Blog csapatával, ők fogják megörökíteni egy teszt formájában a kalandautónkat.

Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 14-15. nap – Siófok, TWK-találkozó appeared first on Retrovasak.hu.

Többek között az is nagyon jó Erdélyben, hogy bármerre mész, előbb-utóbb valamilyen látnivalóba botlasz. A nagyobb programok, illetve utazásunk fő szálai mellett így számos, alapvetően kevesebb időt felemésztő nevezetességet is útba tudtunk ejteni.

Csütörtökön már Nagytalmácson ébredtünk, és Medgyesen keresztül Segesvárra vezetett az utunk. Ám mielőtt a bő 100 kilométeres utat megtettük volna, még beugrottunk az asszonyfalvi erődtemplomba. Az 1300-as években épült, majd a 15. században erődített templom önmagában is kellemes látvány, de a falakon belül a környék kulturális jellegzetességeiről, valamint a mezőgazdasági jellemzőkről is berendeztek egy-egy kiállítást. A templom is látogatható, illetve a toronyba is fel lehet mászni, 1-2 órát kényelmesen el lehet itt tölteni, a belső kert gondozott, a pár lejes belépő pedig jelképes.

A környékbeli falvak rendezettek, egymást érik az alacsony, díszes házikók, de erre a környékre is jellemző az a kettősség, amit ezzel a képpel szerettem volna szimbolizálni. A kedves települések hirtelen váltanak át ipari telepekbe, az Asszonyfalva és Kiskapus közötti füstkoromgyár és színesfém-feldolgozó hosszú ideig szennyezte a környéket és a mai napig káros hatással vannak az ott élőkre a korábban kibocsátott mérgező anyagok.

Utunkat folytatva, a kedélyes kanyarok közül egyszer csak előbukkant Segesvár. Az óvárosba autóval ugyan nem mehettünk fel, de gyalogosan sincsenek messze a sétálóutcák. A történelmi városközpont régi utcáinak legszembetűnőbb építménye a szászok sokszínű kultúráját dicsérő, mintegy 64 méter magas Óratorony. A többször megsérült, átépített, restaurált toronyba akár fel is mehetünk, és a fa korlátokra illesztett plakettekről az is kiderül, hogy Budapest légvonalban 456 kilométerre van Segesvártól.

A toronyban kiállítás, mellette fegyvergyűjtemény, kicsivel arrébb pedig a kínzókamra is látogatható, huszonpár lejért cserébe, de ha csak a macskaköves utcákon sétálgatnátok egyet, már azért is megéri.

Másnap autózás szempontjából egy kicsit közelebbi helyet választottunk. Nagyszeben belvárosa tökéletesnek tűnt az utolsó teljes napunk eltöltésére, aztán persze nyilván éjszakába nyúló programok lettek belőle…de ne szaladjunk ennyire előre.

A sandán néző, de annál kedvesebb „szemes” házak szomszédságában sétáltunk fel a Hazugok hídjához, ami a legenda szerint összeomlik, ha rálép egy hantás ember. Alattunk nem omlott össze, szerencsére mások alatt sem, ebből következik, hogy aki Nagyszebenbe látogat, az csak jó ember lehet.

Ha jól rémlik, talán még a 2007-es Európa kulturális fővárosa címet megelőző nagy felújítási hullám előtt voltam utoljára itt, a főtér és környéke ma is gyönyörű képet mutat, akármelyik sarkából is nézzük. Hétvégéhez képest is teljesen élhető mértékű volt a turisták száma, ugyanakkor a csecsebecse árusok portékáit kicsit jobban is szűrhetnék, a Szaddám Huszeines és a Pol Potos hűtőmágneseknél azért már felszisszentem. Hűtőmágnesekben amúgy is elég…hát hogy is fejezzem ki magam, egyszerű sémákra épül a kínálat. Éppen ezért örültem, amikor egy félreeső zugban megláttam egy kedves, idős művészember portékáit. Kisebb grafikákat, festményeket, kerámiából készült, kézzel festett nagyszebeni épületek másait lehetett nála megvásárolni.

A sétálóutcákból kisebb-nagyobb udvarokba lehetett belátni, az egyiken meg is akadt a szemünk. Itt, a „turistaútvonal” kellős közepén, egy vadregényes kis lyukban egy 1300-as Dacia földi maradványa viselte az elmúlt évtizedek nyomait. Szürreális élmény volt, körbe is fotóztam, aztán visszalépdeltem a forgatagba…mint egy időutazás.

Mivel még bőven volt időnk estig, ezért átgurultunk a közelben lévő Szelindeki várhoz, amit még előző nap láttunk meg a távolból, de annyira megtetszett, hogy muszáj volt beiktatni a programok közé. A várhoz három út vezet fel, amiből az egyik le volt zárva, a másik pedig hatalmas kőlapokkal tette lehetetlenné a továbbhaladást. Nem vagyunk azok a könnyen feladós fajták, így megkerestük a harmadikat, ami végre nagyjából járható volt, így fel is kapaszkodtunk, ahol már az utcából ez a látvány fogadott minket.

Egy látszólag elhagyatott kapun (rajta krétával: 3 LEI) vezetett be az ösvény a várhoz, ahol egy házinéni várta a látogatókat. Odabenn valóságos oázis, sötétzöld, gondozott gyeppel, virágokkal, rohangáló kismacskákkal, lőrésekbe épített nyúlólakkal, baromfiudvarral. Ha a környéken vagytok, ezt semmiképp se hagyjátok ki, igazi feltöltődés volt ott lenni! A 300 éve, pestisjárvány miatt elhagyott félig-meddig rom hangulata magával ragadó, a kalandvágyóbbak a toronyba is fellépcsőzhetnek.

Nagytalmácson aztán egy esküvőbe futottunk bele, este pedig még visszakocsikáztunk Nagyszebenbe, ahol egy helyi táncdalfesztiválos (?) úriember szórakoztatta a több ezres nagyérdeműt. Az éves városi fesztivál másik színpada az Evangélikus székesegyház tövében kapott helyet, ahol feltörekvő rockegyüttesek mutathatták meg tudásukat. Nem mondom, volt egyfajta különleges légköre ennek a kialakításnak is.

Reggel korán begyújtottuk a rakétákat és Vajdahunyad felé vettük az irányt. Az út java eseménytelenül telt, míg egyszer csak megláttunk egy kettes konvojból álló, magyar rendszámos Škodás csapatot…integettünk is. Majd néhány kilométerrel arrébb az tűnt fel, hogy Zoli leáll a Dusterrel egy lerobbant kocsi előtt. A Ford mellett egy hölgy ácsorgott, defekt. Kisvártatva aztán a Škodások is megálltak, együttes erővel pedig leimádkozták az alaposan megtépázott abroncsot, a nem kevésbé viseltes felnivel együtt. Ezúttal is köszi a segítségért és le a kalappal, hogy – mint beszélgetés közben megtudtam – ti is megmásztátok a Transzfogarasi utat!

Mielőtt elindultunk volna, természetesen a lehető legjobbkor futott be egy rendőrautó, amiből kiszállva még majdnem meg is büntettek minket, merthogy a pálya nem egy piknik-helyszín – amiben amúgy volt is igazság. Aztán kimagyaráztam a dolgot, elmondtam, hogy csak segíteni álltunk meg és már mennénk is tovább. A rendőr végül jó fej volt, mutatta, hogy menjünk, a hölgy pedig határtalanul boldog volt. Nem mondom, hogy életem legnyugisabb perceit éltem át a pálya mellett, de minden jó, ha jó a vége.

Végül aztán csak odaértünk a Vajdahunyadi várhoz, a „várak királyának” is nevezett, kőből és téglából készült, monumentális építmény ízlésficamos „cifra paloták” és ipari létesítmények mellett hirdeti a múltat.

Kívülről az égbe meredő tornyok, az udvaron a reneszánsz Mátyás-loggia, belül pedig a hatalmas lovagterem és a várkápolna fogadja az érkezőket. Páratlan látvány, és rendben is van tartva, külön öröm, hogy magyar feliratokkal segítik a tájékozódást és a történelmi visszaemlékezések többsége is olvasható magyarul. Sok-sok témát érintenek a beltéri kiállítások, Mátyás lakosztályától a korabeli építészeti kultúrán át az írásos feljegyzésekig számos érdekes részletet feltárnak a szobák, azok berendezései.

Vajdahunyad után hosszú, egykedvű pályázás vette kezdetét, majd az átkelő előtt még egy kis Dacia-hiszti következett (az erdélyi utunk alatt az egyetlen) – némi megszakító bütykölés után mentünk is tovább. A határnál a második ellenőrzés előtt majdnem átrobogtam (odafele csak egy volt), Zolit meg öt perc múlva lemeszelték a rendőrök, de azt hiszem ezektől is hívhatjuk ezt az egészet kalandnak.

Nagyjából 6 óra fele értünk utunk végére, az utolsó pár kilométert egy kétütemű Trabi mögött tettük meg. Szimbolikus dolog volt ez így, évekkel az első túránk, a Trabant-kaland után. Végül megelőztem a 601-est, ez pedig talán egy új kezdetet is jelent. De még mielőtt ez megtörténne, csütörtökön már robogok is tovább Siófokra. Hogy miért, és mi jön utána, arról kicsit később.

Ezúton is köszönjük a Duna Autó Zrt.-nek, hogy beállt az idei túránk mögé is, valamint köszönet a kísérőautóért is. Továbbá arra kérnék minden kedves olvasót, lehetőségéhez mérten segítse a kaland nemes célját is, amivel a Kis Szent Teréz Gyermekotthont szeretnénk veletek közösen támogatni! Köszönjük!

Cikk | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 11-12-13. nap – Segesvár, Nagyszeben, Vajdahunyad appeared first on Retrovasak.hu.

Az elmúlt két napban lábbal és Daciával is másztunk hegyet, a Székelykő-túra mellett felnéztünk a Transzfogarasi útra is. Mindkét program fegyelmet és figyelmet igényelt, azonban a látvány miatt maximálisan megérte! Voltak persze kevésbé megterhelő elfoglaltságaink is, meglátogattuk többek között a Kis Szent Teréz gyermekotthon lakóit és a szászsebesi Vörös-szakadékot is útba ejtettük.

Az üresjárat fogalma alighanem kitörlődött a szótárunkból az elmúlt pár napban, hiszen a Tordai-hasadék utáni másnapon egyből indultunk is tovább a környék másik kedvelt túrahelyszínére, a Székelykőre. Előtte azonban vendégségbe voltunk hivatalosak, méghozzá a Kis Szent Teréz gyermekotthonba. Iringó, az otthon vezetője friss kávéval fogadott minket, a gyerekek éppen tanultak, illetve készültek a délutáni kirándulásra. A nehéz sorsok mellett az odafigyelés és a szeretet a két legfontosabb tényező, amivel mosolygóssá lehet tenni a mindennapokat, a Székelykő lábánál pedig ehhez egy nyugodt és mesébe illő táj is párosul. Nagyjából 15 évvel ezelőtt jártunk utoljára a gyermekotthonban, de a légkör mit sem változott, öröm látni, hogy az ott tapasztaltakat egyfajta útravalóul adják nem csupán a kicsiknek, de az odalátogatóknak is. Egy közös képpel búcsúztunk, és bízunk benne, hogy a Dacia-kaland idei jótékonysági akciója, amivel a Kis Szent Teréz gyermekotthont támogatjuk, sok olvasónkhoz eljut.

Iringóval egyebek között a Székelykőről is beszélgettünk: melyik úton érdemes felmenni, meddig tudunk járművel eljutni és hol kell lábbuszra váltani. Végül aztán megtudtuk, hogy egy Torockószentgyörgy határából vezető kis úton haladva gyorsan megtalálhatjuk a felvezető ösvényt az 1129 méter magas, sziklákkal erősen szegélyezett hegyhez. Így is történt, előkerült a hejcei vándorbot, majd nekiindultunk a csúcshódításnak.

A kezdeti lankás rész után sziklásabb, emelkedős terep következett, ahol bizony egyre jobban kellett figyelni minden lépésünkre. Hiába másztam meg korábban már négyszer (ebből egyszer már a mostani, hátsó útvonalon is), volt egy pont, ahol ismét elbizonytalanodtam a helyes csapást illetően. Mivel ez pár éve már megtörtént, ezért gyorsan visszatértem és megkerestem a kijelölt utat. Kék kereszttel ellátott sziklák segítik a turistákat, de néhol elég ritkán találkozni a jelzésekkel, így nem nehéz elkavarodni. Maximális figyelmet vár el a Székelykő, esős időben semmiképp ne induljatok el a túrára, a jelzéseket pedig mindig kövessétek, ugyanis letérés esetén könnyen veszélyes szakaszokra kavarodhattok.

Zoliék nagyjából féltávig jöttek, Icu pedig az egyik csúszós, földes emelkedőn volt kénytelen visszafordulni, mert a cipőjén nem voltak eléggé engedelmeskedőek a barázdák. Egyedül folytattam az utamat, nagyjából 2,5-3 óra után pedig végre megpihenhettem a csúcson. Hosszú percekig teljesen egyedül voltam odafenn, míg végigsétáltam az ormon, kitalálhattam a visszautat is.

Az erdős rész szép, de valószínűleg sáros volt, a középen húzódó, kőfolyamokkal tarkított út megterhelőbb, mégis ennél maradtam végül. Középtávon ráadásul egy aprócska ér kristálytiszta vizéből lehet feltölteni a kiürült palackokat. Még lejjebb apróbb és nagyobb sziklákkal tarkított szakasz következett, itt egyébként olyan érzésünk lehet, mintha csak szörföznénk a köveken, indokolt a lábunk elé nézni!

A bő ötórás, Torockón végződő túra fárasztó volt ugyan, de hatalmas élményt adott, sokadjára is. Szinte minden túrázóval váltottam pár szót, valakivel csak szerencsés utat kívántunk egymásnak, egy másik kalandor a vizét osztotta meg velem – hálás köszönetem érte -, de olyan is volt, aki lóháton tűnt fel a semmiből. Ha Torockón jártok, a falu megismerése mellett szánjatok egy napot a Székelykőre is. Gyerekekkel csak óvatosan, ha csak az alsó, lankás részt járjátok körbe, már az is hatalmas élmény lehet! Mindazonáltal aki sikeresen teljesíti a teljes túrát, az térjen be a Forrás Borozóba és kérje ki az oklevelét, egy a csúcson készült fotóért és néhány lejért cserébe büszkén vihetitek haza az elismerést!

Késő este tértünk vissza a szentmihályi szállásunkra, a szomszédban lévő régi temető és a holdfogyatkozás éjszakai fotózásért kiáltott. Állvány híján viszont leginkább a látványban lehetett gyönyörködni, mintsem az elkészült képekben. Ráadásul az egyik exponálás közepén egy kakas hozta rám úgy a frászt, hogy majdnem mindent elhajítottam…idilli nap volt, ezzel a befejezéssel meg még vicces is.

Csütörtökön már az autós túráé volt a főszerep, egy gyors mosás után indultunk tovább Nagytalmács felé, következő szálláshelyünkre. Természetesen nem csak ez volt a cél, útközben ugyanis elgurultunk a Szászsebestől nem messze található Vörös-szakadékhoz is, ami pár kilométeres kavicsos utat követően tárult teljes egészében a szemünk elé. A javarészt homokkőből és mészkőből álló, barlangokkal lyuggatott képződmény egyedülálló látványosság, a magasból megnézni azonban sajnos nem volt időnk. Azért az autókkal beálltunk egy-két kellemes pózra.

Délutánba hajlott már a napunk, amikor Nagyszeben környékére értünk, és végül erre a pontra – némileg változtatva a programon (a szombatra várható rossz időjárás miatt) –  tettük át a Transzfogarasi út egy részének, illetve a Bilea-tónak a meghódítását. Zoliékkal végül abban állapodtunk meg, hogy családostól megkeresik a szállást, mi pedig addig Icuval és az 1310-essel felkapaszkodunk cirka 2000 méter magasra.

Akinek valaha is folyt egy kis benzin az ereiben, annak a Transzfogarasi út egy valódi álomként lebeghet a szemei előtt. Nálam is így volt, rég szerettem volna már saját magam kormányozni rajta, ha nem is teljes egészében, de legalább egy szakaszán. Kerc felől hajtottunk fel a 7C jelölésű útra, a kezdeti, könnyed emelkedők és széles, jól belátható kanyarok után hevesebb szerpentinek következnek, oldalt lenézve a szakadékok is egyre mélyebbek lettek.

Még feljebb merészkedve időnként le-lecsapott az útra a fentről érkező vízesés, a Bilea-tóhoz közeledve aztán hajtűkanyaros „lépcsőkben” haladhattunk tovább. Nem egyszerű szakasz, de a forgalom egész gyér volt, az út minősége pedig jó, persze a sebességet azért érdemes észszerűen megválasztani. A gleccsertó mellett hatalmas parkolók, itt-ott hófalak, és kellemes hűvös fogadja a látogatókat, akik közül többen is vagy elismeréssel, vagy épp jeges rémülettel néztek a játszi könnyedséggel felügető Daciánkra. A 2300-2400 méter magas csúcsokkal szegélyezett tó környéke gyönyörű, de a kép, amiért valójában jöttünk, ez volt:

Itt jöttünk fel, ezen a kanyargós, fentről aprónak tűnő aszfaltsávon, és ennél már csak az volt jobb, hogy az úton egy 31 éves autó volt a társunk. Óriási élmény a Transzfogarasi út, még lefelé csorogva is teljesen a hatása alatt voltunk. Ide még vissza kell térni…

Vasárnapig még rengeteg kaland áll előttünk, a mai napon Segesvár volt az úti cél, de erről majd a következő beszámolóban, addig is fussátok végig túránk legfontosabb pontjait!

Cikk: Bense Róbert

Fotók: Bense Róbert, Demencze Ilona

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 9-10. nap – Székelykő-túra, Bilea-tó appeared first on Retrovasak.hu.

Elindult a Dacia-kaland erdélyi etapja, két napja vagyunk úton, és már most megteltünk élményekkel, úgyhogy itt az ideje, hogy belevágjunk a szokásos összefoglalókba. Igyekeztem néhány olyan infót is belefűzni, ami hasznos lehet számotokra, ha a környékre látogattok.

Igazából már vasárnap délután elkezdődtek az újabb kalandok, hiszen Perger Zoli és családja érkezésével egyből el is kötöttük a Dustert egy Körös környéki próbaútra, hadd szokják az autót, mégis csak ők fognak a Duna Autó Zrt. által biztosított kísérőautóval „üldözni” minket. Volt ott kinn minden, vízpart, Angus marha, millió szúnyog, de ami a legfontosabb: a hamisíthatatlan Alföldi táj, egy még hamisíthatatlanabb, némi borúval átitatott naplementével. Kellett ez a kis ráhangolódás az erdélyi út előtt, hosszú kilométerek következtek…

Hétfő reggel Icu is befutott a 10-es gyorssal, majd némi rendezkedést követően elindultunk Szentmihály felé, nagyjából 320 kilométeres út várt ránk. Ártándnál mosolygó rendőrök fogadtak, átkelés után kötelező Rovinyeta vásárlás következett (online olcsóbb, átkelés után, papír alapon még rátettek, érdekes, hogy itt még forinttal kellett fizetni).

Nagyvárad szövevényes körforgalmai után nyugodtabb részek következtek, a közel 650 kilométer hosszú 1-es főút általunk használt szakasza kitűnő minőségű volt, ráadásul széles, tempósan közlekedhető, így még a jelentős kamionforgalom sem hátráltatta utunkat.

Az időeltolódás már annál inkább, helyi idő szerint valamikor 6-körül érkeztünk meg a Király-hágóra, az Erdély kapujának is nevezett, megyehatárokon is áthaladó, szerpentinekkel tarkított helyszínen az volt a minimum, hogy megálljunk néhány fotóra. Egy közeli étterem melletti parkolóban ez a kilátás fogadott minket.

Ismerősökkel is találkoztunk, ismeretlenek is fotózták az autónkat, és valóban, már errefelé sem mindennapos egy 1310-es, egyfajta retró látványosság lett belőle erre a pár percre. Aztán nyugodtabb vizekre eveztünk, egy murvás úton, régi fakerítés mellett araszolgatva talán még szebb volt a környék panorámája. Az út mellett apró patak csörgedezett, megérkeztünk…

Kerestünk egy szimpatikus fogadót, gyors vacsora következett, melynek tanulsága az volt, hogy a csorba leves bizony a helyi gulyásleves, és ritkán lehet jót találni. Most is csak egy utánzatot kaptunk, lestyánt például hírből sem látott. Azért ezt valahogy túl lehetett élni, főleg ilyen kilátások mellett.

A kolozsvári elkerülő után az alkonyat színei festették meg a tájat, lassan feltűntek Torda fényei, majd egy kevésbé lelkesítő ipartelepi mellékútvonalat követően megérkeztünk Szentmihályra. Hibátlan út volt, az 1310 jelesre vizsgázott, a Duster pedig 1.6-os szívó létére 6.8 literes átlagot produkált, ez a hegymeneteket nézve egy igen kellemes adat.

Másnap a szállásadónk tanácsát megfogadva a Tordai sóbányában kezdtük a napot, már délelőtt is sokan voltak. Ide amúgy érdemes magunkkal legalább egy vastagabb pólót vinni, mert a lenti hőmérséklet valahol 10-12 fok között van. Lifttel is le lehet menni a Rudolf tárnába, de általában hatalmas a sor, a sóval borított falépcsőkig átvezető, 42 méteres mélységet maga alatt tudó állványzat jóval hangulatosabb.

Odalenn függőlámpák, óriáskerék, itt-ott biliárd- és pingpongasztalok, utóbbi egy kicsit már sok, ellenben a hangversenyeknek kialakított sarok remek ötlet. Még lejjebb, a Terézia tárna egy helyenként akár 8 méteres mélységet is elérő tavat rejt, amin csónakázni is lehet, illetve a legkülönbözőbb alakzatú padokon pihenhetnek meg a látogatók. Az ide vezető lépcső szűkös és zsúfolt, érdemes a liftet választani.

Gyors ebéd után egy a Torda belvárosát (itt is rengeteg az értelmetlen körforgalom) elkerülő, kavicsos úton haladtunk tovább a Tordai-hasadékhoz, és milyen jól tettük. Bár rázós volt, a hasadékra való rálátás miatt mégis ez a legszebb út.

A túraútvonalon haladva eleinte könnyű szakaszokkal találkozhatunk, hidakkal, árnyas ösvényekkel szegélyezve. Az első híd után fizetőpont…tavaly októberben vezették be, 4 LEI egy felnőttnek, ennek ellenére a Hesdát-patakot mégis helyenként gondozatlanság, szemétkupacok övezték. Nyilván ne szemeteljünk (bár a környéken a szemetelési kultúráról is lenne véleményem, de azt most hagyjuk), de ha már belépőt kérnek egy túraútvonalra, akkor jó lenne azt legalább látszólag tisztán is tartani. Mindezen túllépve a látvány felejthetetlen, sokadjára is tartogatott bámulni valót, a mezei turisták mellett a sziklamászók is remekül megfértek.

Amire érdemes ügyelni, hogy túracipőben érkezzünk és mindig nézzünk a lábunk elé, mert a könnyed kezdet után komoly sziklaösvényeken is kell haladni, amik – főleg ha kicsit megáznak – elég veszélyesek tudnak lenni. Embert, de leginkább cipőt és lábujjakat próbáló útvonalról van szó. A hejceiektől kapott túrabotom engem is megmentett egy alapos csúszástól, hálás köszönetem érte!

A hasadék végéhez érve felfelé, a sziklaperemen is vissza lehet menni a kiindulási pontunkhoz, mi azonban ugyanazt az utat választottuk, így közel 5 kilométer és néhány száz méter szintemelkedés lett a vége. Simán teljesíthető, néha álljatok meg nézelődni is, a meredek sziklafalak csodás látványt nyújtanak.

Szerdán Torockóra látogatunk, a Kis Szent Teréz gyermekotthonba, majd a Székelykőre, aztán nagyjából a túrázós része véget is ér a kalandnak, és a két Daciával újból hosszabb utakra kerekedünk, többek között Nagyszeben és a Transzfogarasi út környékét is megnézzük.

Cikk | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland fő támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 7-8. nap – Király-hágó, Torda appeared first on Retrovasak.hu.

Másfél héttel ezelőtt már körbebarangoltuk az ország középső részét egy nagyobb csapattal, a rövidke szünet után azonban újra felpörög a Dacia-kaland, Erdély lesz a következő állomás! Igyekszünk az előttünk álló egy hetet úgy alakítani, hogy minél több csodás helyet mutathassunk meg nektek, de ezen is túlmutat az a célunk, hogy találkozhassunk a torockói Kis Szent Teréz Gyermekotthon lakóival, hiszen értük is gurul a kalandautónk! Bő 1300 kilométer áll előttünk, talán mikor ezt a cikket olvassátok, már éppen a Királyhágó környékén tartunk…

A konvojozás ezúttal is meglesz, igaz most csupán két autóból áll majd, kísérőautók egy a Duna Autó Zrt. által biztosított 4×4-es Duster lesz, amiről egyébként majd egy hosszabb tesztet is olvashattok testvéroldalunkon a tesztelok.hu-n. A Duster fedélzetén Perger Zoli lesz a kapitány, az 1310-es kormányát én fogom tekergetni.

A főbb úti céljaink között szerepel a Tordai hasadék és a sóbánya, a Székelykő, amit remélhetőleg meg is hódítunk, de Nagyszebent és környékét is bejárjuk, ha pedig minden klappol, akkor a Transzfogarasi útra is elnézünk. Ez természetesen még nem a teljes itiner, hagyok néhány meglepetést is a beszámolókra. Addig viszont álljon itt néhány kép, amit legutóbbi látogatásom alkalmával készítettem. Nagy öröm számomra, hogy egy RetróVasak-kaland keretei között látogathatunk el újból Erdélybe.

Mindazonáltal a jövő heti karikával nem ér véget a Dacia-kaland, a 21-ei visszatérés után marad néhány nap rendezni a sorokat, 25-én pedig már suhanok is tovább Siófokra, a TWK találkozóra, ahol lesz egy Daciás szeglet is.

Augusztus 4-én pedig a szolnoki Szociautó találkozón is ott lesz az 1310-es, visszatérünk tehát arra a helyszínre, ahol még 2016-ban az első túránk, a Trabant-kaland elkezdődött, illetve véget ért. Izgalmas és egyben fontos hetek következnek, tartsatok velünk továbbra is! Ha valamiről esetleg lemaradtatok volna, ide kattintva mindent megtalálhattok a Dacia-kalandról.

Bense Róbert

A Dacia-kaland fő támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – merre tovább? appeared first on Retrovasak.hu.

Végéhez ért az „50 éves a mi Daciánk” túra, ami egyben a Dacia-kaland első hosszabb etapja is volt. Utazásainknak azonban még van egy jelentős szakasza, hiszen július 15-én nyakunkba vesszük Erdélyt. Addig is viszont nézzük, hogy mi történt a közép-magyarországi túránk utolsó két napján! Programokból ugyanis nem volt hiány.

Lassan kezdett nyaralás-jelleget ölteni a túránk, ezt a beszámolót például a Duna-parton kezdtem el írni, mögöttem Daciák sorakoztak, a csapatból pedig ki a parton, ki pedig a vízben kereste a felüdülést a hőségben. Reggel a többiek közül még páran bütyköltek, az „ATI-s” Dacia viszont már előző este rajtra készen állt. András napok óta emlegette, hogy „nem jár szépen az autó”, én meg kötöttem az ebet a karóhoz, hogy „jól van az úgy”. Aztán mégis valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva felnyílt a motorháztető. Arra már korábban ráeszméltünk, hogy valami a gyújtásnál nem volt kerek.

A megszakító beállításával sem lett még tökéletes a helyzet, a vákuumos előgyújtás szabályzó cseréjével viszont már igen, ott is a membrán volt a ludas. Ez ugyan nem SOS javítás volt, viszont összehasonlíthatatlanul jobb lett tőle az autó, ezúton is köszönöm, hogy megoldottátok! Gyuri problémáját az alapjárati fúvóka tisztítása orvosolta, gyújtásbeállítást pedig több másik Dacián is végzett András. A végére azért csak összeálltak a gépek!

Ennek köszönhetően a keddi, Visegrád felé vezető utunk hibátlan volt, a Fellegvárba vezető erőltetett menetet is könnyedén hozták a járgányok. Fentről minden eddiginél szebb panoráma nyílt a Dunakanyarra, megkoronázva a folyó mellett töltött napjaink hol közeli, hol távolabbi kilátásait. A vár önmagában is egy kellemes program, simán be lehet iktatni abban az esetben is, ha csupán 1-2 óránk van a közelben.

Visszafelé még megálltunk néhány fotóra az egyik útmenti parkolóban, hasonló látványban volt itt is részünk, mint odafenn. A konvojjal aztán a visegrádi rév felé fordultunk, szerencsénk volt, mert egy turnusban felfértünk a kompra és hála Ritának az érkezésünk is remek életképen elevenedett meg.

Nagymaroson aztán hamisíthatatlan retró ebéd következett, limonádéval és 20 forintos szódával, azokban a pillanatokban tényleg elhittem, hogy létezik az időutazás. Még egy rövid lazítás belefért a vízparton is, igazán nyugis nap volt. Személy szerint az aktív programok közötti átvezető pihenőket is nagyon élveztem, mindig a legjobbkor jöttek és mindig pont addig tartottak, hogy ne kezdjen el ásítozni a társaság.

Este terápiaszerű bütykölgetés következett, reggel szintén arra ébredtem, hogy a srácok valamelyik Dacia motorterében vannak derékig. Megszoktam, olyan volt ez már a végére, mint a hajnali madárcsicsergés. Az ember ilyenkor nyújtózkodik egyet, majd „de szép reggelünk van” felkiáltással elindul a kávéjáért.

Délelőtt aztán újra összeállt a konvoj, Etyekre tartottunk a Korda Filmstúdióhoz. Évekkel ezelőtt, szakmai gyakorlaton már eltöltöttem ott egy fél napot, de a mostani látogatás sokkal inkább „turistáskodós” volt. A New York-i utcaképet idéző díszletek és a Borgiák sorozatból ismerős, középkori városrészlet mellett a filmkészítés mikéntjeivel és hogyanjaival is megismerkedhettünk. Itt-ott pirósok gyakorolgattak, máshol megbeszélést tartottak, azon sem lepődtem volna meg, ha Bruce Willis elgurul mellettünk egy Yugóval. Sajnos autókkal nem állhattunk be a filmstúdió területére, lévén elég hosszadalmas szervezőmunkát, illetve anyagi terhet jelentett volna, viszont a jellegzetes bejárat előtt azért egybegyűltünk egy közös fotóra.

Visszafelé Biatorbágyon egy már-már szokásosnak mondható viaduktos póz után Törökbálintra indultunk. Utoljára állt össze a konvojunk, Muczán Gábor invitált minket egy kis levezető autó-motornézegetésre. Az udvarban egyből előkerültek a Tatrák, igaz csupán műanyag kivitelben, de így is erős nosztalgiafaktora volt a jelenségnek, a Daciák előtt leparkolva meg aztán végképp.

A kertben egy jobbkormányos Renault 4 állt, a garázsban pedig olyan autók, melyek valahonnan már ismerősek voltak. A pickup Trabi és a Dacia 1440 Carpatia Sportcoupé fel-feltűntek az évek során a RetróVasak találkozókon is, előbbi egyedi különlegesség, utóbbi pedig Dacia-kalandhoz hűen valódi ritkaság.

Míg ment a sztorizgatás, Andrással megvalósítottunk egy már korábban szövögetett tervet, miszerint kerülök egy kört a 12-esével. Ki sem lehetett volna találni ennél jobb záróakkordot az 50 éves a mi Daciánk túra befejezéséhez. Most még nem írom teljesen körül az élményt, hagyjuk ezt meg a hamarosan elkészülő menetpróbához. De azért egy fotót megmutatok, hogy lássátok, miféle ínyencségről van szó.

Valamikor 6 óra körül indultam haza, a megszokott nullás torlódást leszámítva sima utam volt. Így utólag belátva kicsit hiányoltam az előttem-mögöttem lévő Daciákat, meg az adóvevőn érkező üzeneteket. Azért a retró hangulat megmaradt, hazafelé még egy An-2 is elrepült az autó fölött…a szúnyogok gondolom kevésbé örültek neki, mint én.

Élményekben gazdag 863 kilométeren át tartott az „50 éves a mi Daciánk” túra, nem mellesleg pedig egy remek társaságot ismerhettem meg, róluk, illetve az egész Dacia-kalandot övező közösségről is lesz még szó a későbbiekben. Köszönöm a szervezést és a meghívást Perger Zolinak, profi munka és nagyon jó móka volt!

A Dacia-kaland hamarosan folytatódik, július 15-én Erdélybe indulunk, úgyhogy kövessétek tovább az eseményeket. Az előző kettő beszámolót pedig feltétlenül olvassátok el, ha esetleg lemaradtatok volna róla!

Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 5-6. nap – Visegrád – Etyek – Törökbálint appeared first on Retrovasak.hu.

Ki gondolná, hogy mennyi meló van egy nagyobb autós csoport koordinálásában? Eddig többnyire csak egy-két kalandnapot konvojoztunk, akkor is általában csak pár tagból álltunk, könnyű dolgunk volt. Itt viszont most 10-12 között változik a létszám, és azt hamar megtanultam, hogy mi a két kulcsszó: figyelem és csapatjáték. Roppant élvezetesek így a kilométerek, és mint oly sokszor, most is azt érzem, hogy az esetek többségében nem a cél, hanem az út a fontos!

Egy pillanatra ugorjunk vissza szombat estére, Tatáról megérkezve egy utolsó neszmélyi csoportképre még összeálltunk. A Vöcsök 1 szárnyashajó mellett felsorakozva ismételten egy hamisíthatatlan, retró hangulatképet sikerült megörökíteni. A Neszmélyen eltöltött két este egyébként is békebeli volt. A külvilág a szinte zéró térerő miatt kizárva, dunai hekk befogadva, pálinka behűtve, a parton pedig mindenütt Daciák.

Két kerek napot követően – hogy stílszerű legyek – új irányba állítottuk az árbocot, Csolnokot céloztuk meg, egészen pontosan a következő szállásunkat, és igazából nem is nagyon kellett eköré programot szervezni, mert egyszerűen adták magukat a helyzetek. A vasárnapi napunkra nyugodtan mondhattuk, hogy spontán volt.

Először Tinnye felé indultunk, a szerpentines útvonalon időnként fel-felbukkant pár versenybringás, majd valamivel később az Üvegtigris jól ismert bódéja is, ahol meg is álltunk néhány fotóra.

A következő állomáspont már Csolnok volt, illetve lett volna, mert időközben tettünk egy benzinkutas kitérőt, ami a vártnál kicsit hosszabbra nyúlt. Történt ugyanis, hogy a kútra behajtva lényegében némi kétségbeesett kattogást követően beesett a kuplungpedálom. Az autómosóból pillanatok alatt egy rögtönzött boxutca lett, egy hajcsatból pedig csapszeg, öt perc múlva újra volt pedál. Merje csak valaki azt mondani, hogy a Daciás társadalom nem összetartó…

Sajnos néhány kilométerrel arrébb már nem segített az összefogás, igaz ekkor éppenséggel a konvojunk egyetlen Renault 12-esével adódott gond, ami ráadásképp automata váltós. A probléma is pont itt volt, nem akaródzott felváltani harmadik fokozatba. András és Ildi azzal a lendülettel el is kellett hogy induljanak Pécs felé, ahol átültek a manuál váltós 12-esükbe. Csak jelzem, Esztergom mellől startoltak valamikor 2 körül, és este 11 felé még láttam, ahogy megérkeztek a „csereautóval”. Nálam innentől ők lettek a hétvége hősei! Andrást ismerve biztos vagyok benne, hogy a gond rövidesen orvosolva lesz, de automata váltót értelemszerűen nem lehet az út szélén javítgatni, így az autócsere volt az egyetlen logikus megoldás.

A csapat többi tagjával együtt egy dorogi kanyarral zártuk a vasárnapunkat, a kilátóhoz tökön-babon át felgyalogolva gyönyörű kilátás nyílt a Dunakanyarra és a távolról is hatalmasnak tetsző Esztergomi Bazilikára. Másnap aztán közelebbről is megnéztük…

Gondoltam, ha már tegnap nem volt velünk a Dacia/Renault szelleme, hétfőre biztosan visszatér a hétvégi szabijáról. Mint később kiderült, csak fél napot dolgozott. A reggel hibátlanul indult, a bazilika lábához gurulva pózolgattunk a túraautókkal, majd ki-ki bátorsága szerint különböző magasságokban hódította meg a kupolát. Puding voltam, mert az első 260 után az utolsó 150 csigalépcsőt már nem másztam meg (győzött a tériszony), de a kilátás a kupola aljából is ilyen volt:

Gyors összetrombitálás után Párkány felé indultunk tovább, feltankoltam Kofolából, aztán gurultunk is vissza a Mária Valéria hídon át Esztergomba, majd Pilisszentlélekre. Egy nagyjából 8 kilométeres, szerpentinekkel dúsított út kellős közepén aztán úgy istenesen elkezdett rángatni a Dacia, nem jött rendesen a nafta…a falu leágazásáig még elvergődtem, aztán mire kettőt sikerült pislognom, motortető már nyitva, műtős team bemosakodva. A diagnózis pillanatok alatt megvolt, a srácok nem most láttak ilyet először. Üzemanyagszűrőben szaharai homokvihar nyomai, instant csere, benzincsőben dugulás, biciklipumpával megszüntetés.

Egy pillanatra elgondolkodtam, ha ez a péntek reggeli dugóban ér a nulláson, mennyire kerültem volna anyázásközeli állapotokba, így még rendesen felmérgelni sem volt időm magam. Ahogy ötleteltünk, hogy vajon mitől került az a sok mocsok (elsősorban) a szűrőbe, arra jutottunk, hogy az előző nap tankolt százas benzin olyan szépen és ügyesen átmosta a rendszert, hogy ez lett a végeredmény. Van egy olyan gyanúm, hogy ennek a meccsnek még lesz visszavágója, tartalékszűrőt mindenesetre nem árt újból bekészítenem.

Végül aztán csak megérkeztünk az ismert sorozatban „Pajkaszegre” keresztelt faluba, Teca kocsmájánál gyors hűsölés következett, majd azzal a lendülettel el is kellett hagynunk a helyszínt, mert már a forgatást készítették elő. Simán beleillettünk volna amúgy 1-2 jelenetbe.

Visszafelé Gyuri Daciája hagyta el valamelyik kanyarban az alapjáratát, így 2 nap alatt 4 gond lett a mérleg, ahogy a mostanában felkapott mémben mondanák: nem jó, de nem is tragikus.

A bütykölősdi az este további részében is folytatódott – többek között ezért is jött ilyen későn a mai összefoglaló. Hullottak még ki csontvázak a motortérből, de erről majd a következő beszámolóban, mindent azért nem akarok egyszerre ellőni. A hangulat a kisebb bökkenők ellenére is hibátlan, sőt, így van igazán közösségformáló hatása a túrának…

Cikk | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 3-4. nap – Csolnok – Esztergom – Párkány – Pilisszentlélek appeared first on Retrovasak.hu.