Haladjunk időrendi sorrendben, hiszen a Dacia-kaland közel 4,5 hónapot ölelt fel, az első nagyobb, tervezett karikáig pedig május közepéig kell visszatekintenünk az időben. Május 11-én két találkozót is beiktattunk, és egyből egy csomó ismerőssel találkoztunk, többek között a tavalyi, Hejcén megismert csapat jelentős részével, Bellával és Makival, akik tavaly Trabantokkal szelték keresztül fél Európát és nagy örömünkre a hajdúböszörményi találkozó után a Retropartyzánokra már Edinával és a Lada-kalandos 1200s-sel konvojoztunk át. Ezen a napon tűnt fel először, hogy a 2019-es túránkat is mennyire sokan követik, ami rengeteg motivációt adott a továbbiakra nézve!

Néhány hétre rá következett a Szatmárnémetiben megtartott Nemzetközi Dacia Találkozó, ahová a Keleti Blog oszlopos tagjával, Kathi Balázzsal közösen látogattunk el. A fogadtatás családias volt, a főszervező személyesen köszönte meg, hogy képviseltük a magyarországi Daciás közösséget. Többen is érdeklődtek mind az autónkról, mind pedig a terveinkről. A felvonuláson sokan mosollyal az arcukon léptek oda a magyar rendszámos 1310-hez, fényképeket készítettek róla és a helyi online médiában is visszaköszönt a járgányunk.

Június végén aztán jött az első nagyobb lélegzetvételű túra, egy többnapos, közép-magyarországi út formájában, a hazai fan club szervezésében. A Dacia rajongói csoport egy szűk, de annál összetartóbb, baráti-családi csapat, unatkozni mellettük-velük szinte lehetetlen, és bármilyen műszaki, vagy egyéb jellegű probléma akadt, mindenki egyből a másik segítségére sietett. A közel egyhetes utazás alatt rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak, legyen szó a visegrádi „Fellegvár” meghódításáról, a közös kompozásról, vagy éppen a bütykölések melletti sztorizgatós percekről. A társaság egy részével a siófoki TWK találkozón is összefutottam, nagyon remélem, hogy a hétvégi RetróVasak Találkozón is viszontláthatom őket!

Júliusban Erdélyt is meghódítottuk az 1310-zel, és a sok-sok emlékezetes program között volt egy, ami a több ezer kilométeres út egyik sarokköve volt: a Kis Szent Teréz Gyermekotthon meglátogatása. A Székelykő és a jellegzetes torockói házak szomszédságában nehéz sorsú gyerekeknek segítenek mind a tanulásban, mind a hétköznapok könnyebbé tételében, áthidalva az utazással és a szervezéssel járó nehézségeket. Nem könnyű feladat ez, de a cél nemes, a természet közelsége és a barátságos légkör pedig rengeteget jelent. Idén a Kis Szent Teréz Gyermekotthonnak gyűjtöttünk, a hozzájuk kapcsolódó alapítványhoz 52.000 forint érkezett be a mai napig, de bárki, bármikor támogathatja őket! Ez azt is jelenti egyben, hogy az elmúlt kalandjaink alatt, veletek is összefogva 300 ezer forint fölötti összeggel támogattunk alapítványokat, köszönjük mindenkinek!

Hogy a Dacia-kaland után mi lesz? Bár rengeteg élményt adott, négy év és négy túra után 2020-ban tartunk egy kis pihenőt, hogy aztán utána újult erővel térhessünk vissza. A terveink már megvannak, bízunk benne, hogy az eddigiekhez hasonló módon sikerül majd megvalósítani azokat.

Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post A Dacia-kaland és a mögötte lévő közösségek appeared first on Retrovasak.hu.

2018 őszén került hozzám, épp az éves RetróVasak Találkozónkról hoztam haza, és már az első 150 kilométeren kiderült, hogy amennyiben rendben van, úgy egy igazán kellemes autóról beszélhetünk. Persze akkor épp behúzótekercs problémája volt, de ezen kívül, 30 éves kora ellenére tényleg egy tiptop Daciához volt szerencsénk. Sztorija szerteágazó és érdekes, ha még nem tettétek, ajánlom, hogy olvassátok el, mert bár voltak hosszabb garázsévei, azért mégis egy kedves, bár kicsit keserédes történet kapcsolódik hozzá.

Mindig szívesen legeltettem az autón a szemem, és mindig találtam rajta valami újat. A dupla lámpák, vékonyka szivacs szárny a csomagtérfedélen, a háromcsavaros felnik Dacia-feliratos díszkupakokkal, a márkajelzés tipográfiája, és persze az elmaradhatatlan retró matricák. Egy rakás apró látnivaló van rajta, az egészet pedig keretbe foglalja ez a jellegzetes, fordított hajóhinta forma. Persze már itt is megfigyelhető az a fajta „elműanyagosodás”, mint a többi keleti autón, melyek gyártása eljutott a nyolcvanas évek végéig, kilencvenes évek elejéig. De akadnak azért mutatós elemek, ilyenek a krómozott lökhárítók és kilincsek/ajtók fölött végighúzódó díszcsíkok is.

A strandkorlátkék festés távolról extra jól mutat, közelről persze látszik, hogy ez már újra lett fújva – tudtommal még valamikor a kilencvenes évek elején. De mindent egybevetve ez így patinás, azt pedig bizton állíthatom, hogy kevés ilyen állapotú 1310 mászkál az országban – ezt a hazai Dacia Fan Club is megerősítheti, hiszen a kevés szép darab közül jó néhány a csoporttagok tulajdonában van.

43 ezer kilométer. Ennyi volt benne közös időszámításunk kezdetekor, legalábbis az óra szerint, a valóságban talán még ennyi sem. Rozsda akkor sem volt és azóta sincs, rücsi ellenben igen, vastagon. Hobbiautóként ez még sokáig nem kell, hogy lakatolásra szoruljon. Odabenn is hasonló kép fogadja a szemlélődőt. Hatalmas pereckormány ritka küllőzéssel, csúszásgátlóval, középen szinte eltörpülő Dacia jellel.

A helykínálat remek, a kilátás előre-hátra tökéletes, az ülések pedig három évtized után is kényelmesek. Támlájuk állítható, tartásuk ugyan nincs sok, de nem számít, mert ez a járgány észszerű keretek között vezetve olyan kellemesen ringatózik, hogy egyszerűen nincs szükség oldaltartásra. A fejtámla időnként egykedvűen visszacsúszik a kiindulási helyére, állítgatni felesleges, de legalább van, és még az is komfortos. A huzatokon sehol egy szakadás, a műszerpult repedésmentes.

Pedig nem mondanám, hogy drága anyagokból dolgoztak a románok. Sok helyütt, főleg a konzol alatti tárolók környékén fekete kartonalapú lapokkal választották el egymástól a különböző tárolókat. De itt még ezek is egyben vannak, tegyük azért hozzá, szerencsés sorsa volt az autónknak. Személyes kedvencem a két körműszer az anyósülés előtt. Az egyik a vízhőfokot, a másik az olajnyomást mutatja, kis krómszélű karikákban, félig rácsos, félig mutatós felállásban. Ez és a mellette található Dacia felirat az ezüst felületen az utastér legügyesebb díszei.

A hármas tagolású műszerfal inkább praktikus. Mutat mindent, a szívató visszajelzőjétől kezdve az olajszinten keresztül egészen a töltésig. Már ha éppen működik. Ebben a kilométeróra úgy ugrált, hogy lehetetlen volt megállapítani a sebességet. Megjavíttattam, nem volt olcsó mulatság, még úgy sem, hogy a korábbi gazdája baráti alapon küldött hozzá egy másik órát.

Az üzemanyagszintet viszont előtte is és azóta is tippeléses alapon állapítottam meg. Eddig még egyszer sem ürült ki a tank, igaz általában csak nagyon halvány fogalmam van arról, hogy mennyi benzin lehet benne. A koppra töltés nem jöhetett szóba, mert a (vélhetően felakadt) jeladó tájékán hajlamos volt kiereszteni a naftát, szóval maradt a matekozás, meg a kanna a csomagtérben. Apropó, ha már itt tartunk. Az emberek mellet a holmiknak is bőven van hely a Daciában, 420 literes a poggyásztartó, és bár az erősen lefelé ívelő ajtó elvesz a magasságából, erre is volt megoldás, méghozzá a Polux csomagtér(fedél) magasítója. Mesteri találmány!

Hogy milyen volt ez a cirka 5000 kilométer a volán mögött? Kényelmes, nézelődős, ha kellett lendületes, néha-néha kicsit bizonytalankodó. Sanyi bácsi, kinek műhelyében évről-évre megfordulok a keleti vasaimmal, valamint a Dacia klubosok sokat segítettek, ezúton is köszönet mindenkinek. Egyszer a fékszervó adta meg magát, máskor a kuplungpedál esett be, de volt olyan is, hogy a benzinszűrő tömődött el, gyújtással is kellett foglalkozni, gyertyát is kellett tisztítani. Aki régóta Daciázik, annak ezek többsége az út szélén elvégezhető rutinművelet, az viszont tény, hogy időnként fel kell nyitni a motorháztetőt és bütykölni kell. Mégsem mondanám, hogy megbízhatatlan lenne, mert olyan helyekre vitt el és hozott haza, ahol egy modern autó talán meg is kotlott volna alattam. Sőt, láttam is erre példát az utazásaink alatt. Mint a legtöbb keleti modellre, a Daciára is ráhúzható a közhely: ha foglalkozol vele, meghálálja.

A menettulajdonságai abszolút dicsérhetők, az 1.3-as motor 54 lova minden helyzetben elegendő volt – a mérce itt továbbra is a keleti blokk általam ismert és használt járművei. 100 körüli tempó soha nem okozott gondot, igazából még fölötte sem tűnt kínlódósnak. A fogyasztás nagy vonalakban 7 liter körül alakult, ez sem épp egy szörnyű adat. Amit szokni kellett, az a pedálsor, illetve a négyes váltó. Előbbinél a helyes kezelési metódus elsajátításához nem árt némi gyakorlás, utóbbinál ez hatványozottan igaz, közel vannak a fokozatok, nem szabad erőltetni, könnyed, határozott mozdulatok szükségesek, egy idő után rááll az ember keze.

A futóműről csak áradozni tudok, eleve magas építésű az autó, nincs az az út/gátoldal/murvás-dombos szakasz, amin ne menne el gond nélkül. Csípőből kirugózza az úthibákat, és ezen tulajdonságaihoz képest még az úttartása sem rossz, nem akar leesni az aszfaltról, nem fújja el az első szembejövő teherautó. Imádtam minden kormánymozdulatot, a kanyarreakciókat, és azt is, hogy „kicsiben játszva” is lehet élvezetet találni benne, tényleg kiül a jókedv az ember arcára a terelgetése közben.

Hosszú kaland volt, de most ez is véget ért. A fenti galériával búcsúzom a Daciánktól, amit ezúttal nem kisorsolunk, hanem eladunk, így aki szeretne egy szép és jó 1310-est, az még most szóljon. Személy szerint kimondottan megkedveltem mind az autót, mind pedig a köré épült hazai klubot, egy igazán családias közösséget ismerhettem meg. Lehetetlen lenne összefoglalni néhány mondatban az elmúlt időszak élményeit, sok-sok szép tájon jártunk, jó lesz visszaemlékezni ezekre a pillanatokra, remélem ti is találtok benne nosztalgikus részleteket.

Teszt | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland fő támogatója a Duna Autó Zrt. volt!

The post Dacia 1310 TX teszt (1988) – kalandban tart appeared first on Retrovasak.hu.

Az adománygyűjtés során nem szabunk meg minimum támogatási összeget, mindenki annyival segíthet, amennyivel tud és amennyivel szeretne. A gyűjtés augusztus 23-án zárul!

Az utaláshoz szükséges adatokat alább találhatjátok (a számlaszám magyarországi):

Kedvezményezett számlaszáma: 10300002-20145639-49020126

Kedvezményezett neve: Dévai Szent Ferenc Alapítvány

Átutalás közleménye: Kis Szent Teréz Gyermekotthon támogatás

The post Dacia-kaland – így támogathatjátok a Kis Szent Teréz Gyermekotthon lakóit appeared first on Retrovasak.hu.

Éppen csak hazaértünk, még túl sem tettem magam a Transzfogarasi úton, félig megírt cikkek és félig kipakolt táskák között kóvályogtam, de már Siófokra készülődtem. Hogy kell összehajtogatni a másodperces sátrat, meddig tudok egyáltalán a találkozón maradni? Kérdések, melyekkel meg kellett küzdenem, plusz még előttem volt majdnem 700 kilométernyi utazás. Szépen besűrítettem a hétvégét, de megérte elkalandozni az ország másik felébe.

Az már régen eldőlt, hogy az idei TWK, tehát a Trabantokat-Wartburgokat felvonultató, baráti, mégis klubszintű találkozóra elnézek a Daciával. Nem, nem műtöttem át Wartburggá az 1310-et, csupán annyi volt a varázslat, hogy a Daciások is helyet kaptak a találkozón az NDK-s járgányok mellett. A háromnapos eseményen végig ugyan nem tudtam részt venni, de így is találkoztam ismerősökkel és jó néhány különleges négy- és kétkerekűvel. Nem mellesleg volt egy nagyon fontos kitérőm Tapolcán is. A történet azonban nem innen indult, hanem kb. 240 kilométerrel arrébbról.

Az erdélyi utazásunk után valahogy nem fogott sem a szoba, sem a ház, valahová menni kellett, így miután végeztem a munkáimmal (vagy legalábbis megpróbáltam utolérni magam), fogtam magam és kigurultam a Köröshöz.

Ismeritek már jól ezt a helyet, hozzátartozik a kalandjainkhoz, a Ladával és a Škodával is ki-kinéztem, most sem maradhatott el a látogatás. Ráadásul kinn volt a baráti társaságom is, na meg egy Csepel bringa, így lett teljes a retró összhang.

Csütörtökön aztán célba vettem Siófokot, a szenvedős és gyakorlatilag életveszélyes 52-esen kívül igazán jól éreztem magam az autóban, kényelmesen ringott a Dacia, nem igazán lehet benne elfáradni. A Siócampingbe csak éppen becsekkoltam, az 1310-et egyelőre még kinn hagyva. Zoliék közben már egész lakókocsitábort építettek odabenn…

Azonban nekünk még tovább kellett menni Tapolcára. Ezen a ponton le is leplezném az okát: 2019-ben itt tartjuk a IV. RetróVasak Találkozót, aminek a részleteiről beszélgettünk, illetve bejártuk a helyszínt. Nagyon izgatott vagyok, mert az új hely mellett a szervezői kapcsolatok is barátságosnak tűnnek, igyekszünk mindent alaposan kitalálni szeptember 21-ig, ti pedig véssétek is be ezt a dátumot a naptáratokba! A regisztráció valamikor augusztus vége felé indul, addig még sok dolgunk van!

Mire Tapolcáról visszagurultunk Siófokra, már nagyjából 450 kilométer volt a lábamban, és a Daciában is. A kempingbe megérkezve igazi retró hangulat várt, egyre több keleti járgánnyal. Kidobtam a sátramat az 1310 mellé, este pedig a fényárban úszó lakókocsik mellett lazítottunk kicsit. Szép, de hosszú nap volt.

Pénteken aztán felbolydult a kemping, alaposan körbe is jártam a területet, ami ismét jó néhány újdonsült érkezővel gazdagodott. A Dacia különítmény is gyarapodásnak indult, elkészültek az első csoportképek is.

Indulás előtt szerencsére még volt néhány órám, mindenképp szerettem volna Daciás-Balatonos közös fotót, ám mivel a kemping nem a parton volt, máshol meg mindenütt kerítésekbe ütköztem, ezért egy már ismert helyre navigáltam a Daciát.

A Mészöly sétány alig 3 kilométerre volt, a keskeny utcákon felvezetve egyből gyönyörű panoráma tárult elém. Ráadásul most jóval többet tudtam itt időzni, mint tavaly a Škodával. Itt-ott fotóztam is néhányat, mire két turista odasétált hozzám és megkérdezték, hogy kibérelhetik-e az autót. Kikerekedett a szemem és átfutott az agyamon, hogy vajon egyáltalán be tudnák-e indítani a Daciát…

Délután még visszamentem elköszönni a társaságtól, hiába a szombati nap volt a fő attrakció, nem maradhattam, egy jó barátom születésnapját ünnepeltük ugyanis aznap, ez pedig felülírt minden mást. Ennek ellenére is örültem a közösen eltöltött napnak, illetve annak is, hogy az idei találkozónk körvonalazódni kezdett. Még az sem szegte kedvemet, hogy hazafelé elkapott egy hatalmas vihar.

Másnap már ismét a Körös partja volt az úti cél, és ugyan a vasárnapi indulásnál kicsit hisztizett a Dacia (ráfért már a gyertyákra egy pucolás, és a megfáradt elosztófedelet is cserélni kellett), alapvetően ez megint csak egy tartalmas hétvége volt. Elmondható, hogy a júliust lényegében kisebb kihagyásokkal végig Daciáztuk.

A kalandnak még két fontos állomáspontja van, az egyik a vasárnapi Szociautó Találkozó Szolnokon, a másik pedig az azt követő hétvégén egy forgatás a Keleti Blog csapatával, ők fogják megörökíteni egy teszt formájában a kalandautónkat.

Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 14-15. nap – Siófok, TWK-találkozó appeared first on Retrovasak.hu.

Többek között az is nagyon jó Erdélyben, hogy bármerre mész, előbb-utóbb valamilyen látnivalóba botlasz. A nagyobb programok, illetve utazásunk fő szálai mellett így számos, alapvetően kevesebb időt felemésztő nevezetességet is útba tudtunk ejteni.

Csütörtökön már Nagytalmácson ébredtünk, és Medgyesen keresztül Segesvárra vezetett az utunk. Ám mielőtt a bő 100 kilométeres utat megtettük volna, még beugrottunk az asszonyfalvi erődtemplomba. Az 1300-as években épült, majd a 15. században erődített templom önmagában is kellemes látvány, de a falakon belül a környék kulturális jellegzetességeiről, valamint a mezőgazdasági jellemzőkről is berendeztek egy-egy kiállítást. A templom is látogatható, illetve a toronyba is fel lehet mászni, 1-2 órát kényelmesen el lehet itt tölteni, a belső kert gondozott, a pár lejes belépő pedig jelképes.

A környékbeli falvak rendezettek, egymást érik az alacsony, díszes házikók, de erre a környékre is jellemző az a kettősség, amit ezzel a képpel szerettem volna szimbolizálni. A kedves települések hirtelen váltanak át ipari telepekbe, az Asszonyfalva és Kiskapus közötti füstkoromgyár és színesfém-feldolgozó hosszú ideig szennyezte a környéket és a mai napig káros hatással vannak az ott élőkre a korábban kibocsátott mérgező anyagok.

Utunkat folytatva, a kedélyes kanyarok közül egyszer csak előbukkant Segesvár. Az óvárosba autóval ugyan nem mehettünk fel, de gyalogosan sincsenek messze a sétálóutcák. A történelmi városközpont régi utcáinak legszembetűnőbb építménye a szászok sokszínű kultúráját dicsérő, mintegy 64 méter magas Óratorony. A többször megsérült, átépített, restaurált toronyba akár fel is mehetünk, és a fa korlátokra illesztett plakettekről az is kiderül, hogy Budapest légvonalban 456 kilométerre van Segesvártól.

A toronyban kiállítás, mellette fegyvergyűjtemény, kicsivel arrébb pedig a kínzókamra is látogatható, huszonpár lejért cserébe, de ha csak a macskaköves utcákon sétálgatnátok egyet, már azért is megéri.

Másnap autózás szempontjából egy kicsit közelebbi helyet választottunk. Nagyszeben belvárosa tökéletesnek tűnt az utolsó teljes napunk eltöltésére, aztán persze nyilván éjszakába nyúló programok lettek belőle…de ne szaladjunk ennyire előre.

A sandán néző, de annál kedvesebb „szemes” házak szomszédságában sétáltunk fel a Hazugok hídjához, ami a legenda szerint összeomlik, ha rálép egy hantás ember. Alattunk nem omlott össze, szerencsére mások alatt sem, ebből következik, hogy aki Nagyszebenbe látogat, az csak jó ember lehet.

Ha jól rémlik, talán még a 2007-es Európa kulturális fővárosa címet megelőző nagy felújítási hullám előtt voltam utoljára itt, a főtér és környéke ma is gyönyörű képet mutat, akármelyik sarkából is nézzük. Hétvégéhez képest is teljesen élhető mértékű volt a turisták száma, ugyanakkor a csecsebecse árusok portékáit kicsit jobban is szűrhetnék, a Szaddám Huszeines és a Pol Potos hűtőmágneseknél azért már felszisszentem. Hűtőmágnesekben amúgy is elég…hát hogy is fejezzem ki magam, egyszerű sémákra épül a kínálat. Éppen ezért örültem, amikor egy félreeső zugban megláttam egy kedves, idős művészember portékáit. Kisebb grafikákat, festményeket, kerámiából készült, kézzel festett nagyszebeni épületek másait lehetett nála megvásárolni.

A sétálóutcákból kisebb-nagyobb udvarokba lehetett belátni, az egyiken meg is akadt a szemünk. Itt, a „turistaútvonal” kellős közepén, egy vadregényes kis lyukban egy 1300-as Dacia földi maradványa viselte az elmúlt évtizedek nyomait. Szürreális élmény volt, körbe is fotóztam, aztán visszalépdeltem a forgatagba…mint egy időutazás.

Mivel még bőven volt időnk estig, ezért átgurultunk a közelben lévő Szelindeki várhoz, amit még előző nap láttunk meg a távolból, de annyira megtetszett, hogy muszáj volt beiktatni a programok közé. A várhoz három út vezet fel, amiből az egyik le volt zárva, a másik pedig hatalmas kőlapokkal tette lehetetlenné a továbbhaladást. Nem vagyunk azok a könnyen feladós fajták, így megkerestük a harmadikat, ami végre nagyjából járható volt, így fel is kapaszkodtunk, ahol már az utcából ez a látvány fogadott minket.

Egy látszólag elhagyatott kapun (rajta krétával: 3 LEI) vezetett be az ösvény a várhoz, ahol egy házinéni várta a látogatókat. Odabenn valóságos oázis, sötétzöld, gondozott gyeppel, virágokkal, rohangáló kismacskákkal, lőrésekbe épített nyúlólakkal, baromfiudvarral. Ha a környéken vagytok, ezt semmiképp se hagyjátok ki, igazi feltöltődés volt ott lenni! A 300 éve, pestisjárvány miatt elhagyott félig-meddig rom hangulata magával ragadó, a kalandvágyóbbak a toronyba is fellépcsőzhetnek.

Nagytalmácson aztán egy esküvőbe futottunk bele, este pedig még visszakocsikáztunk Nagyszebenbe, ahol egy helyi táncdalfesztiválos (?) úriember szórakoztatta a több ezres nagyérdeműt. Az éves városi fesztivál másik színpada az Evangélikus székesegyház tövében kapott helyet, ahol feltörekvő rockegyüttesek mutathatták meg tudásukat. Nem mondom, volt egyfajta különleges légköre ennek a kialakításnak is.

Reggel korán begyújtottuk a rakétákat és Vajdahunyad felé vettük az irányt. Az út java eseménytelenül telt, míg egyszer csak megláttunk egy kettes konvojból álló, magyar rendszámos Škodás csapatot…integettünk is. Majd néhány kilométerrel arrébb az tűnt fel, hogy Zoli leáll a Dusterrel egy lerobbant kocsi előtt. A Ford mellett egy hölgy ácsorgott, defekt. Kisvártatva aztán a Škodások is megálltak, együttes erővel pedig leimádkozták az alaposan megtépázott abroncsot, a nem kevésbé viseltes felnivel együtt. Ezúttal is köszi a segítségért és le a kalappal, hogy – mint beszélgetés közben megtudtam – ti is megmásztátok a Transzfogarasi utat!

Mielőtt elindultunk volna, természetesen a lehető legjobbkor futott be egy rendőrautó, amiből kiszállva még majdnem meg is büntettek minket, merthogy a pálya nem egy piknik-helyszín – amiben amúgy volt is igazság. Aztán kimagyaráztam a dolgot, elmondtam, hogy csak segíteni álltunk meg és már mennénk is tovább. A rendőr végül jó fej volt, mutatta, hogy menjünk, a hölgy pedig határtalanul boldog volt. Nem mondom, hogy életem legnyugisabb perceit éltem át a pálya mellett, de minden jó, ha jó a vége.

Végül aztán csak odaértünk a Vajdahunyadi várhoz, a „várak királyának” is nevezett, kőből és téglából készült, monumentális építmény ízlésficamos „cifra paloták” és ipari létesítmények mellett hirdeti a múltat.

Kívülről az égbe meredő tornyok, az udvaron a reneszánsz Mátyás-loggia, belül pedig a hatalmas lovagterem és a várkápolna fogadja az érkezőket. Páratlan látvány, és rendben is van tartva, külön öröm, hogy magyar feliratokkal segítik a tájékozódást és a történelmi visszaemlékezések többsége is olvasható magyarul. Sok-sok témát érintenek a beltéri kiállítások, Mátyás lakosztályától a korabeli építészeti kultúrán át az írásos feljegyzésekig számos érdekes részletet feltárnak a szobák, azok berendezései.

Vajdahunyad után hosszú, egykedvű pályázás vette kezdetét, majd az átkelő előtt még egy kis Dacia-hiszti következett (az erdélyi utunk alatt az egyetlen) – némi megszakító bütykölés után mentünk is tovább. A határnál a második ellenőrzés előtt majdnem átrobogtam (odafele csak egy volt), Zolit meg öt perc múlva lemeszelték a rendőrök, de azt hiszem ezektől is hívhatjuk ezt az egészet kalandnak.

Nagyjából 6 óra fele értünk utunk végére, az utolsó pár kilométert egy kétütemű Trabi mögött tettük meg. Szimbolikus dolog volt ez így, évekkel az első túránk, a Trabant-kaland után. Végül megelőztem a 601-est, ez pedig talán egy új kezdetet is jelent. De még mielőtt ez megtörténne, csütörtökön már robogok is tovább Siófokra. Hogy miért, és mi jön utána, arról kicsit később.

Ezúton is köszönjük a Duna Autó Zrt.-nek, hogy beállt az idei túránk mögé is, valamint köszönet a kísérőautóért is. Továbbá arra kérnék minden kedves olvasót, lehetőségéhez mérten segítse a kaland nemes célját is, amivel a Kis Szent Teréz Gyermekotthont szeretnénk veletek közösen támogatni! Köszönjük!

Cikk | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 11-12-13. nap – Segesvár, Nagyszeben, Vajdahunyad appeared first on Retrovasak.hu.

Másfél héttel ezelőtt már körbebarangoltuk az ország középső részét egy nagyobb csapattal, a rövidke szünet után azonban újra felpörög a Dacia-kaland, Erdély lesz a következő állomás! Igyekszünk az előttünk álló egy hetet úgy alakítani, hogy minél több csodás helyet mutathassunk meg nektek, de ezen is túlmutat az a célunk, hogy találkozhassunk a torockói Kis Szent Teréz Gyermekotthon lakóival, hiszen értük is gurul a kalandautónk! Bő 1300 kilométer áll előttünk, talán mikor ezt a cikket olvassátok, már éppen a Királyhágó környékén tartunk…

A konvojozás ezúttal is meglesz, igaz most csupán két autóból áll majd, kísérőautók egy a Duna Autó Zrt. által biztosított 4×4-es Duster lesz, amiről egyébként majd egy hosszabb tesztet is olvashattok testvéroldalunkon a tesztelok.hu-n. A Duster fedélzetén Perger Zoli lesz a kapitány, az 1310-es kormányát én fogom tekergetni.

A főbb úti céljaink között szerepel a Tordai hasadék és a sóbánya, a Székelykő, amit remélhetőleg meg is hódítunk, de Nagyszebent és környékét is bejárjuk, ha pedig minden klappol, akkor a Transzfogarasi útra is elnézünk. Ez természetesen még nem a teljes itiner, hagyok néhány meglepetést is a beszámolókra. Addig viszont álljon itt néhány kép, amit legutóbbi látogatásom alkalmával készítettem. Nagy öröm számomra, hogy egy RetróVasak-kaland keretei között látogathatunk el újból Erdélybe.

Mindazonáltal a jövő heti karikával nem ér véget a Dacia-kaland, a 21-ei visszatérés után marad néhány nap rendezni a sorokat, 25-én pedig már suhanok is tovább Siófokra, a TWK találkozóra, ahol lesz egy Daciás szeglet is.

Augusztus 4-én pedig a szolnoki Szociautó találkozón is ott lesz az 1310-es, visszatérünk tehát arra a helyszínre, ahol még 2016-ban az első túránk, a Trabant-kaland elkezdődött, illetve véget ért. Izgalmas és egyben fontos hetek következnek, tartsatok velünk továbbra is! Ha valamiről esetleg lemaradtatok volna, ide kattintva mindent megtalálhattok a Dacia-kalandról.

Bense Róbert

A Dacia-kaland fő támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – merre tovább? appeared first on Retrovasak.hu.

Többek között ezért is imádom az évenkénti túráinkat, olyan helyeket ismerhetek meg határokon innen és túl, ahová talán máskor el sem juthatnék, vagy még rosszabb: nem is biztos, hogy tudnék a létezésükről. Több hasonló beszámoló is volt már, az egyik kedvencem a párkányi ereklyevadászat volt, mellé sorakozott fel a Memento Park is.

Az 1993-ban megnyitott parkban 42, a szocializmus évei alatt állított, egykori köztéri szobrot láthatunk. A terület ma már fás, bokros, sokkalta barátságosabb, mint annak idején, amikor a hatalmas, murvás sétányt tényleg csak a még nagyobb szobrok szegélyezték. A kor szelleme így is körbelengi a helyszínt, már a díszletszerű, 12 méter magas, megalomániát idéző főbejárat is ezt hivatott éreztetni.

A kaputól jobbra egy szebb napokat is látott (Fiat Punto kormánnyal ellátott) Trabant áll. Balra szuvenírbolt, a furcsábbnál furcsább csecsebecsék között korabeli szovjet képeslapokat is lehet vásárolni, ennél már csak a híres fürdőnadrágos-fehér telefonos „nyaraló Brezsnyev” kép extrémebb.

Kicsit beljebb aztán feltárulnak az óriási, kőbe vésett, mégis szinte elevennek tűnő ideológiai megnyilvánulások. Megalkuvást nem tűrő, szigorú szobrok ezek. A külföldi turisták mosolyogva fotózgatják őket.

Az Osztapenko és a Steinmetz szobrok közé beállhattunk az autóinkkal, a háttérben a budafoki víztorony magasodott. A talapzatokat és a falakat fedő dísztéglák közül néhány már lehullott, a bejárat környékéről valami díszes induló szólt. A park felér egy időutazással, ha van rá másfél-két órátok, érdemes kinézni. További részletek a hivatalos weboldalon érhetők el.

Bense Róbert

Ez a beszámoló a Duna Autó Zrt. támogatásával jöhetett létre!

The post Memento Park – a megkövült múlt appeared first on Retrovasak.hu.

Végéhez ért az „50 éves a mi Daciánk” túra, ami egyben a Dacia-kaland első hosszabb etapja is volt. Utazásainknak azonban még van egy jelentős szakasza, hiszen július 15-én nyakunkba vesszük Erdélyt. Addig is viszont nézzük, hogy mi történt a közép-magyarországi túránk utolsó két napján! Programokból ugyanis nem volt hiány.

Lassan kezdett nyaralás-jelleget ölteni a túránk, ezt a beszámolót például a Duna-parton kezdtem el írni, mögöttem Daciák sorakoztak, a csapatból pedig ki a parton, ki pedig a vízben kereste a felüdülést a hőségben. Reggel a többiek közül még páran bütyköltek, az „ATI-s” Dacia viszont már előző este rajtra készen állt. András napok óta emlegette, hogy „nem jár szépen az autó”, én meg kötöttem az ebet a karóhoz, hogy „jól van az úgy”. Aztán mégis valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva felnyílt a motorháztető. Arra már korábban ráeszméltünk, hogy valami a gyújtásnál nem volt kerek.

A megszakító beállításával sem lett még tökéletes a helyzet, a vákuumos előgyújtás szabályzó cseréjével viszont már igen, ott is a membrán volt a ludas. Ez ugyan nem SOS javítás volt, viszont összehasonlíthatatlanul jobb lett tőle az autó, ezúton is köszönöm, hogy megoldottátok! Gyuri problémáját az alapjárati fúvóka tisztítása orvosolta, gyújtásbeállítást pedig több másik Dacián is végzett András. A végére azért csak összeálltak a gépek!

Ennek köszönhetően a keddi, Visegrád felé vezető utunk hibátlan volt, a Fellegvárba vezető erőltetett menetet is könnyedén hozták a járgányok. Fentről minden eddiginél szebb panoráma nyílt a Dunakanyarra, megkoronázva a folyó mellett töltött napjaink hol közeli, hol távolabbi kilátásait. A vár önmagában is egy kellemes program, simán be lehet iktatni abban az esetben is, ha csupán 1-2 óránk van a közelben.

Visszafelé még megálltunk néhány fotóra az egyik útmenti parkolóban, hasonló látványban volt itt is részünk, mint odafenn. A konvojjal aztán a visegrádi rév felé fordultunk, szerencsénk volt, mert egy turnusban felfértünk a kompra és hála Ritának az érkezésünk is remek életképen elevenedett meg.

Nagymaroson aztán hamisíthatatlan retró ebéd következett, limonádéval és 20 forintos szódával, azokban a pillanatokban tényleg elhittem, hogy létezik az időutazás. Még egy rövid lazítás belefért a vízparton is, igazán nyugis nap volt. Személy szerint az aktív programok közötti átvezető pihenőket is nagyon élveztem, mindig a legjobbkor jöttek és mindig pont addig tartottak, hogy ne kezdjen el ásítozni a társaság.

Este terápiaszerű bütykölgetés következett, reggel szintén arra ébredtem, hogy a srácok valamelyik Dacia motorterében vannak derékig. Megszoktam, olyan volt ez már a végére, mint a hajnali madárcsicsergés. Az ember ilyenkor nyújtózkodik egyet, majd „de szép reggelünk van” felkiáltással elindul a kávéjáért.

Délelőtt aztán újra összeállt a konvoj, Etyekre tartottunk a Korda Filmstúdióhoz. Évekkel ezelőtt, szakmai gyakorlaton már eltöltöttem ott egy fél napot, de a mostani látogatás sokkal inkább „turistáskodós” volt. A New York-i utcaképet idéző díszletek és a Borgiák sorozatból ismerős, középkori városrészlet mellett a filmkészítés mikéntjeivel és hogyanjaival is megismerkedhettünk. Itt-ott pirósok gyakorolgattak, máshol megbeszélést tartottak, azon sem lepődtem volna meg, ha Bruce Willis elgurul mellettünk egy Yugóval. Sajnos autókkal nem állhattunk be a filmstúdió területére, lévén elég hosszadalmas szervezőmunkát, illetve anyagi terhet jelentett volna, viszont a jellegzetes bejárat előtt azért egybegyűltünk egy közös fotóra.

Visszafelé Biatorbágyon egy már-már szokásosnak mondható viaduktos póz után Törökbálintra indultunk. Utoljára állt össze a konvojunk, Muczán Gábor invitált minket egy kis levezető autó-motornézegetésre. Az udvarban egyből előkerültek a Tatrák, igaz csupán műanyag kivitelben, de így is erős nosztalgiafaktora volt a jelenségnek, a Daciák előtt leparkolva meg aztán végképp.

A kertben egy jobbkormányos Renault 4 állt, a garázsban pedig olyan autók, melyek valahonnan már ismerősek voltak. A pickup Trabi és a Dacia 1440 Carpatia Sportcoupé fel-feltűntek az évek során a RetróVasak találkozókon is, előbbi egyedi különlegesség, utóbbi pedig Dacia-kalandhoz hűen valódi ritkaság.

Míg ment a sztorizgatás, Andrással megvalósítottunk egy már korábban szövögetett tervet, miszerint kerülök egy kört a 12-esével. Ki sem lehetett volna találni ennél jobb záróakkordot az 50 éves a mi Daciánk túra befejezéséhez. Most még nem írom teljesen körül az élményt, hagyjuk ezt meg a hamarosan elkészülő menetpróbához. De azért egy fotót megmutatok, hogy lássátok, miféle ínyencségről van szó.

Valamikor 6 óra körül indultam haza, a megszokott nullás torlódást leszámítva sima utam volt. Így utólag belátva kicsit hiányoltam az előttem-mögöttem lévő Daciákat, meg az adóvevőn érkező üzeneteket. Azért a retró hangulat megmaradt, hazafelé még egy An-2 is elrepült az autó fölött…a szúnyogok gondolom kevésbé örültek neki, mint én.

Élményekben gazdag 863 kilométeren át tartott az „50 éves a mi Daciánk” túra, nem mellesleg pedig egy remek társaságot ismerhettem meg, róluk, illetve az egész Dacia-kalandot övező közösségről is lesz még szó a későbbiekben. Köszönöm a szervezést és a meghívást Perger Zolinak, profi munka és nagyon jó móka volt!

A Dacia-kaland hamarosan folytatódik, július 15-én Erdélybe indulunk, úgyhogy kövessétek tovább az eseményeket. Az előző kettő beszámolót pedig feltétlenül olvassátok el, ha esetleg lemaradtatok volna róla!

Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 5-6. nap – Visegrád – Etyek – Törökbálint appeared first on Retrovasak.hu.

Ki gondolná, hogy mennyi meló van egy nagyobb autós csoport koordinálásában? Eddig többnyire csak egy-két kalandnapot konvojoztunk, akkor is általában csak pár tagból álltunk, könnyű dolgunk volt. Itt viszont most 10-12 között változik a létszám, és azt hamar megtanultam, hogy mi a két kulcsszó: figyelem és csapatjáték. Roppant élvezetesek így a kilométerek, és mint oly sokszor, most is azt érzem, hogy az esetek többségében nem a cél, hanem az út a fontos!

Egy pillanatra ugorjunk vissza szombat estére, Tatáról megérkezve egy utolsó neszmélyi csoportképre még összeálltunk. A Vöcsök 1 szárnyashajó mellett felsorakozva ismételten egy hamisíthatatlan, retró hangulatképet sikerült megörökíteni. A Neszmélyen eltöltött két este egyébként is békebeli volt. A külvilág a szinte zéró térerő miatt kizárva, dunai hekk befogadva, pálinka behűtve, a parton pedig mindenütt Daciák.

Két kerek napot követően – hogy stílszerű legyek – új irányba állítottuk az árbocot, Csolnokot céloztuk meg, egészen pontosan a következő szállásunkat, és igazából nem is nagyon kellett eköré programot szervezni, mert egyszerűen adták magukat a helyzetek. A vasárnapi napunkra nyugodtan mondhattuk, hogy spontán volt.

Először Tinnye felé indultunk, a szerpentines útvonalon időnként fel-felbukkant pár versenybringás, majd valamivel később az Üvegtigris jól ismert bódéja is, ahol meg is álltunk néhány fotóra.

A következő állomáspont már Csolnok volt, illetve lett volna, mert időközben tettünk egy benzinkutas kitérőt, ami a vártnál kicsit hosszabbra nyúlt. Történt ugyanis, hogy a kútra behajtva lényegében némi kétségbeesett kattogást követően beesett a kuplungpedálom. Az autómosóból pillanatok alatt egy rögtönzött boxutca lett, egy hajcsatból pedig csapszeg, öt perc múlva újra volt pedál. Merje csak valaki azt mondani, hogy a Daciás társadalom nem összetartó…

Sajnos néhány kilométerrel arrébb már nem segített az összefogás, igaz ekkor éppenséggel a konvojunk egyetlen Renault 12-esével adódott gond, ami ráadásképp automata váltós. A probléma is pont itt volt, nem akaródzott felváltani harmadik fokozatba. András és Ildi azzal a lendülettel el is kellett hogy induljanak Pécs felé, ahol átültek a manuál váltós 12-esükbe. Csak jelzem, Esztergom mellől startoltak valamikor 2 körül, és este 11 felé még láttam, ahogy megérkeztek a „csereautóval”. Nálam innentől ők lettek a hétvége hősei! Andrást ismerve biztos vagyok benne, hogy a gond rövidesen orvosolva lesz, de automata váltót értelemszerűen nem lehet az út szélén javítgatni, így az autócsere volt az egyetlen logikus megoldás.

A csapat többi tagjával együtt egy dorogi kanyarral zártuk a vasárnapunkat, a kilátóhoz tökön-babon át felgyalogolva gyönyörű kilátás nyílt a Dunakanyarra és a távolról is hatalmasnak tetsző Esztergomi Bazilikára. Másnap aztán közelebbről is megnéztük…

Gondoltam, ha már tegnap nem volt velünk a Dacia/Renault szelleme, hétfőre biztosan visszatér a hétvégi szabijáról. Mint később kiderült, csak fél napot dolgozott. A reggel hibátlanul indult, a bazilika lábához gurulva pózolgattunk a túraautókkal, majd ki-ki bátorsága szerint különböző magasságokban hódította meg a kupolát. Puding voltam, mert az első 260 után az utolsó 150 csigalépcsőt már nem másztam meg (győzött a tériszony), de a kilátás a kupola aljából is ilyen volt:

Gyors összetrombitálás után Párkány felé indultunk tovább, feltankoltam Kofolából, aztán gurultunk is vissza a Mária Valéria hídon át Esztergomba, majd Pilisszentlélekre. Egy nagyjából 8 kilométeres, szerpentinekkel dúsított út kellős közepén aztán úgy istenesen elkezdett rángatni a Dacia, nem jött rendesen a nafta…a falu leágazásáig még elvergődtem, aztán mire kettőt sikerült pislognom, motortető már nyitva, műtős team bemosakodva. A diagnózis pillanatok alatt megvolt, a srácok nem most láttak ilyet először. Üzemanyagszűrőben szaharai homokvihar nyomai, instant csere, benzincsőben dugulás, biciklipumpával megszüntetés.

Egy pillanatra elgondolkodtam, ha ez a péntek reggeli dugóban ér a nulláson, mennyire kerültem volna anyázásközeli állapotokba, így még rendesen felmérgelni sem volt időm magam. Ahogy ötleteltünk, hogy vajon mitől került az a sok mocsok (elsősorban) a szűrőbe, arra jutottunk, hogy az előző nap tankolt százas benzin olyan szépen és ügyesen átmosta a rendszert, hogy ez lett a végeredmény. Van egy olyan gyanúm, hogy ennek a meccsnek még lesz visszavágója, tartalékszűrőt mindenesetre nem árt újból bekészítenem.

Végül aztán csak megérkeztünk az ismert sorozatban „Pajkaszegre” keresztelt faluba, Teca kocsmájánál gyors hűsölés következett, majd azzal a lendülettel el is kellett hagynunk a helyszínt, mert már a forgatást készítették elő. Simán beleillettünk volna amúgy 1-2 jelenetbe.

Visszafelé Gyuri Daciája hagyta el valamelyik kanyarban az alapjáratát, így 2 nap alatt 4 gond lett a mérleg, ahogy a mostanában felkapott mémben mondanák: nem jó, de nem is tragikus.

A bütykölősdi az este további részében is folytatódott – többek között ezért is jött ilyen későn a mai összefoglaló. Hullottak még ki csontvázak a motortérből, de erről majd a következő beszámolóban, mindent azért nem akarok egyszerre ellőni. A hangulat a kisebb bökkenők ellenére is hibátlan, sőt, így van igazán közösségformáló hatása a túrának…

Cikk | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 3-4. nap – Csolnok – Esztergom – Párkány – Pilisszentlélek appeared first on Retrovasak.hu.

Tartalmasan indult a közép-magyarországi országjáró túra, tucatnyi Daciával (illetve egy Renault 12-essel), jó társasággal, kanyargós útvonalakkal, hajón alvással. Kilométerek szempontjából vélhetően az első és az utolsó nap lesz a legmasszívabb, a kettő között barátságos távolságok és sok-sok Daciázás vár ránk. Szokásunkhoz hűen kétnaponta jönnek majd a fotós összefoglalók.

Péntek reggel két autóval indultunk neki az első etapnak, ebben a rövidke konvojban egészen Budapestig utaztunk, az M0-ásig viszonylag egyenletes sebességgel. Ott aztán sajnos a szokásos „lépésben haladós” dugóval szembesültünk, és mivel a városban baleset volt, ezért bárhonnan is közelítettük volna meg úticélunkat, így is, úgy is számolnunk kellett volna a torlódással. Így legalább volt idejük alaposan megnézni a Daciákat a dugóban ücsörgőknek, egy kamionos még képeket is töltött fel egy facebook-csoportba, megörökítve a vonulásunkat.

Mire megérkeztünk a Memento Parkhoz, addigra már szinte a teljes túracsoport jelen volt, illetve egy rég nem látott „kaland-veterán”, Sztanó Peti is csatlakozott hozzánk, egy 1981-es BMW 318i-vel. Lesz majd egyébként teszt is az autójáról, kerültünk vele egy karikát, izgalmas gép!

Zoliék elintézték, hogy ne csak megnézhessük az 1993-ban nyílt, a rendszerváltás után eltávolított köztéri szobrok gyűjtőhelyéül szolgáló parkot, de be is állhassunk az autókkal, így történhetett meg, hogy Osztapenko kapitány egy maréknyi Daciának lengette zászlaját.

Szürreális a helyszín, a háttérben a budafoki víztorony magasodott, előttünk pedig a múlt emlékei, öröknek tűnő, egykoron magasztos pillanataikba ragadva. Aki szeretett volna, a bejáratnál eredeti szovjet képeslapokat is vehetett, és vettek is, rengeteg turista érkezett akkor is, amikor kifele immár egy jóval nagyobb konvojban kezdtük meg közös vonulásunkat. Duplán jól jártak, a szobrok mellett a Daciák is retró látnivalót jelentettek, mosolygó-fotózó emberek sorfala között kezdtük meg az utunkat Szentendre felé.

A Perbál-Piliscsaba-Pomáz útvonal kisebb kerülő volt ugyan, ám a táj szépsége miatt teljességgel megérte erre jönni. Érdekes, hogy a Trabant-kalandot kivéve eddig minden túránkon megtettük ezt az utat, nem lehet megunni!

Szintén ismerős volt a szentendrei állomáspontunk is, a Retro Design Centerben még a Lada-kaland ideje alatt jártunk, de másodjára is maradt felfedezni való, sőt, mintha az autós felhozatal is bővült volna, a piros Taxi-Zastavára legalábbis nem emlékszem.

Innen még egy „laza”, 70 kilométeres út következett Neszmélyig, azért az idézőjel, mert amilyen gyönyörű volt a szerpentinekkel tarkított, Gerecsén átvezető szakasz, legalább annyira kellett figyelni. Ehhez hozzájött mondjuk az is, hogy a fékszervóm elszállt, így kissé jobban tiportam a fékpedált.

Este érkeztünk meg a kikötőbe, a szállásunk egy hajón (!) volt, az 1957-ben gyártott Neszmély (ma már állóhajó) nem csupán skanzenként funkcionál, de kabinokat is lehet foglalni. A Szent Ilona öbölben rádásképp páratlan a kilátás, a műemlékké nyilvánított Neszmély mögött pedig további hajók sorakoznak.

Ezeket viszont már csak a mai napon fedeztük fel, pénteken ugyanis cirka 300 kilométer ment bele a RetróVasak-Daciába, igen aktív nap volt tehát, így az este már a pihenés jegyében telt.

Szombat délelőtt Kiss János várt minket a fedélzeten, közel három évtizedig dolgozott hajón, tengeren is éveket töltött el, kevés hitelesebb személyt lehetett volna kívánni tárlatvezetőnek. Átsétáltunk az 1869-ben épült, Zoltán nevet viselő, oldalkerekes vontatógőzösre. A 2010-ben felújított hajó egyben múzeum is. Többek között a maga idejében méregdrágának számító SMS Szent István csatahajó és az Erzsébet Királyné gőzös szerencsétlen sorsáról, valamint a Duna első gőzhajójáról, a Carolináról is szó esett. Utóbbi érdekessége, hogy teljesítménye miatt vontatóként nem, Pest-Buda átkelőhajóként viszont évekig üzemelt.

Ha erre jártok, érdemes előzetesen lefixálni a látogatás időpontját, hogy még véletlenül se maradjatok le a kiállításról, illetve az ezt övező történetekről. A Zoltán mögött a Balatonra keresztelt, egykori Beloiannisz motorhajó, mellette pedig a Petőfi gőzös látható, előbbire remélhetőleg restaurálás vár. A Petőfivel egy csúnya tűzvész bánt el, fénykoráról ide kattintva láthattok fotókat.

Szombat délután még tettünk egy karikát Tata felé, a várban épp a Víz, Zene, Virág fesztivál zajlik a hétvégén, egy csomó külső programmal egybekötve, többek között egy műrepülő-bemutatót is elkaptunk. Neszmélytől holnap búcsúzunk, Csolnok felé vesszük az irányt.

Vérbeli kalandnap volt az első kettő, és amellett, hogy tartalommal töltöttük meg, jutott idő a lazításra is, bízunk a hasonló folytatásban! Kövessétek a túránkat, és ha van kedvetek, olvassatok bele az előzménycikkekbe is.

Cikk | fotók: Bense Róbert

A Dacia-kaland támogatói: Duna Autó Zrt., Motoparts Webáruház, Autotveszek.hu 

The post Dacia-kaland – 1-2. nap – Budapest – Szentendre – Neszmély – Tata appeared first on Retrovasak.hu.