Dacia-kaland – 9-10. nap – Székelykő-túra, Bilea-tó
Kérjük támogasd a Dacia-kaland kezdeményezésén keresztül a Kis Szent Teréz Gyermekotthont, köszönjük! Részletek, további információk ide kattintva érhetőek el.
Az elmúlt két napban lábbal és Daciával is másztunk hegyet, a Székelykő-túra mellett felnéztünk a Transzfogarasi útra is. Mindkét program fegyelmet és figyelmet igényelt, azonban a látvány miatt maximálisan megérte! Voltak persze kevésbé megterhelő elfoglaltságaink is, meglátogattuk többek között a Kis Szent Teréz gyermekotthon lakóit és a szászsebesi Vörös-szakadékot is útba ejtettük.
Az üresjárat fogalma alighanem kitörlődött a szótárunkból az elmúlt pár napban, hiszen a Tordai-hasadék utáni másnapon egyből indultunk is tovább a környék másik kedvelt túrahelyszínére, a Székelykőre. Előtte azonban vendégségbe voltunk hivatalosak, méghozzá a Kis Szent Teréz gyermekotthonba. Iringó, az otthon vezetője friss kávéval fogadott minket, a gyerekek éppen tanultak, illetve készültek a délutáni kirándulásra. A nehéz sorsok mellett az odafigyelés és a szeretet a két legfontosabb tényező, amivel mosolygóssá lehet tenni a mindennapokat, a Székelykő lábánál pedig ehhez egy nyugodt és mesébe illő táj is párosul. Nagyjából 15 évvel ezelőtt jártunk utoljára a gyermekotthonban, de a légkör mit sem változott, öröm látni, hogy az ott tapasztaltakat egyfajta útravalóul adják nem csupán a kicsiknek, de az odalátogatóknak is. Egy közös képpel búcsúztunk, és bízunk benne, hogy a Dacia-kaland idei jótékonysági akciója, amivel a Kis Szent Teréz gyermekotthont támogatjuk, sok olvasónkhoz eljut.
Iringóval egyebek között a Székelykőről is beszélgettünk: melyik úton érdemes felmenni, meddig tudunk járművel eljutni és hol kell lábbuszra váltani. Végül aztán megtudtuk, hogy egy Torockószentgyörgy határából vezető kis úton haladva gyorsan megtalálhatjuk a felvezető ösvényt az 1129 méter magas, sziklákkal erősen szegélyezett hegyhez. Így is történt, előkerült a hejcei vándorbot, majd nekiindultunk a csúcshódításnak.
A kezdeti lankás rész után sziklásabb, emelkedős terep következett, ahol bizony egyre jobban kellett figyelni minden lépésünkre. Hiába másztam meg korábban már négyszer (ebből egyszer már a mostani, hátsó útvonalon is), volt egy pont, ahol ismét elbizonytalanodtam a helyes csapást illetően. Mivel ez pár éve már megtörtént, ezért gyorsan visszatértem és megkerestem a kijelölt utat. Kék kereszttel ellátott sziklák segítik a turistákat, de néhol elég ritkán találkozni a jelzésekkel, így nem nehéz elkavarodni. Maximális figyelmet vár el a Székelykő, esős időben semmiképp ne induljatok el a túrára, a jelzéseket pedig mindig kövessétek, ugyanis letérés esetén könnyen veszélyes szakaszokra kavarodhattok.
Zoliék nagyjából féltávig jöttek, Icu pedig az egyik csúszós, földes emelkedőn volt kénytelen visszafordulni, mert a cipőjén nem voltak eléggé engedelmeskedőek a barázdák. Egyedül folytattam az utamat, nagyjából 2,5-3 óra után pedig végre megpihenhettem a csúcson. Hosszú percekig teljesen egyedül voltam odafenn, míg végigsétáltam az ormon, kitalálhattam a visszautat is.
Az erdős rész szép, de valószínűleg sáros volt, a középen húzódó, kőfolyamokkal tarkított út megterhelőbb, mégis ennél maradtam végül. Középtávon ráadásul egy aprócska ér kristálytiszta vizéből lehet feltölteni a kiürült palackokat. Még lejjebb apróbb és nagyobb sziklákkal tarkított szakasz következett, itt egyébként olyan érzésünk lehet, mintha csak szörföznénk a köveken, indokolt a lábunk elé nézni!
A bő ötórás, Torockón végződő túra fárasztó volt ugyan, de hatalmas élményt adott, sokadjára is. Szinte minden túrázóval váltottam pár szót, valakivel csak szerencsés utat kívántunk egymásnak, egy másik kalandor a vizét osztotta meg velem – hálás köszönetem érte -, de olyan is volt, aki lóháton tűnt fel a semmiből. Ha Torockón jártok, a falu megismerése mellett szánjatok egy napot a Székelykőre is. Gyerekekkel csak óvatosan, ha csak az alsó, lankás részt járjátok körbe, már az is hatalmas élmény lehet! Mindazonáltal aki sikeresen teljesíti a teljes túrát, az térjen be a Forrás Borozóba és kérje ki az oklevelét, egy a csúcson készült fotóért és néhány lejért cserébe büszkén vihetitek haza az elismerést!
Késő este tértünk vissza a szentmihályi szállásunkra, a szomszédban lévő régi temető és a holdfogyatkozás éjszakai fotózásért kiáltott. Állvány híján viszont leginkább a látványban lehetett gyönyörködni, mintsem az elkészült képekben. Ráadásul az egyik exponálás közepén egy kakas hozta rám úgy a frászt, hogy majdnem mindent elhajítottam…idilli nap volt, ezzel a befejezéssel meg még vicces is.
Csütörtökön már az autós túráé volt a főszerep, egy gyors mosás után indultunk tovább Nagytalmács felé, következő szálláshelyünkre. Természetesen nem csak ez volt a cél, útközben ugyanis elgurultunk a Szászsebestől nem messze található Vörös-szakadékhoz is, ami pár kilométeres kavicsos utat követően tárult teljes egészében a szemünk elé. A javarészt homokkőből és mészkőből álló, barlangokkal lyuggatott képződmény egyedülálló látványosság, a magasból megnézni azonban sajnos nem volt időnk. Azért az autókkal beálltunk egy-két kellemes pózra.
Délutánba hajlott már a napunk, amikor Nagyszeben környékére értünk, és végül erre a pontra – némileg változtatva a programon (a szombatra várható rossz időjárás miatt) – tettük át a Transzfogarasi út egy részének, illetve a Bilea-tónak a meghódítását. Zoliékkal végül abban állapodtunk meg, hogy családostól megkeresik a szállást, mi pedig addig Icuval és az 1310-essel felkapaszkodunk cirka 2000 méter magasra.
Akinek valaha is folyt egy kis benzin az ereiben, annak a Transzfogarasi út egy valódi álomként lebeghet a szemei előtt. Nálam is így volt, rég szerettem volna már saját magam kormányozni rajta, ha nem is teljes egészében, de legalább egy szakaszán. Kerc felől hajtottunk fel a 7C jelölésű útra, a kezdeti, könnyed emelkedők és széles, jól belátható kanyarok után hevesebb szerpentinek következnek, oldalt lenézve a szakadékok is egyre mélyebbek lettek.
Még feljebb merészkedve időnként le-lecsapott az útra a fentről érkező vízesés, a Bilea-tóhoz közeledve aztán hajtűkanyaros „lépcsőkben” haladhattunk tovább. Nem egyszerű szakasz, de a forgalom egész gyér volt, az út minősége pedig jó, persze a sebességet azért érdemes észszerűen megválasztani. A gleccsertó mellett hatalmas parkolók, itt-ott hófalak, és kellemes hűvös fogadja a látogatókat, akik közül többen is vagy elismeréssel, vagy épp jeges rémülettel néztek a játszi könnyedséggel felügető Daciánkra. A 2300-2400 méter magas csúcsokkal szegélyezett tó környéke gyönyörű, de a kép, amiért valójában jöttünk, ez volt:
Itt jöttünk fel, ezen a kanyargós, fentről aprónak tűnő aszfaltsávon, és ennél már csak az volt jobb, hogy az úton egy 31 éves autó volt a társunk. Óriási élmény a Transzfogarasi út, még lefelé csorogva is teljesen a hatása alatt voltunk. Ide még vissza kell térni…
Vasárnapig még rengeteg kaland áll előttünk, a mai napon Segesvár volt az úti cél, de erről majd a következő beszámolóban, addig is fussátok végig túránk legfontosabb pontjait!
Cikk: Bense Róbert
Fotók: Bense Róbert, Demencze Ilona
A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu